A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-25 / 25. szám
sei szól a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelméről, a szovjetországban tapasztalt, soha nem látott arányokat öltő gazdasági fellendülésről, a hatalmas méretű és ütemű országépítésről. A kötet második részének költeményei a hazai állapotok vigasztalanságát, a munkanélküliséget, az éhezést és nyomort, a sztrájkokat és csendőrsortüzeket, a szociális elnyomás és a gazdasági válság minden szörnyű átkát állítják szembe éles ellentétként a szovjet valósággal. 1937-ben „Pólusok" („Póly") címmel jelent meg a két háború közti időszak utolsó Ponicankötete, amely elsősorban társadalmi problémákkal, a dolgozók nehéz életkörülményeivel, az osztályharc problémáival foglalkozó költeményeket tartalmaz és Ponican költői érésének újabb jelentős állomását képviseli. A költő e kötetben is megőrizte költészetének realista jellegét, a kor divatja nem csábította őt a hamis moderneskedés útvesztőjébe. A háború és a fasiszta megszállás Ponican számára az újabb meghurcoltatások, bebörtönzések és részben a korlátozott alkotási lehetőségek időszakát jelentette. Ez a sötét kor nem tette lehetővé, hogy a költő forradalmi töltésű mondanivalóját és fasisztaellenes nézeteit nyíltan vallja meg. Allegorikus formában azonban ezt mégis megtette. 1941-ben „Különös Jankó" („Divny Jankó") címmel írt költeményt a múlt század negyneves éveiben tevékenykedő Stúr-féle költőcsoport legforradalmibb képviselőjéről, Jankó KráTról, akinek személyén és példáján keresztül kívánta kifejezni a kornak azon parancsszavát, hogy a forradalmi hangulatra a fasizmus elleni harcban is szükség van. Új témakör, a felszabadulás, a. szabad haza és a békés építőmunka ünneplése jellemzi Ponican azon versesköteteit, melyek a felszabadulás után láttak napvilágot. Ján Rob-Ponican nemzeti művész életműve a költői műveken kívül regényeket és elbeszéléseket, valamint színműveket is tartalmaz. Első regénye „Beindultak a gépek" („Stroje sa pohli") címmel 1935-ben jelent meg. Témaköre az akkori időkben szokatlan volt: egyszerű favágók és fűrésztelepi munkások küzdelmes életét mutatta be, akik rádöbbentek arra, hogy eszmei és politikai továbbképzésre van szükségük, ha eredményes harcot akarnak vívni a kapitalista kizsákmányolóik ellen. Tizenegy évvel később, 1946-ban jelent meg a regény folytatását képező „Pókháló" („Pavucina") című újabb regénye. Ponican színműveit az irodalmi kritika és az irodalomtörténet mint olyan műveket értékeli, melyek elsősorban nem művészi kvalitásaik, hanem társadalmi küldetésük szempontjából mutatkoznak sikereseknek, mivel kétségtelenül hozzájárultak a munkásság aktivizálódásához a kapitalista kizsákmányolok ellen folytatott harcban. Az író első színműve 1924-ben jelent meg „Két világ“ („Dva svety") címmel. Annak ellenére, hogy utópisztikus motívumokat is tartalmaz, jól kifejezi a szerző forradalmi és haladó gondolkodásmódját. Ugyanezt mondhatjuk el későbbi színműveiről is, melyek közül legismertebbek a „Szikrák láng nélkül" („Iskry bez ohna"), a „Harc" („Boj"), a „Lázadás parancsszóra" („Vzbura na rozkaz"), a „Jánosík" és a felszabadulás után megjelent „Négyen" (Styria“) és „Tiszta játék" („Cistá hra") című színművek. Ján Rob-Ponican műfordítással is foglalkozott. A szovjet költők alkotásai közül főleg Majakovszkij, Biok, Jeszenyin és Borisz Paszternák számos költeményét fordította le. A magyar költők művei közül elsősorban Ady Endre, míg a bolgár irodalomból Hriszto Botev költeményeit ültette át szlovák nyelvre. Több színművet is lefordított, így például Moliére, Schiller és Kleist darabjait. Ponican mint a szlovák szocialista irodalom egyik kiváló és sokoldalú képviselője jelentős helyet foglal le a marxizmus és a realizmus talajára támaszkodó haladószellemű szlovák szocialista irodalom történetében, Irodalmi alkotómunkája, a kor követelményeit respektáló témaválasztása és következetes marxista és forradalmi állásfoglalása ösztönző hatással volt kortársaira és a fiatalabb írónemzedékek képviselőire is. Ponican művei nagy mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy a kizsákmányolt proletártömegek csatasorban rendeződtek a kizsákmányoló rendszer elleni harcban és ezáltal e művek — főleg keletkezésük idején — társadalmi küldetésüket teljes mértékben teljesítették. — stt — Egy elfeledett költő Az érsekújvári (Nővé Zámky) járás egyik kis községe, Kamocsa a Vág folyó bal partján terül el. Amíg a szomszédos Szímő (Zemné) község Jedlik Ányossal a nagy fizikussal, Andód (Andovce) Czuczor Gergellyel, a költővel és nyelvésszel büszkélkedhet, addig Kamocsán már csak a leszármazottak közül emlékeznek néhányan arra, hogy a Lukács családnak is volt egy tagja, akire méltán büszkék lehetnek a község lakói. Lukács Pál ez, a magyar gyermekköltészet egyik úttörője, aki 1801. március 21-én született Kamocsán. „Miként az arany, setét sziklarétegből vagy a folyó szürke fövenyéből kerül felszínre, és ékességére, hasznára lesz másoknak, úgy emelkedett ki Lukács Pál szegény földművelő szülék köréből. Saját tehetsége, szorgalma által lett országos hírű emberré“ — olvashatjuk egy 1929-es kalendáriumban. A középiskolát Losoncon végezte, majd Sárospatakra ment, hogy az ottani református főiskolán folytassa tanulmányait. Az élet azonban közbeszólt. Szülei meghaltak, és így félbe kellett szakítania tanulmányait. Olyan állást keresett, amellyel valamennyire biztosította megélhetését és folytathatta a már diákkorában megkezdett versírást. Nevelőnek szegődött el. Becsületességével, tanítványaihoz való ragaszkodásával elérte, hogy sikerült bejutnia olyan előkelő családokhoz, mint a gróf Bethlen, Baranyai, Fáy, Péchy, gróf Ráday, Válly családokhoz. Ahol nevelősködött, mindenütt megszerették, mert csodálatos módon bele tudott látni a gyermekek lelki világába. Valósággal játszva tanított. Tanítványai ezért rajongtak érte. Amikor tanítványai kikerültek az életbe, továbbra is figyelemmel kísérte sorsukat. S ha valami hiányosságát látott, küldte a verses megrovást. Lukács Pál egészen a nép gyermeke volt. Eszmevilága nem akart túlszárnyalni az egyszerű falusi nép és alapiskolás gyermekek gondolat- és érzelemvilágán. Hivatásának célját abban látta, hogy egész életében az egyszerű nép és gyermekei fejlődését elősegítse. Versei által igyekezett a szeretet kapcsát erősíteni szülők és gyermekek között. Miként az édesanya teszi, olyan szelíd szeretettel szólt Lukács Pál verseiben olvasóihoz. Ezért történhetett meg, hogy abban az időben, amikor elsőrangú költők és írók, alig tudtak szerezni kiadót műveiknek, Lukács Pálnak 1833-tól 1873-ig minden évben jelent meg verseskönyve, sőt némelyik 3—4 kiadásban is elfogyott. összesen 37 könyve jelent meg 55 kiadásban. Halála előtt megírta „Óhajtásom“ című versét, amely mintegy végrendelete is: „Sírjára egy, az égi madarakat tápláló eperfát és egy, a méhecskéknek, mézet adó akácfát ültessenek.“ Hetvenkét éves korában, 1873. augusztus 15-én halt meg. Az utódok utolsó óhaját teljesítve temették el a kamocsai temetőben. Szülőháza még áll Kamocsán. Az utódok szeretnék, ha emléktáblával jelölnék meg ezt a házat. ŐSZI LÁSZLÓNÉ SZOJVA Fehér papíron fekete írás, minden sora gyász, minden sora gyász! Minden szó a szív falára dohban , míg végül szörnyű hangorkánba robban: Munkások! — Munkások! Szó jván vér patakzott! Szó jván vér patakzott! Szovján, az erdős Kárpátok alatt a nyílt sebet, a fájdalmasat hatásosan gyógyítják az urak: A másvilágon biztonságosabb! Munkások! — Szojván vér patakzott! Az újságban a hírek véresek, urak, tudjátok mindez mit jelent? Földünket vörösre munkás vére festi, nincs közöttünk senki, aki elfelejti, hogy Szojván piros vér patakzott! (1924) 11
