A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-06-18 / 24. szám

lek; nem hagylak itt a földön, hogy akárki végezhessen veled.

Megtántorodott. Tétován lépett kettőt, hármat, de aztán újra nekiindult egyenesen.

— Elviszlek Tonayába.

— Tegyél le.

A hangja halk volt, alig suttogta:

— Le akarok feküdni egy kicsit.

— Aludj ott fönt. Jó erősen foglak én.

A hold egyre magasabban járt, szinte kék volt a tiszta égen. Az öreg verejtékben ázó arca fényben fürdött. Kezével takarta el a szemét, hogy ne nézzen előre, mert a fejét nem hajthatta le, úgy szorította a fia két keze.

— Amit csinálok, nem magáért teszem. Hanem a megboldogult anyjáért. Mert maga az ő fia volt. Ezért teszem. Ö meg neheztel ne, ha magát ott hagytam volna, ahol megleltem, a földön, és nem vettem volna föl, hogy orvoshoz vigyem, ahogy teszem. Ö ad nekem lelkierőt, nem maga. Már csak azért se, mert én csak gondot, bajt, szégyent köszönhetek magának.

A beszéd megizzasztotta. De az éjszakai szél fölszárította az izzadságát. És a megszáradt izzadságra újra izzadt.

— Ha megszakadok is, eljutok magával Tonayába, hogy ellássák a sebeit, amiket kapott. Pedig bizonyos vagyok, hogy amint fölépül, megint rossz útra tér. De azzal én már nem törődök. Csak jó messzire menjen, hogy ne is halljak magáról. Csak ennyit kérek . . . Mert maga mór nem a fiam nekem. Megátkoztam magában a véremet. A vérének azt a részét, ami éntőiem való, megátkoztam. Azt mondtam; „Hogy rothadna meg a belsejében az a vér, amit én adtam neki!" Azóta mondom, mióta megtudtam, hogy maga útonáiió, hogy rablásból, emberölésből él . . . Derék embereket öidös. Hogy messzebb ne menjünk, ott a komám, Tranquilino. Aki keresztelte magát. Aki nevet adott magának. Őt is az a balszerencse érte, hogy találkozott magával. Azóta mondom: „Ez nem lehet az én fiam."

— Nézd meg, látsz-e már valamit. Vagy hallasz-e valamit. Te ott fönt megteheted, én süketnek érzem magam.

— Semmit se látok.

— Megvert a sors, Ignacio.

— Szomjas vagyok.

— Tarts ki! Már biztos közel járunk a faluhoz. Csak hát már öreg éjszaka van, biztos eloltották a faluban a lámpákat. De legalább kutyaugatást kellene hallanod. Fülelj csak.

— Adj vizet.

— Itt nincs víz. Csak kő van. Tarts ki. Még ha volna is, nem tennélek ie, hogy ihass. Senki se segítene téged újra a hátamra, én meg nem bírnálak egyedül fölvenni.

— Nagyon szomjas vagyok, és nagyon álmos.

— Emlékszek arra az időre, amikor születtél. Akkor is ilyen voitál. Éhesen ébredtél föl, ettél, aztán megint elaludtál. Anyád vizet adott neked, mert minden tejét elszívtad. Telhetetlen voltál. És nagyon szilaj. Sose gondoltam, hogy ez a szilajság idővel a fejedbe száll . . Pedig így lett. Anyád, nyugodjon békében, azt akarta, hogy erős légy. Azt hitte, hogy ha megnősz, a támasza leszel. Nem volt senkije, csak te. A másik gyereke, akivel várandós volt, megölte. De te újra megölted volna, ha mostanáig életben marad.

Érezte, hogy az az ember, akit a vállán visz, már nem szorítja a térdével, és a lábát is lóbálni kezdi, ide-oda himbálja. Mintha odafönn rázkódna a fej, mintha zokogna valaki.

Úgy érezte, hogy a hajára hatalmas cseppek, alighanem könnycseppek hullnak.

— Sírsz, Ignacio? Megríkatja az édesanyja emléke, igaz? Pedig soha semmit sem tett az édesanyjáért. Mindig gonoszsággal fizetett meg nekünk. Mintha szeretet helyett gonoszsággal töltöttük volna meg a testét. Aztán látja? Most megsebesítették. A barátaival mi történt? Mindet megölték. De őnekik senkijük se volt. Ők aztán elmondhatták: „Nincs senkink, akit sajnáljunk." De maga, Ignacio?

Már ott volt a falu. A szeme előtt tetők csillogtak a holdfényben. Úgy érezte, hogy összelapítja a fia súlya, mikor a térde az utolsó erőfeszítésbe roggyant. Ahogy az első házakhoz ért, nekitámaszkodott a gyalogjáró korlátjának, és elengedte azt a testet, mely olyan ernyedt volt, mintha minden ízét szétszedték volna.

Nagy nehezen lefejtette a fia ujjait a nyakáról,

— mert a fiú erősen kapaszkodott belé —, és ahogy megszabadult, hallotta, hogy mindenfelé kutyák ugatnak.

— Hát te nem hallottad, Ignacio? — mondta.

— Még ezzel a reménységgel sem segítettél.

Belia Anna fordítása

* Mexikói író

JUAN RULFO*

— Te magasabban vagy, Ignacio, mondd, nem hallasz valamit, vagy nem látsz valamerre valami világosságot?

— Nem látszik semmi.

— Már közel járhatunk.

— Igen, de nem hallik semmi.

— Nézd meg jobban.

— Nem látszik semmi.

— Te szegény Ignacio.

A férfiak hosszú, fekete árnyéka le-föl mozgott, fölkúszott a kövekre, összezsugorodott, megnyúlt, ahogy a patakparton haladtak. Egyetlen tántorgó árnyék volt.

A hold fölemelkedőben volt a földből, mint valami kerek láng.

— Már biztos közeledünk ahhoz a faluhoz, Ignacio. Neked szabadon van a füled, figyelj csak, nem hallasz kutyaugatást? Emlékszel, azt mondták, hogy Tonaya ott van mindjárt a hegy mögött. De mikor elhagytuk már a hegyet. Emlékszel, Ignacio?

— Igen, de nem látok sehol semmit.

— Elfáradtam.

— Tegyél le.

Az öreg addig hátrált, míg neki nem ütközött a partnak, ott megtámaszkodott, de nem tette le a terhet a hátáról. Remegett a lába, de nem akart leülni, mert akkor nem tudta volna újra fölemelni a fia testét, amit arra messze még órákkal azelőtt a hátára segítettek. Azóta cipelte így.

— Hogy érzed magad?

— Rosszul.

Keveset beszélt. Egyre kevesebbet. Időnként úgy tetszett, hogy alszik. Időnként, úgy tetszett, hogy

fázik. Reszketett. Tudta, mikor jött rá a fiára a reszketés, mert ő is belerázkódott: a fiú lába úgy vágódott az ágyékába, mint valami sarkantyú. A fiú keze meg, amit az apja nyaka köré kulcsolt, úgy rázta az apja fejét, mint egy csörgőt.

összeszorította a fogát, hogy meg ne harapja a nyelvét; mikor abbamaradt a reszketés, megkérdezte a fiától:

— Nagyon fáj?

— Egy kicsit — felelte a fiú.

Először azt mondta: „Tegyél le itt... Hagyj itt... Menj egyedül. Majd utolérlek holnap, vagy ha egy kicsit jobban leszek." Vagy ötvenszer mondta neki. Most már ezt se mondta.

Ott volt a hold. Előttük. Nagy, vérvörös hold, fénynyel töltötte meg a szemüket, és még jobban elnyújtotta, elsötétítette az árnyékukat a földön.

— Már nem látom, merre megyek — mondta.

De senki se felelt neki.

A másik ott fönt volt, a hold egészen megvilágította sápadt, vértelen arcát, amely tompa fényt tükrözött vissza. Ő meg ott lent.

— Hallod, Ignacio? Azt mondom, hogy nem látok jól.

De a másik hallgatott.

Botladozva folytatta az utat. Meggörnyedt, aztán újra kiegyenesedett, majd tovább botladozott.

— Ez nem út. Azt mondták, hogy a domb mögött ott van Tonaya. Már átértünk a dombon. De Tonaya nem is látszik, nesz se hallatszik, ami azt jelezné, hogy közel van. Miért nem akarod elmondani, hogy mit látsz, hisz te ott fönt vagy, Ignacio?

— Tegyél le, apám.

— Rosszul érzed magad?

— Rosszul.

— Elviszlek Tonayába, akárhogy is. Ott majd csak találok valakit, aki ápolni fog téged. Azt mondják, van ott egy doktor. Elviszlek hozzá. Órák óta cipel10