A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-18 / 24. szám
A FIATALOK STÍLUSA A fiatalok ruházata magán viseli ugyan az általános eltéréseket, A képen bemutatott modelljeink bár készen is kaphatók, de aki tud varrni maga is könnyen elkészítheti. Ismét divat a mellényke, ezúttal boleró formájában. Hozzá enyhén bővülő, csípőben szoros szoknya illik. Másik modellünk gazdagon tűzött, fonott mintás vászon csíkkal díszített. KIRE ÜTÖTT EZ A GYEREK? Ezt a valóban érdekes kérdést legtöbbször akkor teszik fel a szülők, amikor csemetéjük valami jót vagy rosszat cselekszik. Minthogy forgattam már többféle határozót, például növény, állat és egyéb határozókat, de gyermekhatározót még nem, ilyet — tudtommal — eddig senki sem írt, ezennel megalkotom hézagpótló munkámat, amelynek segítségével az apuci és az anyuci könnyen eldöntheti mikor, milyen helyzetben kié is az ő gyereke. Kezdjük mindjárt a legelején. Az a rózsás arcú csecsemő, aki édesen alszik a pólyában, egyedül csak rám hasonlít, ő az én egyetlen magzatom. Aki viszont éjszakánként felveri az egész házat, az az ő bömbölős gyereke. Úgy bizony. Ha kisbabánk féléves korában balkézből elmajszol egy egész kenyérhéjat, akkor az én élelmes mókuskám, aki pedig ezalatt az egész szobát összemorzsázza, az az ő rendetlen kölyke. Ha télen sétálni indul a család s már anyuci is elkészült és apuci ráaggatott a csemetére minden melegebb holmit, hogy ha az előszobában kicsit megtaszajtjuk önműködően a tükörig döcög és öklömnyi verejtékcseppek gurulnak mindkettőjük homlokáról, de apuci még reáhúzza a vízhatlan kezeslábast és fogcsikorgatva összeilleszti a villámzár alsó kapcsát és amikor a sapkát kötné csinos masnira átható bűz kezd terjengem a gyermek pelenkája felől nyilvánvaló, hogy oz ő átok kölyke nem tud parancsolni magának. Ám ha nyáron végiglejtünk a város egyetlen sétaútján és az ismerősök elismerő pillantásokat vetnek fehér pikébe, csipkébe öltöztetett tündérkénk felé, akkor csak az én gyermekem, aki értelmet ad árva életemnek. De ha ez a gyerek a következő pillanatban teljes hosszában és szélességében elvágódik a környék egyetlen víztócsájában, leporolás céljául még a maradékot is magára keni, mindenki láthatja, hogy az ő gyagya gyerkőce nem lát a szemétől. Ha az óvónéni kipirult arccal, lelkendezve meséli, hogy a mi Pistiként tud a legügyesebben újságból papírcsákót hajtogatni, akkor az én tehetséges emberpalántám, de ha két hét múlva ugyanez az óvónéni kezét tördelve könyörög, hogy írassuk a gyereket más osztályba, mert nem bír vele, világos, hogy az ő neveletlen kölykével van mindig a baj. Felcseperedve, az iskolából az én eszes, okos emberpalántám hozza az egyeseket és az ő buta fia kap ötöst. Az én drága csillagom segít bevásárolni, takarítani, mosogatni és az ö kétbalkezes, kétballábas csemetéje töri össze a tányért, rontja el a porszívót. összegezve, az ő gyereke csinál roszszat, az esik el, az enyém teszik jóvá, az kél fel. Egyszerűbb lenne, ha apuci és anyuci megegyezne, hogy mindig a mi gyerekünk, függetlenül attól, hogy mit művel. Nekünk kell őt felnevelnünk, szépre, jóra tanítanunk .. . Csak ez egy kicsit nehéz. Prandl S. felvétele új Izek A BOGRÁCS Nagyon régi főzőedény ez. Minden földrészen, minden nép őstörténetében és mai néprajzában feltalálható. Már a változatossága is megejtő. (Urbanizált korunkban jó mulatság a bográcsok gyűjtése.) Ennél csak a bográcsban való főzés az érdekesebb. Ismerkedjünk meg a paprikás ételek családfájával. A PAPRIKÁS-CSALAD A paprikával főzött nemzeti húsételek népes családjának három ága van: — a paprikás, — a pörkölt, — és ami se nem paprikás, se nem pörkölt. Ezek között elvi eltérés van, főzési technológiájuk lényegesen különbözik egymástól. A paprikás lényege, hogy a tűzön olvasztott zsírban hagymát forgassanak, ebbe teszik a paprikát, azután teszik rá a húst, azt összekeverik, és kevés víz hozzáadásával főzik, ameddig szükséges. A pörkölt egészen más valami. Lényege, hogy a feldarabolt húst, zsír és víz nélkül teszik a bográcsba, a szükséges kavarás-forgatás mellett a tűzön pörkölik, fonnyasztják a maga levében. A szabály az, hogy ilyenkor sem zsírt, sem vizet, sem sót, sem bármiféle fűszert nem tesznek hozzá, mert az a lényeg, hogy a hús a maga levében, ízében forogjon, az adja ki azt, ami benne van. Ami se nem paprikás, se nem pörkölt: feldarabolt húsból áll, amit zsír nélkül a kellő mennyiségű apróra vágott hagymával és vízzel együtt hidegen tesznek bele a bográcsba, és tűz fölé akasztva főzik. A sót és a paprikát forrás közben teszik rá, de a szükségesnek csak egy részét, a többit a főzés befejezése előtt, hogy minél élénkebb színe maradjon. Ez fő magától, csupán rá kell nézni olykor, de leginkább a tüzet kell táplálni. így főz a juhász, a gulyás, és disznóöléskor a böllér, mert nem ér rá hosszabban pepecselni vele. Az így főtt paprikás húsételt a gyomorbajosok is inkább ehetik, mint a paprikást vagy a pörköltet. A paprikás család minden ágában kétféle paprika használatos: az őrölt fűszerpaprika és a csöves piros. Külön kérdés, hogy ezek mennyire legyenek csípősek, más szóval erősek. Az ízlés megoszlik, de határozottan mondjuk ki a következőket: nem tartozik a paprikás ételek lényegéhez, hogy méregerősek legyenek. (Ez inkább virtuskodás, és az idegenek szédítése.) A hagyományos azsúrozás helyett, selyem szegéllyel is díszíthetjük az angol teríték szélét. Négy centi széles szalagot vágunk, melyet a színéről géppel varrunk a kézimunkára. A bal oldalán előbb behajtjuk és ráférceljük az anyagra, majd apró öltésekkel jól rávarrjuk, nehogy valahol kibújjon, mosás alatt kirojtosodjon. (Kontár Gy. felvétele) 21
