A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-09-03 / 35. szám

Lövést, ágyúszót senki nem hallott. Repülőgépek sem húztak el a falujuk fölött. Mégis tudta mindenki, hogy valahol, nem is olyan messze, Késmárkon túl, vér folyik. Az országúton és a falujukban a házukból, szülőföldjükről, hazájukból elkergetett lengyelek jelentek meg.

Hozzájuk is bekopogtatott egy szakállas lengyel férfi a feleségével és két iskolaköteles-forma gyermekével. Szomorúan, összetörtén és halálos fáradtan állítottak be hozzájuk Miska bácsi, a kisbíróiuk kíséretében. A bíró küldte őket.

— Ezeknek ti adjatok szállást és kosztot, míg tovább nem mennek — mondta Miska bácsi, és ment tovább.

Nem méltatlankodtak. Egyetlen ellenkező mozdulatot nem tettek. Egyetlen kelletlen arcfintort nem vágtak. Nyájasságukkal és kedvességükkel vették körül őket. Az ura gyorsan előszedte a nagyobb ünnepekre félretett jó dohányt, azzal kínálgatta a szakállas lengyelt. Ö meg helyet törült nekik a karoslócán.

Lavór, szappan, törülköző, minden előkerült. Megmosakodtak, asztalhoz ültek. Nem értették egymást, de a mutogatásból következtetni tudtak. Meg a melegséget sugárzó szemükből is. Szalonnát, rántottát, tejet, kenyeret, mindent eléjük rakott, s a vendégek nem kérették magukat. Hozzáláttak az evéshez.

Nézte őket. Hosszan rajtuk felejtette a tekintetét. És melegség járta át a szívét. Soha nem látott még lengyeleket. De tanult róluk az iskolában. Meg olvasott róluk a naptárban. Mindig jó szívvel voltak a magyarokhoz.

Másnap és harmadnap tyúkot vágott nekik ebédre. A szakállas lengyel férfi és családja három napig tartózkodott a házukban. Az egyébként érintetlen első szobában bontott nekik ágyat. Ök a konyhában aludtak. Még most is elszorul a szíve, ha rájuk gondol. Mikor elbúcsúztak, egymás nyakába borulva sírtak.

Hová lettek, mi történt velük, nem tudja. Elmentek, és azután nem adtak életjelt magukról. Lehet, az egész család elpusztult valahol. Különben már írtak vagy jelentkeztek volna, hiszen az utóbbi években, de különösen a hatvanas évek közepétől sok lengyel jelzésű autó porzik át a falujukon.

Néha-néha álmában látta őket. Vonultak, egyre csak vonultak délre, mint a fészkükről felriasztott madarak. Egyszer, a háború kitörésének az évében meg azt álmodta, hogy ő is velük vonult. Nagy batyu volt a vállán. Nyomasztóan hatottak rá a már-már eszelősen ismételt kérdések, amelyekkel az emberekhez fordult.

— Hol a házam?

Vagy:

— Hol a hazám?

Senki nem tudta megmondani. Senki nem tudta az utat sem megmutatni. Egy útszéli kőre lekuporodva siratgatta magát, a szegény szerencsétlen hazátlant, aki talán már soha nem kerül vissza a hazájába, illetve a házába.

Álmában sem jutott akkor eszébe, hogy akárcsak a házukból, szülőföldjükről elűzött lengyeleknek, neki is sajnálatra és szánalomra méltóan alakul majd az élete. A háború miatt. Az aknák, gránátok és

golyók miatt, amelyek a szivéhez nagyon közel álló embereket öltek meg!

Fortyogott a világ, mint üstben a lekvár, és háborgott mint a vihartól felkorbácsolt tenger. Kitört a második világháború. Újra elkezdődött az öldöklés, pedig az emberek még az első háború szenvedéseit sem felejtették el. Szívbe markoltak a szerencsétlen rokkantak, a sántikáló falábúak, a mindkét lábuktól megfosztott, szamaras szekéren közlekedő kéregetők.

Még nem hegedtek be teljesen a fronton kapott sebek. Még elevenen és fájdalmasan élt mindenkiben az elesettek emléke. A fiáké és édesapáké, akiknek a nevét arany betűkkel vésték márványlapra, és ma is a templom falán vagy a bejárat fölött hirdetik a hősi halál értelmetlenségét!

Frédi telepes rádiója aggasztó híreket közölt. Egy napon azt is tudtul adta, hogy Kassát, ahová évente egyszer vásárolni jártak, orosz felségjelű repülőgépek bombázták. Moszkvából, Londonból cáfolták a hírt. öccsének és másoknak is az volt a véleményük, hogy marhaság az egész.

Megérkeztek falujukba az első sasbehívók. Elindultak kiképző táborokba, onnan meg tovább a frontra a fiatalok. A vasútállomáson szüntelenül sírtak.

— Kiért és miért folyik el majd a fiam vére? — kérdezték egymástól a kisírt szemű édesanyák.

— Fiainknak kell megvédeni az urak hazáját? — zajongtak az első világháborút megjárt édesapák.

— Vigye vágóhídra a fiát az, aki más országok rovására akar terjeszkedni — mondta Frédi és mondták a falu okosabb emberei.

És a zúgolódásban szinte szájról szájra adták a kérdést: ki hitte volna, hogy harmincnyolc novembere után, amikor díszkapuval fogadták Horthy katonáit, nagy örömüknek hamarosan üröm lesz a vége? Hogy néhány év múlva fiák és férjek vérével kell fizetni az örömükért?

A kórházi ágyon is csak azt látja, hogy az omladozó vakolatú, inkább kovácsműhelyhez mint művelődési házhoz hasonló épületben se vége, se hossza nem volt a vigságnak, táncnak, ünneplésnek. Mintha sokan már akkor, a visszatérés első napjaiban a vesztüket érezték volna. A matuzsálemi korú, ellenszenves Miska bácsinak két hét eltelte után végig kellett dobolnia a falut.

— Közhírré tétetik, az ünneplésnek, vigságnak most már legyen vége. Lásson mindenki munkához!

Az örömmámorban semmit nem vettek észre. Azt sem, hogy puskaporos hordóhoz hasonlítható a világ állapota. Azt sem, hogy a díszesen fellobogózott, „Isten hozott!" felírású díszkapu alatt a méltóságos, kegyelmes rangok és címek is bevonultak a falujukba. Eleinte a szegény polgárnak kétszer-háromszor is meg kellett járnia a szolgabírói hivatalt, és csupán azért, mert csak üggyel-bajjal tudta megtanulni, kit hogyan tiszteljen meg. Ráadásul az ellenszenves úrhatnámsággal együtt jöttek a kakastollasok is. Frédi szavaival a „pofa be"-világ fegyveres őrzői.

Még szegény jó urát is, aki soha semmilyen pártnak nem volt a tagja, majdnem becsukatták az urak, mint kommunista lázitót, mert amikor harmadszor ment be az adóhivatalba, és a címek és a rangok összekeverése miatt harmadszor is kiküldték a hivatalból, magából kikelve végigkáromkodta jó hangosan a folyosót.

— No, ide se teszem be többet a lábam, a jóistent ebbe a huncut, úri, méltóságos, tekintetes, kegyelmes és félkegyelmes világba!

Egyszóval fokozatosan ocsúdtak fel a visszatérés örömmámorából, Nem a visszatéréstől csömöröltek meg, hanem az állapotoktól. Miután a két hétig tartó ünneplésnek véget vetett a dobszó, lassan-lassan felismerték, hogy az általuk felállított díszkapu alatt egészen másféle szellem vonult be, mint amilyenre számítottak.

És mindezeken túl még férjét és idősebb mostohafiát vitték cserébe a korábbi örömökért és vígságokért, a kokárdákért és a nemzeti színű zászlókért, valamint a lelkesen összetákolt díszkapuért.

Férjét is, mostohafiát is sírva kísérte el a frontra induló katonák gyűjtőhelyéig, a pelsőci vasútállomásig. Mintha most történne, úgy emlékezett a nagy zajra, édesanyák és feleségek tolongására, gyermekpk sápadtságára, arcok komorságára, amelyeket nem-vidított fel a katonazenekar idegesítő, fülsiketítő játéka, az akkor már széltében-hosszában énekelt:

Elhangzott a szó,

Zeng az induló,

Győztesek megint Régi zászlóink.

Édes Erdély itt vagyunk.

Érted élünk és halunk.

Győz a szittya fergeteg,

A rohanó sereg.

Elevenen látta a kórházi ágyról, ahogy Béla, idősebb mostohafia a lármában, fülsiketítő zajban a vagonból visszanézett rá. Ma is borzong a háta, ha azokra a percekre gondol. Mintha azt mondta volna a szelíd tekintetével:

— Én most elmegyek a frontra. És soha többet nem jövök vissza. Édesanyának se köszönhetném jobban a jóságát!

Megérezte a vesztét. Hiába várták aztán, nem jött vissza. Csak az ura keveredett haza. Férjét határ, tálán örömmel, mostohafia halálhírét gyásszal fogadta. Kocsmában, boltban, templomkertben, a földeken, a házak előtt és mindenütt, ahol azokban a napokban megfordult, búsulásnak eresztette a fejét, és azt mondogatta:

— Ha már neveltem, mostam rá, főztem neki, szép ruhában járattam, miért kellett elpusztulnia? Az ember mégsem állat, hogy vágóhídra szülje a kölykeit!

Egy évig látták gyászban, fekete ruhában, s közben intézte a kisebb mostohafia, a hadaró Jenő sorát. Nem nyugodott meg, míg el nem érte a célját. Addig járt a vasút elöljáróihoz tejjel, tejfellel, túróval, vajjal, tojással, de még jókora darab füstölt házi szalonnával is, amíg csak nem biztosítottak számára helyet a vasútnál.

És a kosarazása eredménnyel járt. Életben maradt mostohafia, Jenő, felcsaphatott pályamunkásnak. Sőt mi több! A vasúti elöljáróság fedezéke mögé bújva halasztgatással a katonaságot és a háborút is megúszta. Megnősült. Feleségül vette az egyik falubeli vasutasnak a lányát, vőnek ment hozzájuk.

Szegény jó ura, ha tudná, mit kértek azért a pályamunkás állásért, de káromkodna. Egy alkalommal a sovány, csontos, nála jóval idősebb vasúti tiszt elég szemtelenül olyasmire tett célzást, amiért feleslegesen nyúlt volna a kosarába. Nagyon odáig lehetett, ha jó lett volna neki a buta falusi liba is, a gondokkal küszködő szegény ember felesége.

Úgy kívánta meg a vasúti tiszt a másét, mint az a valaki a szép új házukat. Azzal a különbséggel, hogy akkor védekezhetett, kitérhetett a gonosz szándék elől, mert tudta, ki akarja szemtelenül azt, amivel csak az ura rendelkezett. Most fogalma sincs róla, kivel szemben védje a házát!

Béla szerencsétlen halála és a kisebb mostohafia megnősülése után már csupán a szép lánnyá serdült Herminke maradt a szülői házban. Úgy gondolkozott akkor, hogy tisztességgel, becsülettel vállalta, amit o sors az ura oldalán mért ki rá, és most már az úristen is úgy akarja, hogy csak az urának és Herminkéjének éljen, hiszen megették a kenyerük javát.

Mikor Jenő, a mostohafia elköltözött tőlük, és az urával nyugovóra tértek, a vad, mogorva, bogáncsos szavú embere elérzékenyedett, párnára hajtotta a fejét és keresetlen szavakkal próbálta megköszönni a jóságát, amiben a fiait részesítette. De tudott-e megköszönni valamit is? Ki nem állhatta a mézesmázos szavakat!

Egyszer templomból kijövet, a tisztelendő úr oldalán haladva majd elsüllyedt a szégyentől. Az ura úgy dicsérte meg isten szolgájának a prédikációját:

— Szép történet volt. Maga az úristen se tudott volna kitalálni ennél szebbet!

(Folytatjuk)

10