A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-20 / 33. szám
Sarkon fordult, és ment. Hozta a vizet boldogan. Csak úgy szállt utána a esi búk füstje .. . Másnap, harmadnap is megcselekedte ugyanazt, és mikor már ott tartottak, hogy nem csak a kiskertben, de a mezőben, az udvaron is egyre többször összetalálkoztak véletlenül, és a templomban is egymást nézték örökké, sőt a vízzel tele vödröt már a konyhába is bevitte utána, a rákövetkező évben, ugyanolyan kora tavaszi estén, a kapuban hozzábújva, a holdvilágos éjszaka csöndjébe rejtőzve és aligáiig szólva, azt kérdezte tőle: — Hozzám jönnél-e, ha feleségül akarnálak venni? — Hát, tudom is én — húzogatta a vállát, és a szíve örömében majd kiugrott a helyéről. — Nem megy az olyan könnyen. Abba még apám, anyám is beleszólnak. Mert maga már nem legény. Ember. Gyerekei vannak. Én meg még lány vagyok. — özvegy emberként vennélek el, ha hozzám jönnél. Szeretnélek, becsülnélek, ha te is szeretnél a gyermekeimmel! — Abban nem lenne hiba — jelentette ki határozottan, és a beszélgetés izgalmában úgy taposta a földet, mintha a korábban kimondott szavakat akarta volna belegyömöszölni a cipője orrával. — Akkor most mindjárt mondd ki az igent. Fontosabb az nekem, mintha pap előtt mondanád — húzódott egészen a közelébe és megölelte a derekát. — Beszélj no, ne hallgass, meg ne taposd úgy azt a földet, az istenfádat! — Alszok még rá egyet — indult be a kapuból, mert legénnyel sem volt illő sokáig kint ólálkodni, nem még özvegyemberrel. — Hát jó, legyen úgy, ahogy te a .arod. De holnap igennel vagy nemmel felelj ne’ em — tartotta még vissza az udvarukban, de . • nem beszéltek. Másnap röviden, de o inál határozotabban hangzott el részéről az igen, és nemcsak a kapuban, de később a jegyző és a pap előtt is. Nem sokáig, mindössze este és éjszaka fontolga’ta a dolgot. Ki akart vénlány maradni? Ki akart a válogatósak sorsára jutni? Ma huszonöt-harminc éves korig is lány a lány. És nem is bosszankodik különösebben. Munkája, keresete van hivatalban, gyárban, iskolában, szövetkezeti földeken, s mióta a nők egyenjogúságát meghirdették, a lányos szülők akár le is vehetnék kapujukról a képzeletbeli táblát: Eladó a lányunk! Mert a lány már keresőként, saját maga eltartójaként lép házasságra. Azért nem bosszantják a sokasodó évek. Az ő idejében a 22—23 éves hajadont még vénlánynak csúfolták, és pletykáltak róla a háta mögött boltban, kocsmában és földeken. Guzsalyon ülve a hosszú őszi és téli estéken: miért nem megy férjhez? Miért nem kell senkinek? Azt mondják: megtalálja a zsák a foltját. Miért éppen neki nincs szerencséje? Húszéves volt, amikor az ura a beleegyezést megkapta. Dehogy ellenkeztek a szülei. Mégcsak gúnyos megjegyzés sem tettek. A lánynak az a sorsa, hogy bekössék a fejét. Hogy házasságra lépve gyermekeket szüljön, családot alapítson. Eszükbe se jutott fitymálólag azt mondani: — No hiszen, te is csak özvegyembert tudtál uradnak választani I Hogy a falubeliek szóltak-e valamit a háta mögött, azzal nem törődött. Akkor még nem hallgatózott, nem settenkedett a járókelők nyomába, nem érdekelte a véleményük a férjhez menéséről, nem izgatta úgy magát, mint mostanában az új házukról elejtett szavakkal. Nem csaptak nagy lakodalmat. Csak oly lány és özvegyember házasságához illőt. S miután szülők, rokonok és a kis falu kíváncsi népe előtt, valamint a mindenütt jelenlevő jó isten füle hallatára kimondta az igent, olyan hűséges felesége lett az urának, hogy hét völgyet bejárva sem találhatott volna különbet. Nem panaszkodhattak rá a mostoha gyerekei sem. Példásan nevelte, etette, öltöztette őket. A mások dolgával törődök, az irigyek és rosszmájúak mondogatták is: — Várjatok csak, várjatok! Nyugtával dicsérjétek a napot. Majd ha megszüli a magáét, akkor mutassa ki irántuk a szeretetét. Mikor házassága második esztendejében világra hozta a lányát, Herminkét, azután sem tett különbséget édes és mostoha között. A mások dolgával törődő pletykás asszonyok között egy sem mutogathatott rá: — Kibújt a szög a zsákból. Jégcsap szívével és gonoszságával még a mesék mostoháján is túltesz! Akkoriban szomszédoknál, rokonoknál, templomból kijövet, de lakodalmakon, keresztelőkön is sok jó szó esett róla. Már kellemetlen is volt, hogy annyira dicsérték a szemébe. Az urának viszont dagadt a melle a büszkeségtől. Nem áradozott a többiekkel, mert ilyesmihez nem szokott a nyelve, de a csibukja szopókáját szaporábban cuppogtatta. Lánynak sem volt feltűnően szép, a szemrevaló menyecskék közé sem sorolták, ezt maga is tudta, mégis azt vallotta, hogy özvegyember a hozzá hasonló jószívű asszonynak még a helyét is törülje meg! Mit ér a szép feleség, ha nem takarékos, ha semmit nem gyarapít? A tükör előtt tetszeleg magának egész nap, cicomázza a haját, és nem az urának akar szép lenni, hanem a falu pantallós embereinek, a papnak, a tanítónak, a csendőrnek. S mert félti a naptól az ápolt, fehér bőrét, napszámosokat fizet, csak ne kelljen a tűző napon hajlongnia. Volt a falujukban egy ilyen asszony. A jóság és a törekedés nemcsak pótolja, de sokszor fölül is múlja a szépséget. Ki tudott nála jobban bánni a pénzzel? Ki tudta állhatatosadban gyűjteni a koronákat? Olyan asszony lett belőle, akinek ha egy fillér bújt meg a zsebkendője sarkában, arra törekedett, hogy még egy kerüljön melléje. Ha a kisparasztra meg a fuvarosra a mostanihoz hasonló világ járt volna, talán már a harmadik telken építtetnék az új házat! Igaz, akkor még nem volt olyan nagy az igény. Az asszonyok nem versenyeztek a gyerekeik elkényeztetésében, a mindenféle haszontalan játékok vásárlásában. Szép fehér, kemencében sült parasztkenyér gerjesztette az étvágyukat; nem cukorkával és csokoládéval rontották a gyomrukat. Csak a legszükségesebbre telt a bukszából. Ezerszer meggondolták, mire adják ki a pénzt. Fogni kellett a filléreket. Az első feleség gyógyítására felvett háromezer korona kölcsön kamatja elnyelte minden pénzüket, amit tejből, vajból, túróból, tejfelből, tojásból, hízott libából árult. Feneketlen zsák volt a bank, akárcsak a Csengőlyuk a fennsíkon. Az ember ítéletnapig szórhatná abba is a követ. Talán annak sincs feneke. A tetemes összegű adósságot soha nem panaszolta fel az urának. Mégcsak célzást sem tett arra, hogy élhetnének módosabban is, ha nem kellene törleszteniük az adósságot és fizetniük a kamatot. Szerényen bár, de törődött az urával is. Tisztességes ruhákba bújtatta. Egy-egy fuvarja előtt bőségesen ellátta útravalóval. És ha kitette a lábát a házból, vagyis napokig nem látta viszont, nem azon járt az esze, merre utazhatna ő is, hol, melyik kisvárosban riszálhatná a farát, ahogy manapság a nagyon jó dolgában nem egy fiatalasszony teszi. A jámbor, gyanút nem fogó férjek alig húzzák be maguk mögött az ajtót, már ők sincsenek otthon, felkapaszkodnak az autóbuszra vagy a vonatra, nekik is mindig olyankor van elfoglaltságuk. Aztán itt látják meg ott látják őket, egyszer cukrászdában, másszor kávéházban, de sosem egyedül: Idegen férfiak társaságában szürcsölik a fekete löttyöt, és még konyakoznak is. Nem törődnek azzal, hogy majd jönnek a családi jelenetek, a civakodások otthon vagy a kisváros valamelyik szórakozóhelyén, mert a legféltettebb titkok is kitudódnak, meg a közmondás is azt tartja, hogy addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Sok-sok hasonló gondolkozósú kicsapongó nős férfival együtt vallják az ilyen nyugtalan vérű fiatalasszonyok, hogy a jómódhoz, a gondtalanabb élethez a hűtlenség is hozzátartozik! Ő az urát mindig félve eresztette útjára, és aggodalommal várta vissza. És míg távol volt, úgy gazdálkodott a három magyar holdon, mint egy született férfi. Nyikorgó ökrös- és lovasszekerek között kapával, kaszával, vasvillával, gereblyével járta a mezőt. Asszerint, mikor mi kellett a kezébe. Az urát is, őt is az a vágy sarkallta, hogy minél előbb kiszabaduljanak a közös udvarból, de ha onnan nem is, legalább a porta elején költözzenek új házba! A házépítés esti és hajnali ábrándjaiból persze nem lett semmi. Reggelre belepte a valóság rideg dere. Akárhogy takarékoskodott a pénzzel, a koronák nem szaporodtak meg annyira, hogy a kölcsönbe vett összeg visszafizetése mellett még építkezést is forgathattak volna fejükben. Talán jobb is volt úgy. Nem futotta erejükből, törekedésükből új házra, de nem is sugdolóztak a háta mögött. A kapzsik, a telhetetlenek nem vehették el tőlük azt, ami nem volt. Építkezni azonban ettől függetlenül is kellett volna I * * * Mintha lázálomban vergődne, a harmincnyolcas esztendő elevenedik meg a szeme előtt. Az a verőfényes őszi nap . . . Díszkapu, ünnepély, szavalat, kórus és sok-sok ígéret, biztatás a szebb jövőhöz. Piros-fehér-zöld zászlók, ugyanilyen színű kokárdák festették pirosra az örömöt a gyerekek és a felnőttek arcán. Nemcsak a táblák, feliratok cserélődtek ki gyorsan, hanem a pénz is. Egy pengőért hét koronát kért el tőlük az új hivatal. Úgy számolták le a többet a kevesebbért, hogy szívták a fogukat. Nehéz volt hozzászokniuk a filléres világhoz. Cukor, só, paprika, petróleum potom áron. Az már nagy baj volt, ha egy pengőn felül kellett fizetniük valamiért! De azért az új viszonyok kialakulása után is úgy biztatták egymást, hogy amit nem sikerült elérniük koronával, megpróbálják pengővel. Nagy az értéke még egy húszfilléresnek is. S a fuvarból, mészből származó haszon nem rossz. Meg már az adósság törlesztésének is utána voltak. De a későbbi lyukas húszfilléresek és a pengők még lustábban gurultak a bukszájukba. Annyi került belőle a házukba, amennyi a mostohafiai meg a Herminke öltöztetéséhez kellett. Ez volt minden. Sokszor elmondták az urával, hogy a sors szeszélye mindig úgy alakítgatja a dolgokat, hogy az embernek soha ne legyen nyugalma. Hogy az örömére nemsokára üröm következzen. Jóformán még fel sem ocsúdtak a nemzeti színek és a kokárdák felett érzett örömből, amikor Frédi telepes rádiója, vagy inkább maga Frédi, a testvére egyre nyugtalanítóbb híreket közölt a világ állapotáról. Nem egyszer odaragadt a székhez a műhelyében, amikor a kuncsaftjainak, a papnak, a tanítónak, a parasztoknak és a napszámosoknak a világ sorát magyarázta. (Folytatjuk) 10
