A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-13 / 32. szám
PRÓZAÍRÓINK ARCKÉPCSARNOKA vette kezdetét. Tudatosan nevelő jellegű kritikákat irt, s pedagógus-kritikusnak nevezte magát. ,,A harmadvirágzásnak nevezett új szakaszban irodalmi fejlődésünk fő problémája hosszú ideig a mennyiségi tényező intenzív növelése volt, s ennek pedig a pedagógiai beállítottságú és hangsúlyozottan konstruktiv kritika felelt meg a legjobban — írja. — Én tudatosan ilyen kritikákat írtam, s vállalom is a pedagógus-kritikus nevet“. Egy évtizedig tartó rendszeres és folyamatos kritikai munka után szinte teljesen az irodalomtörténeti tevékenységre váltott át, és azóta számos tanulmányt és egy nagyon jelentős monográfiát irt kisebbségi irodalmunk két világháború közti szakaszáról. Munkássá-TURCZEL LAJOS (1917- ) Az Ipoly menti Szálkán született. A gimnáziumot Érsekújvárott, a jogi fakultást Budapesten, a pedagógiai főiskolát pedig Bratislavában végezte el. 1940-ben Budapesten alapitó tagja volt a Bolyai-kollégiumnak, mely a népi kollégiumok mozgalmában az úttörők közé tartozik. Pedagógiai munkáját 1951-ben, a komáromi gimnáziumban kezdte el. 1954- től a bratislavai Pedagógiai Főiskolán, 1959-től pedig a Komensky Egyetem bölcsészeti karának magyar tanszékén működik. Oktató-nevelő munkája mellett középiskolás és egyetemi tankönyveket is irt. Kritikusi és irodalomtörténeti tevékenysége az ötvenes évek derekán, nem sokkal irodalmunk újraindulása után gáért nemzetiségi dijat és Madách dijat kapott. Könyvei: írások mérlegen (tanulmányok, 1958); írás és szolgálat (tanulmányok, 1965); Két kor mezsgyéjén (irodalomtörténeti monográfia, 1967); Portrék és fejlődésképek (tanulmányok, 1977). — Az általa összeállított antológiák: Fiatal szlovákiai magyar költők, 1958; Örökség, 1968; A kassai Batsányi Kör évkönyve, 1969; Az éhség legendája, 1975 stb. Turczel Lajos a közeljövőben ünnepeli születésének hatvanadik évfordulóját. Ez alkalomból a Hét szerkesztősége is további munkás és termékeny éveket kíván a jelentős csehszlovákiai magyar kritikusnak és irodalomtörténésznek. csak szükség parancsolta és helyzet engedte önredukálás, leegyszerűsödés volt nála. Új irodalmunknak a semmiből való nekiihdulása, nekiindítása feltétlenül az ilyen „tiszta”, egyszerű és konstruktív kritikát követelte meg, és ezt az antifasiszta harc átmeneti szünetelése lehetővé is tette •Fábry számára. Ez az összetett és zsúfolt szemlélet- és elemzésmód — amelyet az antifasiszta publicista erkölcsi elkötelezettsége, erkölcsi fanatizmusa és tudásfölénye alakított ki és determinált, és amelyet az indulás expresszionista jellegű stílusbeütései árnyalnak — jelenti a kritikus Fábry eredeti, igazi, hamisíthatatlan arcát. Az 1958-tól írott kritikákban szükségszerűen: az antifasizmushoz és vox humanóhoz voló elkötelezettség megmásíthatatlan érvényeként és kényszereként újult fel ez az eredeti és determinált kritikusi jelleg. Érhtetővé, evidenssé válik ez számunkra, ha arra gondolunk, hogy ezek a kritikai tanulmányok már az olyan teljes harci felajzottságban született publicisztikai művek szomszédságában, illetve azokkal párhuzamosan íródtak, mint az antifasizmus vádiratának számító Az idő igaza című remek esszé, az Afrika, Afrika és a Fülemülék nyomában, valamint az Európa elrablása című, az imperializmust a régi szenvedéllyel ostorozó és vétózó pamflettek. Az elmondottak igazolására azonban közvetlenül is idézhetjük Fóbryt. Lapozzuk fel a Harmadvirágzás kötet bevezetését (Útravaló), és olvassuk el azt, amit itt a saját kritikusi geneziséről és erkölcsi determináltságáról, s eredeti kritikusegyéniségének az új irodalmi szakaszban természetes és elkerülhetetlen módon bekövetkező megújulásáról ír: „A kritikusból, akit tegnapi vigasztalan irodalmi helyzetünk amúgy is inkább irodalom politikussá avatott, Hitler jöttével teljes elkötelezettséggel és energiával az antifasizmus publicistája lett... Legújabb irodalmi periódusunkban — a harmadvirágzásban — helyzet engedte átmeneti önredukálásnak, leegyszerűsödésnek neveztem. Ennek az átmeneti állapotnak az okaira és körülményeire és az eredeti s determinált kritikusi egyéniség szükségszerű visszaváltozására már az előzők folyamán rávilágítottam. Most még az eredeti kritikusi egyéniség megújulása után előállt paradoxonra, aránytalanságokra szeretnék magyarázatot találni. Mi az oka annak, hogy Fábry a kritikai vizsgálódásra kiválasztott szerény tárgyak körül olyan nagy, csúcsokat érintő és egyetemes összefüggéseket felölelő körözéseket végez, a sokszor jelentéktelen és parányi jelenségek mögé monumentális háttereket rajzol? A legfőbb ok az, hogy az antifasizmusra koncentrált, a vox humana szolgálatára elkötelezett és a társadalomtudományi műveltséggel és az antifasiszta publicisztika anyagával telített Fábry számára a kritikai vizsgálódások fő tárgyát nem a konkrét művek jelentik, hanem az általuk érintett, a velük összefüggő és társadaiomtörténetileg égető aktualitásé erkölcsi, erkölcspolitikai kérdések. További okok: a kisebbségi korlátokkal, a kicsiséggel ésaprovincializmus-veszélyezettséggel szemben megnyilvánuló türelmetlen kompenzációs igény, amely a számba vett értékeket az egyetemes értékrendszer súlyaival akarja mérni, és a sokszor csők milligramokkal mérhető esztétikumot is odaköti a világirodalomhoz, a világirodalom esztétikájához; a kicsiségből kitörni igyekvő Dávid-Góliát-komplexus és messianizmus, amely — főképp erkölcsi téren — akar egyetemes például szolgálni, és a barbárság maximumával szemben az emberség maximumát akarja fölvonultatni. Különösen a Rés poetica és Az igényesség műfaja című tanulmányokban nyilvánul ez meg. Ezekben Fábry — Balogh Edgár szavával élve — „helyi anyagból általános törvényeket elemez ki .. . és pillanatnyi értékek kapcsán nem múló, nem helyi, s még csak nem VÁZLAT FÁBRY ZOLTÁN KRITIKUSI PORTRÉJÁHOZ (részlet) Fábry Zoltán fontos könyvét, az 1954—62 között írt kritikáit tartalmazó Harmadvirágzást a hazai és magyarországi méltatások az egész magyar irodalom és nyelvterület jelentős eseményeként kommentálják ... A könyv írásai között több olyan nagy lélegzetű s nagy formátumú tanulmány van, amelyeket a jövő irodalomtörténete minden bizonnyal az itteni új magyar irodalomkritika és irodalomtörténet alapjaiként, sarkalatos pilléreiként fog majd számon tartani. A Harmadvirágzás és a Kevesebb verset, több költészetet című tanulmányoknak például a fölszabadulás után kibontakozó irodalmunkra, a kibontakozási körülmények mikéntjére és hatására nézve általános forrásértékük van. Ez a forrásérték az első tanulmányban — a frappáns és átható visszatekintés révén — a fölszabadulás előtti fejlődésre is kiterjed. Fábry mély társadalomtörténeti alapvetéssel jelöli ki és indokolja meg itt a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésének korszakhatárait (1918— 1938; 1938—1948; 1948—...), megadva ezzel az irodalomtörténeti feldolgozáshoz szükséges kiindulási és felmérési alapokat. A két tanulmány az 1948—54 közötti kezdő évek irodalmáról, az új irodalom nyitányáról mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt kimerítő képet adott, s ezzel lerakta az új szakasz irodalomkritikájának alapjait, és nagy hatású ösztönző példát nyújtott a kritika művelésére. Amint azt már többször és többen leszögeztük, az új indulás kezdő éveinek kritikai felmérését és értékelését Fábry rendkívül konstruktív módon, fokozott nevelő- és segítőkészséggel végezte el. Erre a pedagógiai hozzáállásra az általános művészi tapasztalatlansággal jellemezhető helyzetben föltétlenül szükség volt A Harmadvirágzás és a Kevesebb verset, több költészetet című tanulmányokban és a közöttük és utánuk sorrendben következő öt kisebb tanulmányban, illetve alkalmi kritikákban a filológus módon rendszerező és értékelő, a pedagógiai beállítottságú és konstruktívitású kritikus van túlsúlyban. Sokan csak ezt az egyszerű és egyneműbb árnyalatot szeretik, kívánják és értékelik a kritikus Fóbryból, pedig ez néhány évig zavartalanul lehettem kritikus ... Ezután a kritikust újra leváltotta a publicista: a német neofosizmus és a nyugati atomimperializmus jöttével és erősödésével haladéktalonul el kellett foglalnom a régi őrhelyet". Azokban a kritikai tanulmányokban, amelyek ■ — mint láttuk — már ismét a publicisztikai és kritikai-esztétikai tevékenység termékeny és determinált kölcsönhatásában születtek, szinte kivétel nélkül érezni lehet egy különös paradoxont. Ezt a paradoxont az az aránytalanság idézi elő, amely a kritikában megmozgatott hatalmas és sokrétű bizonyító anyag nagysága és a tárgy kicsisége (a kritizált művek viszonylagos, pillanatnyi vagy szerény értéke) között van. Ez a paradoxon az indulás éveiben, illetve éveiről született alapozó tanulmányokban, összefoglalásokban nem volt még szembeötlő. Ezekre az írásokra teljes mértékben ráillett az a megállapítás, amellyel egy 1956-ban írott cikkemmel (Kritika és mű) jellemeztem Fábry magatartását, kritikusi hozzáállását: „Az a legnagyobb érdeme, hogy csúcsokra törő izzó igényességét oda merte és oda tudta szelídíteni irodalmunk szerény adottságaihoz ..., s meg tudta találni azt a hangot, alkalmazni tudta azt a mértéket, mely az adott pillanatban a legmegfelelőbb volt”. Ebből a megfogalmazásból is jól érezhetjük azt a tényt, melyet fentebb szükség parancsolta és is kisebbségi érvényű” erkölcsi és esztétikai axiómákat von le. E tanulmányok esztétikai s irodalomelméleti telítettségéről és hozadékairól, az összehasonlító műfajelmélet, a provincializmus és a sematizmus kérdései terén végzett elemzésekről külön tanulmányt, vagy legalábbis az esztétikus portréjához szolgáló vázlatot kellene írni. A vizsgált művek és a róluk szóló kritikák közti aránytalanság, a sokszor Don Quijote-i módon ható kompenzálást arányítósi törekvés az egyik forrása azoknak a túlzásoknak, túlértékeléseknek, amelyek Fábry kritikáiban ma is előfordulnak. Néhány jellemző túlzásra a szóbanforgó kötet eddigi értékelői mór rámutattak. A túlértékelések másik, jellemzőbb és általánosabb forrását a kritikai mérce erkölcsi túlsúlya, a vox humanának pz esztétikai kategóriákkal szemben is megnyilvánuló elsődlegessége jelenti. A nagy eszétikai felkészültséggel is rendelkező Fábry túlzásai, túlértékelései nemegyszer meglepnek és ellentmondásra késztetnek. Az egyes értékitéletekkel vitázva is érezzük azonban a teljességet, a kritikus által adott egész kép meggyőző igazát. Teljes mértékben elismerjük az új könyvet útra bocsátó szavok érvényét: „Olvassátok mai figyelemmel a tegnapi írásokat, melyekhez nem lehet hozzátenni semmit, és amelyekből alig kell elvenni valamit”. írás és szolgálat 14
