A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-06-25 / 25. szám

Kutyakomédia Bevallom, ami a kutyák iránti rokonszenvemet illeti, nem vagyok éppen Jack Lon­don. ö tudvalévőén ugyan­csak nagy kutyabarát volt. Hogy én miért nem?! Mond­hatnám divatos hetykeséggel, íoghegyről odavetve, hogy „csak“ !... De nem mondom, mert egyrészt — én nem va­gyok amolyan hetyke legény — másrészt, mert a kutyáktól való idegenkedésemnek konk­rét oka van. Még mielőtt erre rátérnék, hogy az ebimádók legmélyebb megvetését ki ne érdemeljem, megemlíteném, hogy gyerekkoromban egy ku­­tyus annyira a szívemhez nőtt, hogy amikor családunk „gaz­dasági válságba“ jutván, el kellett pusztítani a jószágot, keservesen megsirattam... Az említett averzió akkor ébredt fel bennem, amikor a kutya is odakerült a státuszszimbólu­mok közé. A kutya — mint olyan — viszont már régen túlnőtte a státusz szimbólum keretét. Még a legkisebb pincsi, a még kisebb öleli és a legminibb zsebkutya is. Hovatovább egy­­inkább szenvedéllyé lesz. S mint minden más emberi szenvedély — például a vadá­szat, a dohányzás, az alkohol­­fogyasztás, sőt újabban a táp­lálkozás is (lásd túltápláltság!), lassan, de biztosan az ember ártalmára kezd válni. Hogy hogyan? Lássunk erre néhány példát. Egy nagy településen élek kétszázezred magammal. La­kásom a tizenkettedik emele­ten van. Aránylag elég jól ér­zem magamat, csak ha vala­melyik szomszédomnak a ku­tyája ugatja éjszaka a holdat, a fene tudja, miért, de rosszul alszom. Elismerem, nem szép tőlem, de ha másnap egy ilyen csendháborító kutya pórázon vagy anélkül elém kerül, fel­ébred bennem a gyalázatos szándék, hogy belerúgjak. Ta­lán már meg is tettem volna, ha nem járna a szomszédi jó­viszony megromlásának veszé­lyével, bár úgy érzem, a szom­szédom nemigen fél ettől, s fő­ként — ha nem kellene attól tartanom, hogy a kutya meg­harap .... Mert egy ilyen póráz és szájkosár nélkül száguldozó nagyvárosi ebtől minden kite­lik! Ki bizony! Mert mit ta­pasztaltam például a múltkor. Éppen a város gyönyörű hárs­fasoros utcáján andalogtam, s egyszerre csak látom, hogy egy borjúnagyságú kutya ro­hangál árkon-bokron, virágo­kon keresztül. Az árok a víz­levezetésen kívül talán lehet azért is van, hogy azon át­ugrándozzon ember és állat. De a gondosan ápolt park, díszcserje és virág — bátran merem állítani — nemesebb célokat szolgál! A fene nagy kutya közben úgy látszik, betelt a rohangá­lással, odabaktatott egy gye­rekkocsihoz és nagyokat vak­­kantva megállt, belelihegve a kocsiba. A kocsi mögött a pá­don ülő nénike, alighanem a nagyi, egy pillanat alatt olyan­ná vált, mint akire azt szokták mondani, hogy se élő, se holt. Szerencsére a néhány járókelő pánikszerű riadalmán kívül különösebb baj nem történt. A kutya nem harapta meg a csecsemőt, bár ha szándékában állott volna, ebben semmi sem akadályozta. Még csak gazdája intelme sem. — Kié ez a ronda dög?! — oldódott a nagymama feszült­sége. — Ez nem dög, ez egy faj­tiszta farkaskutya! — vakkan­­tott oda egy legényke a nénire, aztán társával együtt nevet­gélve továbbállt. A nagyin lát­szott, hogy nehezen ocsúdik, s alig tudta megnyugtatni az ijedtségtől reszkető, síró kis­­unokáját. Aztán itt van épülő, szépülő városunk egyik kies része, a parkosított folyópart. Ahol százával, ezrével keresnek né­mi felüdülést a kőrengeteg lakói. Munkaszüneti napokon öregek, fiatalok felkeresik az „Annuskához“ címzett kert­­vendéglőtt, s aki nem ül be, ott sétálgat a környékén. A fiatalok, ha éppen az a szándékuk, hamar partnerre találnak. Ifjú házasok boldo­gan andalognak gyerekkocsit tolva. Idősebb emberek a pa­dokon üldögélnek s élvezik a melengető tavaszi napsütést. A folyópart pázsitján takaró­kon, fürdőruhára vetkezett nők és férfiak napoznak. Egy­szóval a legtökéletesebb idill, amit semmi sem zavar. De valami mégis. A kutya­mosók ... Verőfényes szomba­ti, vasárnapi napokon, amikor itt a fél város népe, nagy pöf­­feszkedve, hogy mindenki lás­sa megdicsőülésüket, ott sétál­tatják fajkutyáikat meg korcs­ebeiket, kinek mire telik. Ott, ahol a legsűrűbb a tömeg, tör­nek utat maguknak, de főleg a kutyájuk a vízig. Samponoz­­zák, mossák, öblítik, majd sza­badon engedik vizes szőrű, prüszkölő drágaságaikat. Azok meg usgyi, neki tömegnek, csak úgy bele a sűrűjébe ... Különösen a gyerekeket sze­retik körülrohangálni, fröcs­kölve maguk körül a vizet, gazdájuk gyönyörűségére, s mindenki más bosszúságára. Mert hát ugye, ki kívánhat­ná még a legintelligensebb eb­től is, hogy ne éppen a lányok, fiatalasszonyok drága szép ru­hájára rázza ki a vizet elázta­tott bundájából... Ez már, úgy látszik, a városi kutyák privilégiuma... Nincs nyugta a kutyáktól se gyereknek, se öregnek, se na­pozónak, se pádon üldögélő­­nek, se sétálónak, senkinek. Pedig ugyancsak jól neveltek ezek a városi ebek: ha elba­rangolnak, gazdájuk füttyenté­sére hanyatt-homlok rohannak oda hozzá, keresztül-kasul a pokrócokon, napozókon, a ki­rakott elemózsián felborogatva kisgyereket és termoszpalac­kot, napernyőket és papír­poharakat, mindent. Hogy mi­lyen szófogadók! Hót nem édesek? Szólhatnék még az autón utazó, a gazdival egy ágyban alvó, asztalnál étkező ebekről és kutyulikról, de úgy gondo­lom, ez már a kutyatartó csa­lád belügye, amibe nincs jo­gom beleavatkozni. Mert hát akkor mi is lenne a békés egy­más mellett éléssel. Vagy nem is olyan békés ez az együttélés ebtartók meg közönséges halandók között ?! KOVÁCS JÓZSEF A 19 éves Steve Haines elhatá­rozta, hogy hat órán keresztül ugrál egymás után a Temzébe, és önkéntes adományokat gyűjt azon családok megsegé­­lyezésére, amelyekben csak az egyik szülő él. Nem jelenti a hír, mennyi pénz gyűlt össze, csak azt, hogy a fiatalember 6 óra alatt harminckétszer ug­rott a folyóba. Olida a „legismertebb" francia tehén, amely a maga kategóriájában első díjat kapott a pá­rizsi jószágkiállításon. Olida tíz egymás utáni fejéskor 79,487 kg tejet adott. A szép Michelle Dufay nem azért állt, illetve feküdt a fényképezőgép lencséje elé, hogy csinosságát fitogtassa, hanem hogy a fény­képész kipróbálja a legújabb elektronikus villanólámpát A felvétel a másodperc ötven­ezred része alatt készült. Egy szegény spanyol bevándorolt komédiás házaspár gyermekeként született 1918-ban, New Yorkban Margarita Cansino. Húsz év múlva indult el karrierje Hollywoodban, Rita Hayworth néven. A negyvenes évek amerikai filmjének ő volt az egyik legnépszerűbb sztárja. Aztán elmúlt a fiatalság és a szépség. Rita Hayworth nem kapott többé szerepet. Az alkohol és a kábító­szer végül teljesen tönkretette Szer­vezetét. Jelenleg egy kaliforniai idegklinika ápoltja. Roger Moore végleg feladta azt a szerepet? amely világhírűvé tette. Bennfentesek szerint ki­öregedett az Angyalból, ö maga azt mondja, hogy jobban érzi ma­gát új szerepkörében, mint James Bond An­gyal szerepében a har­mincegy éves jóképű, egyméter kilencven ma­gas Jan Ogilvy az utó­da. — Képünkön: Jan Ogilvy, az új „ Angyal, oldalán csinos lányok­kal. ° 16

Next

/
Thumbnails
Contents