A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-22 / 3. szám

1- Dr. Kádasi Lajos huszonnégy éves fiatalember. Foglalkozása: biológus (pontosabban fogalmazva: genetikus). Az ember azt hinné, hogy ilyen fiatalon — legalábbis manapság — aligha lehet valamilyen figyelemre méltó tudományos eredményt elérni, s egyszer csak kiderül, hogy mégis lehetséges. Persze Kádasi Lajos nem szívesen beszél erről. Amikor szóba kerül a Hrdlicka-díj (azzal jutalmazták diplomamunkáját), szerényen csak annyit jegyez meg: „Azt a kezdő antropológusok számára találták ki.“ — noha ő maga is tudja talán, hogy a díjat csak kevesen kaphatják meg, s mindenképp komoly elismerésnek számít.

Kádasi Lajos az Ipoly mentéről származik.

„Ipolyvisken születtem, s bár a munkám Bratislavához köt — az Állami Kórház klinikai genetikai osztályán dolgozom —, azért én még mindig inkább ipolyviskinek érzem magam. Minden hétvégére hazautazom a szülőfalumba — kipihenni a munka fáradalmait. Ilyenkor gyakran elbeszélgetek a gyerekkori pajtásokkal, de az igazi, kiadós beszélgetésekre otthon nyílik alkalom : megvitatjuk, mi újság a faluban és a szövetkezetben, ahol szüleim dolgoznak; az öcsémet arról faggatom — gépkocsiszerelő Ipolyságon — hogy tetszik a munkája; érdeklődöm afelől, ki nősült, kiment férjhez a volt iskolatársak közül, egyszóval nincs olyan dolog, amiről én ne tudnék. Olykor szóba kerül az én életem folyása is, főleg anyám szokott aggódni miattam. Persze ő már csak ilyen marad, amíg él. Sohasem mulaszthatja el, hogy az útravalónak szánt hús és sütemény mellé egy-két jótanácsot, féltő szót is adjon az indulás előtt."

Kádasi Lajos és a szülőfaluja közötti szoros kapcsolatot igazolandó, két további — véleményem szerint nagyon is jellemző — dolgot említenék. Az első — meglepő: Lajos Ipolyvisk futballcsapatának ma is oszlopos tagja — pedig tréningre szinte nem is jut ideje. A másik dolog — mosolyfakasztó: a véletlen úgy hozta, hogy fényképész kollégám gépe épp akkor kattant el, amikor Kádasi Lajos a szoba falán függő Modigliani reprodukció előtt állt. Lajos, némi ijedtséggel, a hangjában megszólalt: ,,Ezt a köpet lehetőleg ne tegyétek be a lapba. Mit mondanának a viskiek, ha meglátnának egy meztelen nőt ábrázoló kép előtt?

2. Azt hiszem, nagyon tanulságos és jellemző Kádasi Lajos genetikussá válásának története is. Öt idézem:

„A falusi gyerek aligha tudatosítja, milyen szoros kapcsolat alakul ki közte és a természet között akkor, amikor pajtásaival kinn csatangol a réten vagy a folyóparton, vagy amikor az erdőben bolyong és figyeli a madarakat, növényeket. Én is így voltam ezzel, legalábbis egy ideig. Aztán nem tudnám megmondani pontosan, hogy mikor — ez az ösztönös kíváncsiság tudatos érdeklődéssé kezdett átalakulni bennem; ismeretterjesztő könyveket, nagy tudósokról, orvosokról szóló regényes életrajzokat olvastam. Különösen az embertan ragadta meg a figyelmemet. Az Ipolysági magyar gimnáziumba azzal a szándékkal jelentkeztem, hogy majd az érettségi után beiratkozom az orvosira. Őszintén mondhatom, a gimnáziumban jó alapokat kaptam. Ráadásul kedvenc tantárgyamat egy olyan ember tanította, akit példaképemnek is tekintek. Zábrenszky Imrének — róla van szó — különösen sokat köszönhetek. Hogy végül is nem az orvosi karon, hanem a természettudományi kar biológia szakán folytattam tanulmányaimat, az szinte az utolsó percben dőlt el. Fura módon ugyanis mind a két helyre felvettek, s nekem döntenem kellett. A biológiát választottam, mert megtudtam, hogy ott is tanulhatok antropológiát, és azért is — megmondom úgy ahogy volt —, mert valójában gyakorló orvos soha nem akartam lenni. E ténytől függetlenül a viskiek úgy tudják, hogy orvos vagyok, s hiába is bizonygatnám az ellenkezőjét, nem hinnék el nekem.

Harmadéves egyetemistaként kerültem közelebbi kapcsolatba a genetikával. Egyik tanárom felhívta a figyelmemet egy genetikával kapcsolatos témára, amelyet jó volna kidolgozni a diplomamunkában. A témaválasztás, úgy látszik szerencsésnek bizonyult, mert jelenlegi munkahelyemen a diplomamunkámban elkezdett vizsgálataimat folytathatom, ami pedig komoly dolog hiszen nem mindenkinek adaiik meg ez a lehetőség."

A- Magáról a diplomamunkáról vagy három órán át beszélgetnünk. íme, nagyon tömören a beszélgetés lényege:

Az ember szüleitől, s általuk a nagyszüleitől és dédszüleitől sokmindent örökölhet: haja vagy szeme színét, testtartását, járását, kézformáját, művészi hajlamát, hallását és más „lelki tulajdonságait“ is — hogy csak néhány dolgot említsünk. De ugyanakkor — sajnos — örökölheti a különböző betegségeket (vagy a betegségre való hajlamot) is, s ez a tény megsokszorozza a genetikai vizsgálatok jelentőségét. A szájpadhasadék (farkastorok) és az ajakhasadék (nyúlszáj) közismert szervi rendellenességek. Sokan úgy hiszik, hogy csak azoknál fordulhatnak elő, akik valamelyik szülőjüktől örökölték a betegséget. Ez azonban csak részben — az esetek igen csekély hányadára — érvényes; a 'legtöbb megbetegedés (97 százalék) ugyanis multifaktoriális eredetű, ami azt jelenti, hogy a beteg ugyan örökölte a betegségre való hajlamot, de ettől még egészséges maradhatott volna, ha egyúttal nem működik közre valamilyen külső tényező is (a magzati állapot korai szakaszában); tehát külső és örökletes tényezők egyidejű hatása eredményezi a rendellenesség kialakulását.

Ebből szükségszerűen az is következik, hogy olyan családokban is megjelenhet a betegség, amelyekben korábban nem fordult elő. Sajnálatos módon mind a külső, mind pedig az örökletes tényezőkről vajmi keveset tudunk, ezért a genetikus nehéz helyzetben van, amikor konkrét esetekben — leendő szülőknek, terhes nőknek — prognózist kell adnia a genetikai tanácsadóban. Csak annyit mondhat (bár ez sem lebecsülendő dologi), hogy azokban a családokban, ahol már valamikor előfordult a farkastorok vagy a nyúlszáj, ilyen és ilyen a rendellenesség kialakulásának valószínűsége a megszületendő gyermeknél. Hogy ezt meg tudja mondani, az nem kis mértékben Kádasi Lajos érdeme.

4. Hogyan él egy fiatal kutató, akinek egyik nagy gondja az időhiány?

,,Tréfásan hangzik, de néha bizony egész komolyan szeretném, ha a nap nem huszonnégy, hanem mondjuk negyvennyolc órából állna. Aki csak hallomásból ismeri a kutatók munkáját, az úgy képzeli, hogy ők is ledolgozzák a maguk nyolc óráját, csak éppen nem termelnek, hanem kutatnak. Pedig ez így egyáltalán nem igaz. A tudományos probléma olyan mint a lelkiismertfurdalás: amíg az ember

meg nem oldja, amíg nem kap választ a felvetett kédésekre, addig nincs nyugta tőle. Éjjel-nappal azon rágódik. Ha aztán sikerül valamit elérni, következik az újabb feladat, s ez így megy szüntelenül. Ha lépést akarunk tartani a fejlődéssel, figyelemmel kell kísérnünk mások munkáját is, s lehetőleg minden fontosabb tanulmányt és könyvet el kell olvasnunk. Emellett azonban a fiataloknak — mivel a diploma megszerzése csupán egy komoly akadály leküzdését és nem a mindentudást jelenti — állandóan művelniük kell önmagukat, tapasztalatokat kell szerezniük, s ehhez időre, méghozzá nagyon sok időre van szükség. Olykor nosztalgiával gondolok azokra a késő éjszakába nyúló és mindenféle kérdésekkel kapcsolatos vitákra, amelyeket volt szobatársaimmal — mátyusföldi és csallóközi gyerekekkel — folytattam a kollégiumban. Szabadon csaponghatott a fantáziánk, s ha valami nem ment, átváltottunk egy másik témára. A diák persze megtehette ezt, de a kutató csak akkor mondhat le a megoldásról, ha már minden lehetséges módszert kipróbált. De még azután is reménykednie kell, hátha valamit nem úgy csinált, ahogy kellett volna. Megmondom őszintén, szívósság és csökönyösség nélkül a legnagyszerűbb tehetség is csak félszárnyú madár. Ezért arra a kérdésre, hogy miként telnek napjaim, azt is válaszolhatnám; a szívósságra és a csökönyösségre szoktatom magam."

Lacza Tihamér (Prandl Sándor felvétele)

16