A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-08-13 / 32. szám

PRÓZAÍRÓINK ARCKÉPCSARNOKA vette kezdetét. Tudatosan nevelő jelle­gű kritikákat irt, s pedagógus-kritikus­nak nevezte magát. ,,A harmadvirág­zásnak nevezett új szakaszban irodal­mi fejlődésünk fő problémája hosszú ideig a mennyiségi tényező intenzív nö­velése volt, s ennek pedig a pedagó­giai beállítottságú és hangsúlyozottan konstruktiv kritika felelt meg a legjob­ban — írja. — Én tudatosan ilyen kri­tikákat írtam, s vállalom is a pedagó­gus-kritikus nevet“. Egy évtizedig tartó rendszeres és fo­lyamatos kritikai munka után szinte tel­jesen az irodalomtörténeti tevékenység­re váltott át, és azóta számos tanul­mányt és egy nagyon jelentős monog­ráfiát irt kisebbségi irodalmunk két vi­lágháború közti szakaszáról. Munkássá-TURCZEL LAJOS (1917- ) Az Ipoly menti Szálkán született. A gimnáziumot Érsekújvárott, a jogi fa­kultást Budapesten, a pedagógiai fő­iskolát pedig Bratislavában végezte el. 1940-ben Budapesten alapitó tagja volt a Bolyai-kollégiumnak, mely a népi kol­légiumok mozgalmában az úttörők kö­zé tartozik. Pedagógiai munkáját 1951-ben, a ko­máromi gimnáziumban kezdte el. 1954- től a bratislavai Pedagógiai Főiskolán, 1959-től pedig a Komensky Egyetem bölcsészeti karának magyar tanszékén működik. Oktató-nevelő munkája mel­lett középiskolás és egyetemi tanköny­veket is irt. Kritikusi és irodalomtörténeti tevé­kenysége az ötvenes évek derekán, nem sokkal irodalmunk újraindulása után gáért nemzetiségi dijat és Madách di­jat kapott. Könyvei: írások mérlegen (tanulmá­nyok, 1958); írás és szolgálat (tanul­mányok, 1965); Két kor mezsgyéjén (irodalomtörténeti monográfia, 1967); Portrék és fejlődésképek (tanulmányok, 1977). — Az általa összeállított anto­lógiák: Fiatal szlovákiai magyar költők, 1958; Örökség, 1968; A kassai Batsá­nyi Kör évkönyve, 1969; Az éhség le­gendája, 1975 stb. Turczel Lajos a közeljövőben ünne­peli születésének hatvanadik évfordu­lóját. Ez alkalomból a Hét szerkesztő­sége is további munkás és termékeny éveket kíván a jelentős csehszlovákiai magyar kritikusnak és irodalomtörté­nésznek. csak szükség parancsolta és helyzet en­gedte önredukálás, leegyszerűsödés volt nála. Új irodalmunknak a semmi­ből való nekiihdulása, nekiindítása fel­tétlenül az ilyen „tiszta”, egyszerű és konstruktív kritikát követelte meg, és ezt az antifasiszta harc átmeneti szüne­telése lehetővé is tette •Fábry számára. Ez az összetett és zsúfolt szemlélet- és elemzésmód — amelyet az antifa­siszta publicista erkölcsi elkötelezettsé­ge, erkölcsi fanatizmusa és tudásfölé­nye alakított ki és determinált, és ame­lyet az indulás expresszionista jellegű stílusbeütései árnyalnak — jelenti a kri­tikus Fábry eredeti, igazi, hamisítha­tatlan arcát. Az 1958-tól írott kritikák­ban szükségszerűen: az antifasizmus­­hoz és vox humanóhoz voló elkötele­zettség megmásíthatatlan érvényeként és kényszereként újult fel ez az erede­ti és determinált kritikusi jelleg. Érhtetővé, evidenssé válik ez szá­munkra, ha arra gondolunk, hogy ezek a kritikai tanulmányok már az olyan teljes harci felajzottságban született publicisztikai művek szomszédságában, illetve azokkal párhuzamosan íródtak, mint az antifasizmus vádiratának szá­mító Az idő igaza című remek esszé, az Afrika, Afrika és a Fülemülék nyo­mában, valamint az Európa elrablása című, az imperializmust a régi szenve­déllyel ostorozó és vétózó pamflettek. Az elmondottak igazolására azonban közvetlenül is idézhetjük Fóbryt. Lapoz­zuk fel a Harmadvirágzás kötet beve­zetését (Útravaló), és olvassuk el azt, amit itt a saját kritikusi geneziséről és erkölcsi determináltságáról, s eredeti kritikusegyéniségének az új irodalmi szakaszban természetes és elkerülhetet­len módon bekövetkező megújulásáról ír: „A kritikusból, akit tegnapi vigasz­talan irodalmi helyzetünk amúgy is in­kább irodalom politikussá avatott, Hitler jöttével teljes elkötelezettséggel és ener­giával az antifasizmus publicistája lett... Legújabb irodalmi periódu­sunkban — a harmadvirágzásban — helyzet engedte átmeneti önredukálás­nak, leegyszerűsödésnek neveztem. En­nek az átmeneti állapotnak az okaira és körülményeire és az eredeti s de­terminált kritikusi egyéniség szükség­­szerű visszaváltozására már az előzők folyamán rávilágítottam. Most még az eredeti kritikusi egyéniség megújulása után előállt paradoxonra, aránytalan­ságokra szeretnék magyarázatot talál­ni. Mi az oka annak, hogy Fábry a kritikai vizsgálódásra kiválasztott sze­rény tárgyak körül olyan nagy, csúcso­kat érintő és egyetemes összefüggése­ket felölelő körözéseket végez, a sok­szor jelentéktelen és parányi jelenségek mögé monumentális háttereket rajzol? A legfőbb ok az, hogy az antifasiz­­musra koncentrált, a vox humana szol­gálatára elkötelezett és a társadalom­­tudományi műveltséggel és az antifa­siszta publicisztika anyagával telített Fábry számára a kritikai vizsgálódások fő tárgyát nem a konkrét művek jelen­tik, hanem az általuk érintett, a velük összefüggő és társadaiomtörténetileg égető aktualitásé erkölcsi, erkölcspoliti­kai kérdések. További okok: a kisebb­ségi korlátokkal, a kicsiséggel ésapro­­vincializmus-veszélyezettséggel szemben megnyilvánuló türelmetlen kompenzá­ciós igény, amely a számba vett érté­keket az egyetemes értékrendszer sú­lyaival akarja mérni, és a sokszor csők milligramokkal mérhető esztétikumot is odaköti a világirodalomhoz, a világiro­dalom esztétikájához; a kicsiségből ki­törni igyekvő Dávid-Góliát-komplexus és messianizmus, amely — főképp er­kölcsi téren — akar egyetemes például szolgálni, és a barbárság maximumá­val szemben az emberség maximumát akarja fölvonultatni. Különösen a Rés poetica és Az igé­nyesség műfaja című tanulmányokban nyilvánul ez meg. Ezekben Fábry — Balogh Edgár szavával élve — „helyi anyagból általános törvényeket elemez ki .. . és pillanatnyi értékek kapcsán nem múló, nem helyi, s még csak nem VÁZLAT FÁBRY ZOLTÁN KRITIKUSI PORTRÉJÁHOZ (részlet) Fábry Zoltán fontos könyvét, az 1954—62 között írt kritikáit tartalmazó Harmadvirágzást a hazai és magyar­­országi méltatások az egész magyar irodalom és nyelvterület jelentős ese­ményeként kommentálják ... A könyv írásai között több olyan nagy lélegze­tű s nagy formátumú tanulmány van, amelyeket a jövő irodalomtörténete minden bizonnyal az itteni új magyar irodalomkritika és irodalomtörténet alapjaiként, sarkalatos pilléreiként fog majd számon tartani. A Harmadvirág­zás és a Kevesebb verset, több költé­szetet című tanulmányoknak például a fölszabadulás után kibontakozó iro­dalmunkra, a kibontakozási körülmé­nyek mikéntjére és hatására nézve ál­talános forrásértékük van. Ez a forrás­érték az első tanulmányban — a frap­páns és átható visszatekintés révén — a fölszabadulás előtti fejlődésre is ki­terjed. Fábry mély társadalomtörténeti alapvetéssel jelöli ki és indokolja meg itt a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésének korszakhatárait (1918— 1938; 1938—1948; 1948—...), megad­va ezzel az irodalomtörténeti feldolgo­záshoz szükséges kiindulási és felmé­rési alapokat. A két tanulmány az 1948—54 közötti kezdő évek irodalmá­ról, az új irodalom nyitányáról mennyi­ségi és minőségi értelemben egyaránt kimerítő képet adott, s ezzel lerakta az új szakasz irodalomkritikájának alapjait, és nagy hatású ösztönző példát nyúj­tott a kritika művelésére. Amint azt már többször és többen leszögeztük, az új indulás kezdő éveinek kritikai felméré­sét és értékelését Fábry rendkívül konstruktív módon, fokozott nevelő- és segítőkészséggel végezte el. Erre a pe­dagógiai hozzáállásra az általános mű­vészi tapasztalatlansággal jellemezhető helyzetben föltétlenül szükség volt A Harmadvirágzás és a Kevesebb verset, több költészetet című tanulmá­nyokban és a közöttük és utánuk sor­rendben következő öt kisebb tanul­mányban, illetve alkalmi kritikákban a filológus módon rendszerező és érté­kelő, a pedagógiai beállítottságú és konstruktívitású kritikus van túlsúlyban. Sokan csak ezt az egyszerű és egyne­­műbb árnyalatot szeretik, kívánják és értékelik a kritikus Fóbryból, pedig ez néhány évig zavartalanul lehettem kri­tikus ... Ezután a kritikust újra levál­totta a publicista: a német neofosiz­­mus és a nyugati atomimperializmus jöttével és erősödésével haladéktalonul el kellett foglalnom a régi őrhelyet". Azokban a kritikai tanulmányokban, amelyek ■ — mint láttuk — már ismét a publicisztikai és kritikai-esztétikai te­vékenység termékeny és determinált kölcsönhatásában születtek, szinte ki­vétel nélkül érezni lehet egy különös paradoxont. Ezt a paradoxont az az aránytalanság idézi elő, amely a kri­tikában megmozgatott hatalmas és sok­rétű bizonyító anyag nagysága és a tárgy kicsisége (a kritizált művek vi­szonylagos, pillanatnyi vagy szerény ér­téke) között van. Ez a paradoxon az indulás éveiben, illetve éveiről született alapozó tanulmányokban, összefoglalá­sokban nem volt még szembeötlő. Ezekre az írásokra teljes mértékben rá­­illett az a megállapítás, amellyel egy 1956-ban írott cikkemmel (Kritika és mű) jellemeztem Fábry magatartását, kritikusi hozzáállását: „Az a legna­gyobb érdeme, hogy csúcsokra törő iz­zó igényességét oda merte és oda tud­ta szelídíteni irodalmunk szerény adott­ságaihoz ..., s meg tudta találni azt a hangot, alkalmazni tudta azt a mér­téket, mely az adott pillanatban a leg­megfelelőbb volt”. Ebből a megfogal­mazásból is jól érezhetjük azt a tényt, melyet fentebb szükség parancsolta és is kisebbségi érvényű” erkölcsi és esz­tétikai axiómákat von le. E tanulmá­nyok esztétikai s irodalomelméleti telí­tettségéről és hozadékairól, az össze­hasonlító műfajelmélet, a provincializ­mus és a sematizmus kérdései terén végzett elemzésekről külön tanulmányt, vagy legalábbis az esztétikus portré­jához szolgáló vázlatot kellene írni. A vizsgált művek és a róluk szóló kritikák közti aránytalanság, a sokszor Don Quijote-i módon ható kompenzá­lást arányítósi törekvés az egyik forrá­sa azoknak a túlzásoknak, túlértékelé­seknek, amelyek Fábry kritikáiban ma is előfordulnak. Néhány jellemző túl­zásra a szóbanforgó kötet eddigi érté­kelői mór rámutattak. A túlértékelések másik, jellemzőbb és általánosabb for­rását a kritikai mérce erkölcsi túlsúlya, a vox humanának pz esztétikai kategó­riákkal szemben is megnyilvánuló elsőd­legessége jelenti. A nagy eszétikai fel­­készültséggel is rendelkező Fábry túl­zásai, túlértékelései nemegyszer meg­lepnek és ellentmondásra késztetnek. Az egyes értékitéletekkel vitázva is érezzük azonban a teljességet, a kriti­kus által adott egész kép meggyőző igazát. Teljes mértékben elismerjük az új könyvet útra bocsátó szavok érvé­nyét: „Olvassátok mai figyelemmel a tegnapi írásokat, melyekhez nem lehet hozzátenni semmit, és amelyekből alig kell elvenni valamit”. írás és szolgálat 14

Next

/
Thumbnails
Contents