A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-13 / 32. szám
„Az Oroszországi Szovjetköztársaság elkerülhetetlenül maga köré csoportosítja egyrészről minden ország haladó munkásainak szovjet mozgalmát, másrészről a gyarmatok és elnyomott népek minden nemzeti szabadságmozgalmát, mert ezek a népek keserű tapasztalatok árán meggyőződnek arról, hogy nincs számukra más menekvés, mint a szovjethatalom győzelme a világimperializmus felett.“ LENIN, VÁLOGATOTT MÜVEK, II. köt. 782. o. Az 1917-es Októberi Szocialista Forradalommal megkezdődött a kapitalizmus általános válsága, amelynek egyik legfőbb megnyilvánulása éppen a gyarmati rendszer válsága lett. Az imperialista háború — állapította meg Lenin — bevonta a függő népeket a világtörténelembe, s ezzel „a Kelet végleg belesodródott a világforradalmi mozgalom általános forgatagába“. A második világháború egyik alapvető következményeként az imperializmus gyarmati rendszerének válsága a gyarmatosítás egész rendszerének bomlási folyamatává terebélyesedett. A klasszikus gyarmatosítás politikájának és módszereinek csődje következtében a nyugati hatalmak érdekszférájuk neokolonista biztosítására kényszerültek. Algéria a 16. századtól kezdve névleg török fennhatóság alatt, ténylegesen független állam volt, élén a helyi uralkodóval, a „dej“-jel. A 16—18. század folyamán Algéria török feudális körei, a janicsárok kalózkodásukkal bizonytalanná tették a földközi-tengeri hajózást, veszélyeztetve a nagyhatalmak tengeri útjainak biztonságát. A kereskedelem biztonságának helyreállítása ürügyén Franciaország 1830- ban megtámadta és elfoglalta Algír városát, a Földközi-tenger termékeny partsávját, majd fokozatosan leigázta az ország belső területeit is. 1870-től megkezdődött a francia és más európai kolonisták betelepítése. Algéria meghódítása nem ment simán: az arab lakosság — Abd el-Kader vezetésével — már 1932-ben fellázadt a franciák ellen. Abd el-Kader, aki ezt megelőzően apjával már a török uralom ellen is harcolt, meghirdette a „szent háborút“ (dzsihád), de 1847-ben kénytelen volt megadni magát a francia túlerőnek. A francia elnyomók elleni ellenállás az első világháborút követően felerősödött. A két háború között a hazafias erők kiépítették az algériai nemzeti felszabadító mozgalom szervezeti kereteit. 1912-ben megalakult a Fiatal Algéria elnevezésű politikai szervezet, majd 1928-ban az „Eszak-Afrika Csillaga“, Algéria első pártja, amely a függetlenség követelésével lépett fel. A harmincas évek közepén alakult meg az Algériai Néppárt. Az 1920-ban Algírban létrejött kommunista csoportok 1924-ben megalapították a Francia Kommunista Párt algériai szekcióját. 1928-ig a szekció lényegében Algériában dolgozó európai munkásokból állt. 1936 októberében az alakuló pártkongresszuson megszületett az önálló Algériai Kommunista Párt, amely programjában demokratikus szabadságjogokat és társadalmi egyenlőséget követelt az őslakosságnak. Távlati szerveiben szerepelt Algéria függetlenségének és a francia gyarmatosítás megszüntetésének a követelése. A párt 1946 júliusi plénuma elsőként vetette fel a népfront gondolatát és fogalmazta meg ennek programját. Ez az egységfront 1954-ben a FLN megalakulásával jött létre. 1955- ben a francia hatóságok az Algériai Kommunista Pártot betiltották, a kommunista lapok megjelenését megakadályozták, a párt vezetőit' börtönbe vetették és megkínozták. 1956-ban a párt által létrehozott fegyveres szabadságharcos osztagok csatlakoztak a Nemzeti Felszabadító Hadsereghez. 1965-ben az algériai kommunisták és a FLN marxista balszárnyának tagjai az illegális Algériai Szocialista Élcsapat Pártban tömörültek. A második világháború befejezését követő években az algériai népnek a francia gyarmatosítók elleni nemzeti felszabadító harca egyre inkább tömeges méreteket öltött. 1954. november 1-én Aurés és Kabilia hegyeiben fegyveres népi felkelés robbant ki: megkezdődött a csaknem nyolc évig tartó felszabadító háború. A felkelés fokozatosan Algéria egész területére kiterjedt. 1954 októberében megszületett a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN), majd a Nemzeti Felszabadító Hadsereg (ALN), amely csakhamar 150 ezer főt számláló komoly hadsereggé szerveződött és felszabadította a francia elnyomás alól az ország területének több mint kétharmadát. A franciák különös kegyetlenséggel igyekeztek elöntözőcsatorna a sivatagban fojtani az algériai nép imperialistaellenes felkelését: a francia hadsereg egész ezredeit, hadosztályait vezényelték át Algériába. 1957 végén már félmillió francia katona harcolt Algériában. A IV. köztársaság bukása és De Gaulle hatalomra jutása után az új elnök — elődeihez hasonlóan — teljes kapitulációt követelt az algériai felkelőktől, de a francia gyarmatosítók algériai kudarcai végre is arra kényszerítették, hogy elismerje az algériai nép önrendelkezési jogát, miután a franciák 1956-ban már megadták a hasonló belső fejlődésen átment Marokkónak és Tunéziának a függetlenséget. Közben a „Francia Algéria“ hívei, a fanatikus ultrák két alkalommal is rá akarták kényszeríteni akaratukat a francia kormányra, s kísérletet tettek a hagyományos gyarmati rendszer visszaállítására. 1961 áprilisában az OAS reakciós francia tábornokai vezette fasiszta katonai puccsot azonban sikerült leverni. A francia gyarmatosítók végül is tárgyalóasztalhoz kényszerültek, és hosszú tárgyalássorozat után 1962. március 18-án De Gaulle megbízottai és az Algériai Köztársaság Ideiglenes Kormányának képviselői között tétrejött a felszabadító háborút lezáró eviani egyezmény. Ennek értelmében az algériai nép 1962. július 1- én népszavazással döntött arról, hogy önálló, szuverén államot kíván létrehozni. Július 3-án Franciaország hivatalosan elismerte Algéria függetlenségét. 1962 szeptemberében nemzetgyűlési váAFRIKA ORSZÁGAI A FÜGGETLENSÉG ÉS A SZOCIALISTA FEJLŐDÉS ÚTJÁN Modern szálloda lasztásokat tartottak, majd összeült az első nemzetgyűlés, és 1962. szeptember 26-án kikiáltották az Algériai bemokratikus és Népi Köztársaságot. Algéria a függetlenség kivívásakor torz gazdasági struktúrával rendelkezett, az ipar, a mezőgazdaság, a bankrendszer, a hitelélet, a közlekedés a kereskedelem csaknem 90 százaléka francia kézen volt. A felszabadulás után tett radikális intézkedésekkel (államosítás az ipar és a mezőgazdaság területén, földreform) és a gazdaságfejlesztési tervek beindításával megindult a nem kapitalista fejlődés útján: hozzáfogott a gyarmati örökség felszámolásához, az igazi politikai és 8 A tevekaravánok a múltra emlékeztetnek
