A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-20 / 33. szám
Erre a kérdésre koronként, esetenként más-más választ lehetne adni. Az idősebb nemzedékekhez tartozók még jól emlékeznek azokra az időkre, amikor sokak, nagyon sokak számára elég volt a boldogsághoz, ha mindennap megvolt a betevő falat s a fedél az ember feje fölött. Ha volt munka, ha volt kenyér, ha nem volt baj az egészséggel ... Milliók és milliók — az emberek nagy többsége — csak álmodni mertek ennél többről, tanulásról, nagyobb darab kenyérről, szociális biztonságról, valóban emberhez méltó életről, néha egy kis kikapcsolódásról, szórakozásról. És voltak — nem kevesen —, akik egész életüket, személyes boldogságukat feláldozták azért, hogy ez megvalósuljon. Küzdöttek, harcoltak, olykor győztek, s olykor elbuktak, de mindig voltak, akik lehanyatló kezükből kivették s tovább vitték a fáklyát, mely mutatta az utat a legsötétebb korszakban is a haladás felé. Ezek az idők — szerencsére — már régen mögöttünk vannak. Nem voltak hiábavalók az áldozatok, a harcok, amelyek meghozták a kisemmizettek milliói számára a győzelmet, a valóban emberhez méltó életet. Más problémákkal küzdünk ma, nem a megélhetésért, a puszta létért kell harcolnunk, hanem a közömbösség, a nemtörődömség, a fegyelmezetlenség, a harácsolás különböző megnyilvánulásai ellen. Mert hiába, az ember nem tökéletes ... Az emberek döntő többsége azonban becsületes munkával igyekszik elérni vágyai tervei, célkitűzései megvalósítását, egyre növekvő igényeinek anyagi és kulturális kielégítését. S ezek a célok? A majdani hivatáshoz szükséges műveltség, képzettség megszerzése, olyan állás, munka, amely kielégít és lehetőséget nyújt a további fejlődéshez. Családalapítás, gyermekek, akiknek átadhatjuk mindazt, ami bennünk jó és nemes, akikben továbbélünk. Társadalmunk, a szocialista társadalom mindehhez biztosítja a szükséges feltételeket, mindenki számára egyformán. És mindenkin magán múlik, hogy milyen magasra helyezi a mércét, milyen igényeket támaszt önnön magával szemben, milyen reális, elérhető célokat tűz ki maga elé. Mert a boldogság, mint mindén más, nagyon is relativ fogalom. Van, aki nem tudja másként elképzelni, mint ha okvetlenül összkomfortos családi házat vagy szövetkezeti lakást, hozzá a lehető legdivatosabb bútort, berendezést, háztartási gépeket, autót, hétvégi házat, esetleg motorcsónakot szerez, mások — a kényelmes otthon biztosítása után — inkább utazni szeretnek, hazai és külföldi tájakat látni, ódon és modern városokkal, a tengerrel ismerkedni. Ismét mások moziba, színházba, koncertekre járnak előszeretettel, a könyv nemcsak lakásdísz nálunk, hanem el is olvassák. Vannak, aki a Ságnak. Akik örülnek az örömöknek és sportra esküsznek, hogy az teszi boldoggá az embert, erőssé, egészségessé, kiegyensúlyozottá. Vannak — s egyre többen —, akik rengeteget áldoznak gyűjtőszenvedélyük kielégítésére. És jól van ez így, mert már ezt is megengedhetjük magunknak ... Vannak persze olyanok is szép számban, akik kevesebbel is beérik. Akik tudnak örülni az élet apró örömeinek. Egymásnak, a családnak. Egyszerűen az életnek, a nyugalomnak, a biztonságnak. Akik örülnek az örömöknek és leküzdik a gondokat, bajokat, fájdalmakat. Küzdenek és bíznak. Ilyen például az a két fiatal, akikkel alkalmam volt a legutóbb megismerkedni. A Paluka házaspár. Szinte egyidőben kellett megismerkednie a fiatalasszonynak a gyásszal, a legmélyebb fájdalommal s a legnagyobb örömmel. Natasának az idén február 15-én meghalt szeretett édesapja — és egy héttel később megszületett várva várt első gyereke, a kislánya. A kismama bizonyos komplikációk miatt hosszabb időt volt kénytelen a szülőotthonban tölteni, így édesapjának temetésén sem vehetett részt. Férjével együtt élték át a gyászt, a fájdalmat, amit Natasa édesapjának elvesztése, s az örömet, amit a kis Janka születése okozott. „Paluka Pál és Boledovics Natasa értesítik, hogy 1976. május 29-én Bratislavában, a III. városkerületi nemzeti bizottságon házasságot kötnek" — tudatta valamivel több mint egy évvel ezelőtt szeretteivel, barátaival, ismerőseivel a mátkapár az örvendetes eseményt. Jelenleg külön élnek. Na, nem kell azt gondolni, hogy máris megfeneklett volna a házasságuk. Szó sincs róla. A helyzet egyszerűen az, hogy Pali a -katonaidejét tölti, de hát az sem tart örökké, majdnem egy év már úgy elszaladt, hogy alig vették észre. Natasának különösen gyorsan szaladt az idő, hiszen itt a kislánya, nem is hitte volna, hogy egy ilyen apróság mennyire lefoglalja minden idejét, mennyire ki tudja tölteni az életét. — Igazán boldogok vagyunk mind a ketten, hogy itt a kicsi. Életemnek egyik nagy álma valósult meg ezzel. S ha közben el is temettük édesapánkat, a gyászt, a fájdalmat túlharsogja bennem az öröm. Igazán nem tehetek róla... Natasának nem volt éppen könnyű a gyermekkora. Szívesen és jól tanult. Szeretett volna gyermekorvos lenni. Mindig különösen vonzódott a kicsikhez, a gyerekekhez. A körülmények azonban nem engedték, hogy ez az álma megvalósuljon. Édesapja megrokkant, leszázalékolták, édesanyjának dolgoznia kellett járni, s így Natasa gondozta otthon rokkant édesapját. A hiradástechnikusi szakmát tanulta ki, az csak három év, két évvel ezelőtt fejezte be a szakmunkásképzőt. Tetszik neki ez a szakma, meg van elégedve. Amikor egykori álmairól kérdezem, mosolyogva válaszolja: — Tulajdonképpen nem is. bánom, hogy igy alakultak a dolgok. Jó, igaz, nem lettem gyermekorvos, bár mindig is nagyon szerettem a gyerekeket, viszont most aztán foglalkozhatom gyerekkel, mégpedig a sajátommal. Mondhatom, nincs szebb hivatás, mint az édesanyáé... És biztos, hogy Janka nem marad egyedül, ebben Palival mindketten egyet értünk. — A férje is műszaki? — Igen. Autómechanikus. Azt hiszem, a közös műszaki érdeklődés is egyike azoknak a dolgoknak, amik összehoztak minket. A férjem szülei rimaszombatiak, igaz, most Trencsénben laknak. Én magam, legalábbis mig Pali végleg haza nem jön a katonaságtól, az édesanyámmal lakom. Mondanom sem kell, mit jelent a kicsi a nagyi számára. Ha lassan is, de heged a seb, amit drága édesapám elvesztése okozott. A kisunoka sok mindenért kárpótol, bearanyozza az életünket, édesanyámét is. Elégedettek vagyunk. Nem vágyunk különösebb gazdagságra, csak békés, nyuqodt életre. Kölcsönös szeretetre, megbecsülésre. S ez megvan. Pali egy év múlva, szeptemberben jön haza. Nem mondom, nagyon hiányzik, és tudom, én meg a kicsi még jobban hiányzunk neki. De szeretjük egymást és ez a lénveq. Majd csak eltelik az az egy esztendő is. ahogy eltelt az első. Nekünk eléa a boldogsághoz, ha eavmással. egvmásért élhetünk. Szöveg és képek: Pavel Hasko 4
