A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-22 / 3. szám
FELMENTŐ ÍTÉLET SUSIE MAY ÉS MAURICE ROLAND — Még két dupla whiskyt! — szólt oda az ügyvéd a csaposlánynak. — Rászolgáltunk, nem, Wilson? — Maitre Bailey megdöngette a mellét és teli szájjal elnevette magát. Fölényesen megnyerte első nagy büntetőperét, egy olyan pert, amit kollégái eleve elvesztettnek tartottak. Wilson könyvelőt azzal vádolta az ügyész, hogy feleségét egy szikláról a mélybe taszította. Bailey, a védőügyvéd alig lapozott bele a vádiratba, rögtön látta, hogy minden a védence ellen szól. Nemcsak, hogy mint egyetlen örökös, egy rakás pénz várományosa — s még a biztosítási összegen kívül, hanem még ráadásul egy bizonyos Joe the Kid, egy kis csavargó munkakerülő, aki mindig ott lóg a játékautomata-kaszinóban, azt állítja, látta Wilsont, ahogy feleségét a szikláról belökte a tengerbe. Komoly tanúvallomás mind a bíróság, mind a vádlott szempontjából. Ahhoz azonban kevés volt, hogy egy magafajta ügyes ügyvéd elveszítse az önbizalmát. Meg kellett nyernie a pert. Mindenáron. Szüksége volt erre, mert ez a belépőjegyet jelentette a számára az Egyesült Királyság valamennyi bírósági tárgyalótermébe, ahol csak az ügyvédi kamara legnevesebb személyiségei mozognak. A per megnyerése tulajdonképpen nem jelentett herkulesi munkát neki, ehhez egyébként senkinek semmi köze. Mindössze két ütőkártyát húzott elő: Joe the Kid hírnevét meg a saját medencéét. Álmodozva idézte vissza még egyszer nagyszerű védőbeszédét, amikor kinyújtott kézzel odamutatott a vád koronatanújára. „Hogyan hasonlíthatják össze, hölgyeim és uraim, hogyan hasonlíthatják össze az igazságot ennek a csavargónak, ennek a megrögzött kis bűnözőnek a vallomását, akinek életmódja szüntelenül sértés valamennyi becsületes polgár számára? Tudják, hogy ez a Joe the Kid bezsebelt a biztosítótársaságtól, amelynél Mrs. Wilson élete biztosítva volt, kerek ötszáz fontot? A tisztelt bíróság igazságérzetére apellálok: ne engedje, hogy megint júdáspénzeket osztogassanak.” Ezt a kihívó felszólítást síri csend követte, miközben a védő odafordult klienséhez: „Nézzék meg ezt az embert, hölgyeim és uraim. Figyelmesen nézzék meg. Huszonöt esztendeje hű a hivatásához, hű a feleségéhez, aki imádta. Nézzék meg jól azokat a becsületes kék szemeket a szemüveg mögött. Igen, a szeme az első pillanattól meggyőzött ártatlanságáról. Tegyék mérlegre egy csavargó szavait egy feddhetetlen erkölcsű, tiszteletre méltó polgár szavai ellenében." A csaposlány negyedszer töltötte a dupla whiskyt. — Tény, Wilson, az első pillanattól fogva meg voltam győződve az ártatlanságáról. Maga egy legyet sem tudna megölni. — Egy legyet talán nem, de Daisy, az valami egészen más. Egy vallomással tartozom magának. Valóban megöltem. — Maga tréfál, Wilson! — Ez magának csak becsületére szolgált, ügyvéd úr. Hagyni, hogy egy ártatlant elítéljenek, ez megszokott a maga szakmájában, de kivívni, hogy felszabadítsanak egy bűnöst, ez olyan teljesítmény, hogy le a kalappal. — De a maga huszonötéves házassága, hűsége ... — Huszonöt esztendei pokol ... — szakította félbe Wilson. — Az én házasságom kezdettől fogva egyetlen óriási hazugság volt. A valóságban huszonöt évig egy veszélyes őrült, egy paranoikus oldalán éltem. — De — próbált tiltakozni az ügyvéd. — Ismétlem, őrült, mégpedig veszélyes őrült oldalán. Nap mint nap, reggeltől estig mindig ugyanazt a litániát kellett hallgatnom: „Willy, told az asztal alá a széket, de vigyázz a szőnyegre!... Willy, zárd el a vízcsapot!... Willy, hajtsd össze a szalvétát! ... Willy, hagyd abba a dohányzást! ... Az utolsó csöpp, amitől kicsordult türelmem pohara, az az örökös villanymániája volt. — Villanymánia? — Oda szokott ülni, ügyvéd úr, alkalom adtán a tévéhez, hogy megnézzen egy sportközvetítést vagy egy jó detektivfilmet? — Hát persze. — És most képzelje el, hogy Daisy, ha korábban ment lefeküdni, a legizgalmasabb pillanatban kezdett parancsolgatni: „Willy, aztán ne felejtsd el leoltani a villanyt!" Igen, éppen ez az átkozott mondat ébresztette fel bennem az ölés vágyát. Ezzel szemben Sylvia ... — Sylvia? — dadogott az ügyvéd. Sohasem merült fel benne a gondolat, hogy egy másik nő is szerepet játszhatott az esetben. — Ja igen, elnézést, róla még nem is beszéltem. Csodaszép nő. Az egyik birminghami kabarészínházban lép fel. Ű hónapokig élhetne a párizsi opera fényárjában, anélkül, hogy eszébe jutna elfordítani a villanykapcsolót. Megszokta a rivaldafényt. Bailey, az ügyvéd alig tudta kinyögni: — Tudja maga, Wilson, hogy milyen szörnyű helyzetbe hoz engem? — Ugyan. Maga jobban tudja, mint én, hogy kötelezi az ügyvédi titoktartás. Hat hónappal később a bájosan csábos Sylvia és a finomlelkű Mr. Wilson házasságot kötött egy Birmingham környéki eldugott kis község anyakönyvvezetője előtt. A legnagyobb titokban, ahogy ez egy ilyen tragédia után illik. Nem kevésbé titokban kiköltözött aztán a házaspár egy falusi házba, amit Daisy halála után mint nászajándékot hagyott rájuk. Pezsgő ... kaviár... lazac ... enyelgés... És a dolog üzleti része. Wilson számba vette a papírokat, az örökséget. — Sylvia, tudod, hogy 112 687 fontot tesz ki az örökség? — Csodálatos, Willy. Egyre jobban szeretlek. Megyek lefeküdni. Gyere gyorsan te is. Ne hagyj várni! Még egy utolsó számvetés, s néhány pillanat múlva Wilson felmegy a hálószobába, belélegzi Sylvia bódító illatát és átölelheti, magáévá teheti ezt a csodálatos asszonyi testet. Hallotta fentről szandáljának csendes kopogását. Sylvia hangja — vagy Daisy hangja volt talán — úgy érte, mint a korbácsütés: — Willy, ne felejtsd el leoltani a villanyt! Ford.:—ta — Taskent korszerű nagyváros, építészete valóban csodálatra méltó. Képünkön: a taskenti repülőtér új épülete. Nálunk tél van, Ausztráliában azonban^, javában tombol a nyár. Természetesen, a legújabb fürdőruha-divat is „megjelent" a strandokon. Ezt a modellt „Viselje, ha meri"-nek nevezték el. Szomorú sztárfotó: a nemrég elhunyt Rupert Davies (Maigret felügyelő) egyik utolsó képe. Ez a két fiatalember maga készít közlekedési eszközöket: kerékpárokat, mopedokat és hasonlókat. Legkedvesebb járművük az egykerekű bicikli: ezen járnak iskolába és bevásárolni is. íme, bolygónk, ezúttal egész más „kivitelben". A kontinenseket 168 gyémánt alkotja, s az egész földgömb „csak” 650 karát súlyú. A képen látható építmény nem filmkellék, hanem igazi vár, amelyet egyetlen ember — a soproni Tarodi István — épített. A középkori várkastély alapkövét 16 évvel ezelőtt rakta le. 18
