A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-20 / 33. szám
mentek a repülőtérre, velük mentem én is. Nem bántam meg. Nyolcán vagyunk lányok — mondja Dana Jergusová (ő egyébként már férjnél van). — Hárman csehszlovák válogatottak, Berina Stefaková, Elena Pokorná és Magda Nemceková. Megkérdezem tőle is, milyen volt az első ugrása. Nem dobogott a torkában a szive? A válasz meglepő: — Az alapkiképzés után közvetlenül azt mondta az oktatóm: „Dana, holnap ugrás.” Az hiszem, belepirultam az örömbe. A katonai előképzésben részt vevő fiúkkal együtt, szálltam fel a gépre, én voltam az egyedüli nő. Egyébként ők is először ugrottak. Talán azért is vittek fel velük együtt engem is, mert nő jelenlétében a fiúk igyekeznek bátrabban viselkedni. Ha félt is valamelyik, nem mutatta a többiek előtt meg előttem. Én nem éreztem félelmet, csak valami nagy várakozás volt bennem. Nyilván azért is, mert a bátyám oktató és az ejtőernyős szakosztály elnöke, tehát a „családban van” az ejtőernyős sport szeretete. Előbb a fiúk ugrottak, végül én következtem. Elhangzott a vezényszó, kiléptem a semmibe. Az önműködő ejtőernyő három másodpercnyi szabad esés után kinyílt. Felséges érzés volt, egyenesen mámorító. Olyan, amit szavakkal ki sem tudok fejezni. Nézem ezt a lelkes fiatalasszonyt. Csillog a szeme, és az arca. Pedig nem is ugrott, csak az ugrásról beszél. Szenvedélye az ugrás, akárcsak a többieknek. — os — 1. Beszállás a gépbe 2. Egy kis szakmai bemutató 3. Az egyik legfontosabb művelet: pontosan, figyelmesen kell összerakni az ejtőernyőt A szerző (4) és Kontár Gyula (1) felvételei A TÖRVÉNY NEVÉBEN... PROLÓGUS: (Az alábbi történet igaz, csupán a szereplők neve változott meg. Az esetet a minap egy bíró mesélte annak illusztrálásaképpen, hogy olykorolykor milyen nehéz feladatot is jelent valóban igazságos, emberséges döntést hozni egy-egy perben . . .) ■ Amikor Ottót elvezették a rendőrök, Anna halkan fölzokogott. A szemét elöntő könnyeken át tekintett mozdulatlanul, csendben alvó gyerekeire. Három éhes szájú, virgonc gyerek, és most egyedül marad velük... Az egy kislány és a két fiú egy ágyban feküdtek. Ottóka, a legidősebb fiú, nyilván apja után keresztelték így, már évek óta fordítva feküdt az ágyban, azaz párnája kisebb testvérei lábánál volt. Látszólag ő is békésen pihent, de mintha megérezte volna, hogy nézik: váratlanul kinyitotta a szemét és fölült az ágyban. Anna gyorsan hozzálépett, magához szorította a gyerek fejét és újra fölzokogott. — Ne sírj, mama, nem érdemelt mást — mondta keményen a fiú. — Mindent láttam, nem aludtam amikor elvezették. Legalább nem ver majd bennünket, ha éjjelente részegen jön haza ... — csitította az anyját. . . . Talán két napja, hogy a faluban futótűzként terjedt el a rémhír, hogy Ottó a kocsma előtt késsel rátámadt a hnb elnökére. Aztán két nap és két éjjel nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, ki tudja merre bújkált a felelősségrevonás elől? . . . Csupán ma, az eset harmadnapjára merészkedett haza az éj leple alatt. A sötétben kinyitotta a szekrényt és idegesen kotorászva kutatott ott valami után. Anna ijedten fölriadt álmából és meggyújtotta a villanyt. — Csavard le azonnal, te esztelen! — szólt rá ingerülten Ottó. — Vagy azt akarod, hogy elcsípjenek?! De ebben a pillanatban máris kitárult az ajtó és két rendőr lépett a szobába. — A törvény nevében letartóztatjuk! A szekrény mögé kuporodott, kezét a melléhez szorította, mint aki kabátjának belső zsebéből akar elővenni valamit. Az őrmester villámgyorsan odaugrott és mielőtt még szúrásra lendülhetett volna a karja, kiütötte a kést a kezéből. Amikor Ottó csuklóján fémes csattanással kattant a bilincs, a másik rendőr elővette a zsebkendőjét, lehajolt és óvatosan belecsomagolta a kést. Káromkodott, szitkozódott amikor elvezették. Egy pillanatra megvetette még a lábát a küszöbön és visszafordult: —- Sikerült kelepce volt ez ezzel a villannyal, Anna .. . Jól összebeszéltél a zsarukkal, hogy szabadulj tőlem. De ne feledd, hogy én egyszer visszajövök, és akkor majd számolunk! Az utolsó szavakat már túl a küszöbön, az előszobában mondta, aztán szó nélkül hagyta, hogy elvezessék. ■ Ottó tulajdonképpen már az esküvő napjától megbízhatatlan, rossz férj volt. Mór legényember korában is iszákos, verekedős férfinek ismerték mindenütt. Annát sokan figyelmeztették, hogy jól gondolja meg ezt a házasságot, de ő váltig csak azt hajtogatta, hogy szereti Ottót és bízik abban, hogy megváltozik. Lényegében már az első hetek és hónapok is alapos csalódást jelentettek Anna számára — és a kételkedőknek adtak igazat. Ottó durva és kíméletlen férfi maradt, Anna többet tűrt, mint nevetett. Kereken egy esztendő múltán megszületett Ottóka, utána a két további gyerek is. Ottó a gyerekekre sem volt tekintettel, Annának gyakorta kellett velük éjjel a szomszédokhoz menekülnie. Amikor a kis Ottó elemista lett, apjának olykor az éjszaka kellős közepén s ittasan jutott eszébe szülői jogainak gyakorlása. Ilyenkor kíméletlenül fölrázta álmából a kisfiút, elővette iskolatáskájából a tanulókönyvecskét s éjjeli egy órakor számonkérte a házi feladatát. A gyerek, természetesen, álmos és nyűgös volt, felelés helyett aludni szeretett volna. — Kérlek, hagyd őt most..» Késő éjjel van, aludnia kell . . . Talán majd reggel kérdezd ki a leckéjét, ha fölébredtek — szólt bátortalanul Anna. Szótlanul, visszkézből arcul ütötte feleségét. A kis Ottó szája sírásra görbült. — Apa, ne üsd Anyut! Rossz vagy! Erre féktelen haragra gerjedt, Annát és a három védtelen gyereket kíméletlenül ütlegelni kezdte. — Ki innen!... — Takarodjatok a házamból! — üvöltötte ilyenkor. — Mind a kenyeredet zabáljátok és még pimaszkodni merészeltek velem!... ■ A tárgyalóteremben, amikor a bíróság gyilkossági kísérletért és karhatalmi személy elleni támadás szándékáért tíz esztendei fegyházbüntetésre ítélte Ottót, Anna arca kemény és részvétlen maradt, egyetlen könnyet sem ejtett bánatában. Sőt, akik ott voltak az ítélethirdetésen azt állították, hogy megkönnyebbülten föllélegzett. ■ A falu, ősidők óta, nem tartozik a titoktartó közösségek közé. Nincs és nem is lehet itt titka senkinek, talán még azt is tudják itt az emberek: melyik gazdasszony mit főz ebédre ... Az emberek tudták, hogy Anna tulajdonképpen rabszolgaéletet él. Vizet húz a kútból, fát vág, fölássa a kertet, ellátja a gyerekeket és mindemellett még munkába is jár. Igaz, Ottó is megkeresi a maga pénzét, de egy-egy részeg éjszaka után gyakran otthon marad; és ami a ház körüli vagy háztartási munkálatokat illeti, hát egy szalmaszálat sem tenne keresztbe. Ha néha-néha valaki figyelmeztette őt erre, az illető szemébe nevetett: „Hát ezért tartok aszszonyt a háznál!” A falu lakossága megértette, hogy börtönbüntetése tulajdonképpen megkönnyebbülést jelentett Anna számára. Szorgalmasan dolgozott a gyárban, jól keresett, fizetése mellé most ő kapta a gyerekpótlékot. Ezt a pénzt Ottó egy fillérig elitta mindig. A gyerekek nemigen emlegették apjukat, akarva-akaratlanul ők is úgy érezték, hogy nélküle szebb, nyugodtabb az életük.■ így telt el egy év, így múlt el a második esztendő. Egy szép napon azonban faluszerte elterjedt a híre annak, hogy Anna és Tibor. . . hogy gyakorta látni együtt őket és úgy tűnik: jól megértik egymást. Tibor egyszer fát vág Annáék udvarában, másszor vizet hord a kútból; egyszer pedig a frissen mosott ruhát is együtt hozták föl a pataktól ... Az ilyesmi pedig, csak úgy, minden ok nélkül, még manapság sem nagyon szokás falun. És futótűzként szaladt a híre annak, hogy Anna meg Tibor. . . (Folytatjuk) 17
