A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-02 / 26. szám
PRÓZAÍRÖINK ARCKÉPCSARNOKA LOVICSEK BÉLA (1922. szeptember 2. —) Nagypeszeken született. Munkásszülőktől származik, ami meghatározója lett egész életútjának. Iskoláit szülőfalujában, Léván, Zselizen és Bratislavában végezte. Tizenkilenc évig tanított, Telnek, múlnak a napok. A Gaál családban mind feszültebb a Helyzet. Pista és Jolán viszonya egyre mélyül, Jánosnak mindinkább az ötödik kerék szerepe jut. Egy június eleji napon úgy adódik a helyzet, hogy Pista és Jolán magára marad a házban. Az öreg Gaál András kaszával kiballagott a szőlőbe, hogy a mezsgyén lekaszálja a füvet, János valahol a határban kószál, a gyerek meg a libákat hajtotta ki a Szikincére és ott játszik a pajtásokkal. Pista a takarmányosokhoz van beosztva rakodónak, már rég kinn volna a helye a határban, de addig-addig húzta az időt ebéd után, míg végül mindenki elment hazulról, csak ők maradtak otthon kettecskén. Nagy hőség terpeszkedik odakinn, a konyhában sem kellemesebb a levegő, Pista mégis az ajtóhoz lép, becsukja az ajtót és ráfordítja a kulcsot. Jolán kissé ijedten nézi a műveletet. — Mit csinálsz, Pista? — Látod, bezártam az ajtót... — mondja Pista olyanformán, mintha valaki a torkát szorongatná. — Ne ... ne tedd ... nem szabad I... Nem szabad, Pista! Hátha talál jönni valaki?! Apa, vagy a János, vagy ... Pista az asszonyhoz lép és átöleli. Nehéz láz ül a szemén. — Nem szeretsz, Jolánka? — Mondtam már, Pista. — De nekem sose elég! — Te, te nagy gyerek! — No, mondd, mondd! — Szeretlek ... — leheli az asszony. — Hát nem érzed? — Én csak azt érzem, hogy egyszer a hideg ráz, máskor meg majd elégek, nyolc éve dolgozik a Hét szerkesztőségében. Az ötvenes évek elején jelentkezett írásaival. Első elbeszélés kötete Haragosok címmel 1957-ben jelent meg. Azt követte A csillagszemű asszony című regénye, amely két kiadást ért meg. Nem sokkal később jelent meg Tűzvirág című regénye, majd a Hosszú éjszaka. Közben több rövidebb, hosszabb regényt írt — Boldogtalanok, Ágnes, Egy szikra az égen, Valakihez tartozni, Aranyfüst-keringő, Rózsák a kertben, Forgószélben —, melyeket különböző lapok közöltek folytatásokban. Eddig hét színművet irt, sorrendben a következőket: Húsz év után, Baj van a szerelemmel, Ezüstlakodalom, Végállomás, A csillagszemű asszony, Tűzvirág, Alattunk a város, felettünk az ég. Húsz év után című színművét sugározta a bratislavai televízió, további három színművét pedig a MATESZ tűzte műsorára. A Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulójára írt Tűzvirág című darabjával harmadik díjat nyert az országos pályázaton. Lovicsek Béla írásait szereti az olvasóközönség, egyik legolvasottabb íróink közé tartozik. amikor a közeledben vagyok ... Te, te édes, te csillagszemű asszony!... Szeretsz? — Szeretlek. — Nagyon? — Nagyon. — Mindig fogsz szeretni? — Mindig, te nagy, nagy gyerek! — suttogja az asszony átforrósodó hangon, és csókolja a legényt vadul, mohón, tűzzel. A csókok nyomán dal fakad, mintha csalogány hívná szerelmi nászra a párját. S a csókok nyomán láng lobog, mintha ezernyi villám járna körülöttük táncot. Pistát a fellegekbe röpítő vágya hirtelen elhatározásra bírja. Jolánkát gyengéden az ölébe veszi és indul vele az első szoba felé. Az asszony érzi, tudja a legény szándékát, azt is érzi, hogy már csak pár lépés, egy-két perc választja el attól a pillanattól, hogy egy másik férfihoz tartozzon, hogy egy másik férfihoz kösse az életét egészen. Ijedelemmel tölti el a nagy pillanat közelsége. Egy futó pillanatra ugyan felrémlik előtte a férje arca, majd meg a kis Janika vádló tekintete üti meg a szívét, és megpróbálja az ellenállást, de ellenállása csak erőtlen sóhaj, elhaló szó. — Ne... ne akarj még, Pistukám! Láng az arca, tűz a teste, és vágy a csillagos szeme, ami megadóan lezárul, mikor a két erős kar végigfekteti őt az ágyak végében guggoló sezlonon . . . Kinn, az udvaron, az almafa egyik száraz gallyán fecske ül. Apró kis csőrével ugyancsak cifrázza a dalt. Lassú kezdés után egyre fokozódik a trillája, újabb nekifutása már szinte részeges mámornak tűnik, hogy még egy utolsó akkorddal hirtelen befejezze és tovaröppenjen. A háztető élén galambok becézik egymást, a hím büszke tartással bókol, billeg a nőstény körül, ökölnyire burukkolja fel a begyét, csókra ingerli szelíden lapuló párját. A szérű árnyékában csibéstyúk kapirgól kotyorászva, de hiába, nincs kinek. Kinőttek már alóla a kiscsibék és elhagyták, szétszéledtek. Csak a kakas hegyez fölötte nagy méltósággal, kerülgeti konok kitartással. S nem hiába. A vágyak ismétlődő kielégülése után tyúkanyó menyecskésen megrázza magát és oldalra dőlve beleheveredik az imént kapirgált gödröcskébe. Aztán váratlanul egy nagy árnyék suhan végig az udvaron. Valahonnan a rétek felől egy gólya köt hidat a kéményig. Az álmosító csendben riadt dobpergés a kelepelése. Kis idő múlva az öreg Gaál András lép be a kapun, törött kaszával a kezében. Megnyitja a konyhaajtót, de mivel zárva találja, hátraballag a szín alá egy másik kaszát keresni. Talál is egyet a pókhálós sarokban. Hüvelykujjával megtapogatja az élét, mormog valamit a bajusza alatt, majd körülményesen pipára gyújt. Ha már itthon van, gondolja, szel egy karéj kenyeret, megiszik egy csupor friss vizet — a fene vinné ezt a hőséget! És megy a kamraablakhoz a kulcsért: oda szokták eldugni, ha magára hagyják a házat. De hiába kotorász az ablakban: keze nem találja a kulcsot. Elindul hát kenyér és víz nélkül — tán csak kibírja uzsonnáig, hiszen addigra úgyis végez a mezsgye füvével! — Ám a tornác végéig sem ér, amikor hallja, hogy a konyhaajtó zárjában megfordult a kulcs, és nyílik az ajtó. Előbb még mosolyint is egy aprót, mert arra gondol hirtelen, hogy a menyecske nyilván szundított egy nyúlfarknyit ebéd után. Hanem mikor a Pista fiát látja kilépni nagy veresen az ajtón, utána meg a menyét, megrökönyödésében majd kiejti kezéből a rozsdás kaszát. A tornáclábnak dől, majd meg a lépcsőre ereszkedik gyengeségében, mert a lábai, amelyek hűséggel szolgálták ez ideig, felmondták a szolgálatot. Szörnyű fájdalom nyilall a szívébe. Agya nem talál gondolatot, még a látása is bizonytalan, mintha koromsötét éjszakában tapogatózna. Pedig körülötte élettel teli az udvar, napfényben fürdik minden, csak benne, a lelkében fagyott meg az élet, halt meg a nyugalom . . . Olyasmi történt a háznál, ami a János fia emberségét mocskolja be, ami a János fia boldogságát szaggatja szét! Olyasvalami, ami a kis unoka életét is meggyalázza és megkeseríti . . . A fiatalasszony azonban csak vizet húz a kúton és megtöltögeti az udvaron szanaszét álló kis vályúkat, itatókat friss vízzel. Majd a tyúkólhoz támasztott létrára kapaszkodik fel és az ülőről a kötényébe szedi a tojásokat. Csak mikor már ismét a konvha felé tart, akkor veszi észre az apósát, ahogy még mindig ott ül a tornácvégi lépcsőn, viaszra vált arccal. Gyorsan hozzásiet: — Maga itthon van, apa? Az öreg nem válaszol. Nagy keserűséggel lógatja a fejét, a földet nézi mereven, alig rebbenő pillával, mintha csak azt a pillanatot lesné, hogy mikor nyílik meg már a föld alatta. Rossz sejtelmek kapják közre az aszszonyt: — Rég itthon van már, apa? Semmi válasz. Jolán leguggol az öreg elé és megfogja a karját: — Szóljon hát, édesapa! ... Mi lelte, miért nem beszél? Beteg talán? Az öreg csak most emeli fel a fejét, és fáradt tekintetét a menyére függeszti. Vádló bánat ül a szembogara közepén, aztán az is kiesik belőle, s vele együtt a feje is újra lebillen. Rekedtes, csendes a szava: — Az . .. Beteg vagyok. — Jaj, istenem! — rémüldözik a menyecske. — Hát akkor mi lesz, üzenjek a Jánosért? Vagy telefonáljak orvosért? . . . Szóljon már, apa I Keserű a válasz: — Orvosért? . . . Minek? . . . Olyan orvos úgy sincs, aki az én bajomon segíthetne! — Hát akkor. . . akkor hozok egy kis szilvapálinkát, jó? — hadarja az aszszony sebesen, és feleletet sem várva beszalad a házba. Kisvártatva egy literes üveggel tér vissza. Négy-öt decire való kristályos ital láncosodik benne. — Tessék, igyon, hátha használ! — Lehet,.. igen, lehet, hogy ez használni fog ... — feleli Gaál András, és elveszi az üveget. De nem iszik, csak tartja a kezében lógatva, szemével tovább döngöli a földet. — Igyon hát! — nógatja türelmetlenkedve az asszony. — Majd iszom, ha jólesik! — feleli az öreg most már erélyesebben, és mormogva még hozzáteszi: — Mit állsz itt fölöttem, menj a dolgodra! Jolán úgy érzi, mintha arcul legyintették volna, ami még nem fájdalmas ütés, csupán figyelmeztetés akar lenni. Megkeményedve felveti a fejét és sarkon fordult, elsiet az öreg mellől. Gaál András kortyint kettőt-hármat. Az utolsó korty le sem ér a torkán, amikor kivágódik a vaskapu mindkét szárnya, és a Kovács Laci almásderesei utón szekér zörög be az udvarba. A szekér körül jajveszékelő asszonyok, kíváncsiskodó gyerekek, komor tekintetű férfiak tolongnak. A szekérdeszkára ágyazott lucernán Gaál János fekszik, halottsápadtan, élettelenül. Mikor Gaál András odapillant, úgy érzi, hogy megáll a szívverése, hogy az égbolt egy darabja szakadt az udvarra. A nagy zajra Jolán is kilép a konyhából, de csak a tornáclépcsőig bírja az ereje. Görcsös mozdulattal 'még szájához rántja a kötényét, de nyomban feketeségbe borul előtte a világ, és összeesik. — A Tatár Jónásnak segített megrudalni a szekeret... — Biztosan szúevett volt a rúd, eltörött ... — A rúd végén hasalt, magas volt a szekér, és lebokándozott.. . — A fejére esett... — ... talán a nyakcsigolyája . .. — ... vagy a hátgerince ... Gaál András talán nem is hallja a szót, csak megy, lassan vonszolva magát, mintha jégen lépkedne. Aztán utat nyit neki a szekeret körülálló emberkoszorú. Az öreg bal keze a szekéroldalba kapaszkodik, jobbja meg a kalapot emeli le a fejéről. Egyetlen arcizma sem rezdül, olyan, mint valami sötét márványszobor. — Jánosom... édes fiam! — bugygyan a szó nagy keserűséggel az öregből, és feje a szekéroldalra billen. — Nyugodjon meg, András bácsi, rögtön itt lesz az orvos, Tóth Józsi ugrott el érte motorkeréken ... — mondja valaki az öreg Gaálnak, de az csak hallgat, hallgat, aztán megrándul a válla, háta egyszer, kétszer, majd mint sűrűbben ... Túl sok keserűség érte alig egy fél óra leforgása alatt, megroppant, megtört a keménysége. A CSILLAGSZEMÜ ASSZONY (Regényrészlet) 14
