A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-02 / 26. szám

Miért nem nyerek milliókat? Mindig figyelmeztetem magam: ne gondoljak rá. Arra, hogy egyszer én is nyerek majd a sportkán. Mert mi­re jó az emberfiának feleslegesen belehajszolódnia az ábrándok mély vizébe? Már Vörösmarty Mihály kerek-perec kijelentette minden hoz­zám hasonló merengő címére, hogy teljesen felesleges megszállottan, ko­­nokan, megátalkodottan bámulni a világba, mert az álmot, délibábot kergető ködös nézésbe előbb-utóbb belekancsalul a szem, és aztán csupa rózsaszíneket lát maga körül, fejünk fölött meg festett eget. Persze, hiába a józanság, amely szerint úgy sem nekem forog a sze­rencse kereke, mi urunk a Pénz le­győzi az ellenszegülésemet, s mint egy kíméletlen erejű szélvihar, szinte röpíti képzelet-csónakom az ábrán­dok beláthatatlan vizére. Beismerem, nem tudok a csábításnak ellenállni. Nappal és éjszaka a kelleténél sok­kal többet foglalkozom a könnyű pénzszerzés lehetőségével. Vannak olyan pillanataim, amikor székre roskadva ábrándozom az egyetlen nagy nyerés lehetőségéről, s csupán akkor ocsúdok fel, amikor álomba szenderülve lefordulok a székről. Gyaloglás közben szeretek a leg­szívesebben ábrándozni. Nyilván azért teszek nagyobb sétákat az utóbbi időben, hogy Ádámmá szelí­dülve teljesen átengedjem magam a Lucifer akaratának, aki megragadja a kezem, és visz, cipel mindenüvé, s velem együtt latolgatja: mi is len­ne, ha ezen a héten első díjat nyer­nék a sportkán? Nos, az első gondolat, s ezt már nem én mondom, Lucifer súgja, hogy ne egyetlen első díjjal ragadjam meg az isten lábát, sőt ne is kettővel, ha­nem legalább tizenkettővel, mert csak úgy tudok tizenkét legyet ütni egy csapásra. Mert miért is mérics­kélném szűkösen azt a csekély két­százezret, hova tegyem, mire költ­­sem? Még jóformán hozzá sem kez­denék a felaprózásához, máris ideges lennék, vajon telik-e belőle minden­re? A tizenkét első díj más. Fejszámo­ló művész segítsége nélkül is két­millió négyszázezer korona. Ekkora összeggel már lehet kezdeni valamit. Vehetek belőle villát, nyaralót, két­százezerig kocsit, felcsaphatok világ­járónak, körülhajózhatom a földet, igénybevehetem a világ összes re­pülőjáratát, üdülhetek a Riviérán, hűsölhetek pálmafák árnyékában, hozzászegődhetem egy Északi- vagy Déli-sarki tudományos expedícióhoz, megtekinthetem a világ legnagyobb és legismertebb állatkertjeit, vitet­hetem magam riksán, s kényelmesen bejárhatom az ázsiai féltekét, üdvö­zölhetem az indiaiakat az amerikai rezervátumokban, részt vehetek nagy európai és világversenyeken; osztá­lyon felüli szállodákban lakhatom, első osztályú éttermekben étkezhe­tem, Napóleon-konyakkal csinálha­tok a gyomromnak étvágyat, s a leg­drágább pezsgőkkel olthatom szom­júságomat. Nem beszélve arról, hogy a legdivatosabb ruhákban és cipők­ben járhatok, s az én nyakkendőim lehetnének a leghivalkodóbbak. Egyszóval: ha tizenkét legyet üt­nék egy csapásra, vagyis majdnem két és fél milliót nyernék, azon­­nyomban hátat fordítanék a munka­helyemnek, és feleslegesen neheztel­ne a főnököm, mert éppen elég el­foglaltságot jelentene számomra, ho­gyan költsem el a rengeteg pénzem. Néha már szégyellem is, mennyire beleélem magam gyaloglás közben a nagy nyerés lehetőségébe. Előfordul, hogy elragad a játékos kedv, és olyankor nem törődve a villamosok csengetésével, a fegyelmezetlen gép­kocsivezetők dudálásával, szétszórom magam körül a pénzt, hadd kapkod­ják fel a járókelők, hadd legyenek ők is boldogok. Máskor meg a jóság hatalmasodik el rajtam, az adakozás heve, sorba veszem a hozzátartozói­mat, a jóakaróimat, és ezreket tömök a zsebükbe. Lássák, nem mindenkit tesz fukarrá a sok pénz, nem min­denki Moliére fösvénye. Legalább mondják, hirdetik: ilyen nagy szívű embert sem szült még a föld. Ügy is kevés jót hallunk egymásról mosta­nában. Mondanom sem kellene, hogy a sok pénz „birtokában“ határtalanul boldog vagyok, és néha azon kapom magam gyaloglás közben, hogy a nagyszerű lehetőségtől fűtve felesle­gesen sietek, nem hagyom képzelet­csónakom az ábrándok vizén ringa­tózni. S ha már az őszinteség szép, napos, tiszta mezejére léptem, beval­lom azt is, hogy egyszer már szalad­tam a járdán, annyi mindent képzel­tem el adakozás címén. Rohantam a belvárosi üzletek felé. A járókelők meg utánam fordultak. Azt hitték, körözött személy vagyok, és rend­őrök vannak a nyomomban. Mikor pedig azon tűnődtem, hogyan segítek majd az arra érdemes rokkantakon, hajszálon múlt, hogy nem sétáltam a villamos alá. Nem ítélem el magam a mohósá­gért. Hogy egyszerre milliókat aka­rok nyerni. Miért érjem be kevéssel, mikor sokat is nyerhetek? Már tu­dom, mindenre rájön az ember ma­gától, hogy mindezideig csupán azért nem nyertem kétmillió négyszáz­­ezret, mert nem vettem négy hat­koronás sportkaszelvényt, vagyis nem töltöttem ki soha mind a tizen­két oszlopát. Hogy hol tartottam eddig az eszem? Egyáltalán nem lett volna nehéz munka a tizenkét oszlo­pot kitölteni. Távolról sem kellett volna annyit izzadnom, kínlódnom, mint azoknak, akik a fej számoló mű­vészeket is fölülmúlva töltik ki a kétszázezret ígérő nyereményszámok változatait. Nekem csupán hat számot kellene kitalálnom, s azokat a tizenkét osz­lopra rávezetnem. Miért nem tudom megtenni mégsem? Ki akadályoz? Ki gátol? Nem más, mint az a körül­mény, hogy hét végéig rendszerint elfogy a lelkesedésem, de főleg a zsebpénzem. Tizenkét első díj elő­zetes összege hetvenkét korona. S hol van nekem hét végén annyi pénzem? Péntekig ennek a jelenték­telennek látszó összegnek a nagyság­rendje megegyezik a két és fél mil­lióéval. Nem tudom előteremteni. Ezért aztán nem is tudok nyerni milliókat. Ezért aztán nem is tudok segíteni embertársaimon. Bolyongok céltalanul, Vörösmarty intelmét megcsúfolva, s a nagy költővel ellen­kezve, amikor azt hirdetem: ábránd az élet megszépítője, amely a kan­osaiul festett, gyönyörűségesen szép egekbe néz ... MACS JÓZSEF Niccolo Paganini, a legendás életű „ör­dög hegedűse" is­mét megelevenedik a filmszalagon, ezúttal az olasz tévé számá­ra készült folytatásos tévéfilmben. A Paga­nini című film fősze­repét Tito Schirinzi alakítja, aki hasonlít ahhoz a portréhoz, amelyet 1820-ban készítettek a nagy hegedűművészről. A kortársai számára megmagyarázhatat­lan technikai tudása mellett Paganini ah­hoz is értett, hogy alakját, hódításait ti­tokzatossággal ve­gye körül. Képünkön a címszereplő és Margherita Guzzina­­ti, aki egyik szerel­mét, Elisát alakítja. A Károly an­gyalai című filmsorozatban csak három „angyalt" látni. A rejtélyes nagyfőnöknek, a zseniális Charlienak csak a feje búbja látszik, miközben uta­sítást ad an­gyalkáinak, akik a rájuk bízott felada­tot mindig ki­fogástalanul elvégzik. A há­rom angyal, il­letve fiatal szí­nésznő neve: Jaclyn Smith (képünkön), Farrah Faw­cett- Majors és Kate Jackson. 18 Az olasz „Medina" cirkusz attrak­ciója a hároméves Adamo, a vi­lág legfiatalabb kigyóbüvölője. O A Stern fötoriportere szellemes akar lenni. Kevesebb oka van a nevetés­re a statisztikusnak, aki a túltáplált­­ságtól és az ebből fakadó betegsé­gektől óvja a nyugatnémet társa­dalmat. —

Next

/
Thumbnails
Contents