A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-11 / 23. szám
Blaskovics József professzor A Prágában tanuló csehszlovákiai magyar diákok számára az 1977-es esztendő két oknál fogva is jelentős : most húszéves az Ady Endre diákkör, s az idén, november 22-én lesz a diákkör „névadója”, Ady Endre születésének századik évfordulója. A diákkör húszéves történetét nincs helyem — még csak nagy körvonalakban sem — fölvázolni. Nem is érzem magamat illetékesnek erre, annak ellenére sem, hogy valamikor én is prágai diák voltam. Annyit azonban mindenképp el kell mondanom (még akkor is, ha ez csupán magánvélemény), hogy az elmúlt húsz esztendő folyamán Prágában végzett több száz csehszlovákiai magyar diák közül sokan talán be sem fejezték volna egyetemi tanulmányaikat, ha nincs az AED, ha nincsenek az idősebb és tapasztaltabb magyar diákok, akik igaz barátként segítettek, buzdítottak, amikor csak szükség volt rá. S bizony szükség volt rá; különösen a kezdet kezdetén, a megérkezéskor kellett a biztató szó, a magányt száműző baráti közösség. A Prágába éppen hogy megérkező magyar diák ugyanis nagyon elhagyatottnak érzi magát; még jóformán le sem száll a vonatról, s máris kettős űr támad körülötte. Egyrészt az idegen környezet teszi félszeggé, a (bármennyire alaptalan, mégis jelentkező) félelem, hogy hiányos nyelvtudásáért netán megmosolyogják; másrészt a szokatlanul nagy méretek és arányok hatnak rá zavaróan, elsősorban azért, mert addig csak a falu és a kisváros levegőjét ismerte és szokta meg. S csak aki Prágában tanult érzi és tudja igazán, milyen nagyszerű dolog, micsoda hajtóerő az ember számára, hogy magyarul beszélhet sok száz kilométerre a szülőföldjétől. Ez a megtartó-ösztönző erő olyan érték, amelyre az Ady Endre Diákkör mindig büszke lehet. ★ ★ ★ Ma több mint kétszáz csehszlovákiai magyar diák tanul Prágában. A tánccsoport MAGYAROK KÖZÖTT, PRAGÄBAN Leendő orvosok, közgazdászok, atomfizikusok, mérnökök, jogászok, pedagógusok, képzőművészek. Olyanok, akik minden bizonnyal derekasan megállják majd a helyüket, bármilyen posztra is kerüljenek az egyetem elvégzése után. Ez az „előlegezett” bizalom nem alaptalan. Nagyon sok volt prágai magyar diákot ismerek, akik munkahelyükön elismerést és tiszteletet vívtak ki maguknak. (Néhányukat viszontláthattam legutóbb Prágában, az AED fennállásának 20. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi esten is.) ★ ★ ★ Szabó Béla villamosmérnök — a diákkör egyik volt elnöke — ma Prágában él és az Energoinvest nemzeti vállalatnál dolgozik. Érsekújvárról (Nővé Zámky) származik, ott is érettségizett 1969-ben. Nős — felesége cseh nemzetiségű —, két és fél éves kislánya van. Amikor afelől érdeklődöm tőle, hogy érzi magát Prágában, eltűnődik, majd így válaszol: — Tulajdonképpen jól. A munkahelyemen megbecsülnek, fontos feladatokat bíznak rám. A feleségemmel jól megértjük egymást, s nagyon szeretjük a gyereket. Viszont őszintén meg kell mondanom azt is, hogy diákkoromban másnak, valahogy szebbnek tűnt a város, mint amilyennek ma látom. Alighanem a megváltozott életforma teszi. És aztán még valamit be kell vallanom: Prágában való letelepedésem elkerülhetetlenül azzal a következménnyel járt, hogy meglazult a kapcsolatom a magyar kultúrával. Az igaz, hogy amint akad egy kis időm magyar folyóiratokat és szakkönyveket forgatok, s természetesen verseket is olvasok, hiszen valamikor gyakran szavaltam, de ez nem ugyanaz, mintha az ember állandóan magyar környezetben élne. Szüléimét és Érsekújvárt sem látom olyan gyakran, ahogy szeretném. Persze, magyarul azért nem felejtettem el, sőt a lányommal csakis az anyanyelvemen társalgunk, hadd tanulja meg már kis korában mind a két nyelvet, a csehet is és Szabó Béla a magyart is, csak hasznára válhat, ha majd felnő! ★ ★ ★ Keszegh Istvánnal annak idején szinte naponta láttuk egymást. Aztán elkerültünk Prágából (ő valamivel később), s azóta csak egyszer találkoztunk a nagymegyeri (Calovo) gimnáziumban, ahol matematika-fizika szakos tanár. — Valahogy megkomolyodtál — jegyzem meg tréfásan, erre elmosolyodik. — Tudod, egy tanárembemek jót tesz, ha kissé szigorú az ábrázata — mondja —, bár nem hinném, hogy a diákjaim túlságosan tartanak tőlem. — Sőt, azt hallottam, hogy nagyon kedvelnek. — Ennek örülök. Viszont, ha valóban megkomolyodtam, az valószínűleg azért van, mert időközben megnősültem s van egy tízhónapos kislányom is. — S a feleséged? — Itt van ő is, persze nemcsak úgy, mint a feleségem, hanem mint prágai magyar diák is; az idén fejezi be a jogot. Érdekel, hogyan ismerkedtünk össze? — Hát persze. — Képzeld, megyek valakivel az Arco felé (ebben a kávéházban van a Prágában tanuló magyar diákok törzshelye — L. T.), és jó hangosan vitatkozunk, természetesen magyarul. Egyszer csak hátulról a nyakamba ugrik valaki. Odapillantok, hát látom, egy lány. Annyira megörült, hogy magyarokkal találkozott. Ügy a nyakamba csimpaszkodott, hogy le se tudtam venni onnét. Inkább elvettem feleségül. Nevetünk. Velünk nevet a feleség is, bár gondolom, ő azért egy kissé másképp emlékszik az esetre. — Hogy érzed magad újra Prágában — kérdezem Pistától. — Nagyszerűen. Jó volt elbeszélgetni a régiekkel, s öröm látni, hogy a mostaniak is olyan szívvel csinálják, mint mi annak idején. Csak azt sajnálom, hogy azok a szép idők, a prágai diákévek már nem jönnek vissza sohasem. — És a tanárkodás ...? — Nagyon élvezem. Különösen akkor vagyok boldog, ha a nehezebb részeket is sikerül könnyen megértetnem a diákjaimmal. Sokat mesélek nekik Prágáról is. Az a legnagyobb vágyam, hogy néhány növendékem Prágában tanuljon tovább. Az nemcsak nagy öröm, hanem igazolás is lenne számomra, annak igazolása, hogy jól végeztem a munkámat. ★ ★ ★ A 20. évforduló alkalmából rendezett ünnepi esten a diákkör tavaly még csak alakulgató tánccsoportja (Kozsár Miklós negyedéves villamosmérnök-hallgató vezeti) kiforrott, összeszokott együttesként mutatkozott be és műsorával méltán aratott nagy sikert. Persze nem könnyű a táncosok dolga. Hetente háromszor próbálni, még olyankor is, amikor vizsgaidőszak van, fárasztó dolog. Megfelelő helyiség sincs, de a legnagyobb problémát a ruha hiánya jelenti. Igaz, a Szőttes gyakran kisegíti a prágai magyar diákokat, de postán küldözgetni ide-oda a sok ruhát nem a legideálisabb dolog. Az ünnepi esten például a fiúk kénytelenek voltak farmerben és félcipőben táncolni, mivel a küldemény elakadt valahol félúton. (Még szerencse, hogy a lányoknak van egy öltözet ruhájuk, így a szokatlan „férfiviselet” nem volt annyira feltűnő.) A hajdan volt prágai magyar diákok ámulva vették tudomásul, hogy népi zenekara is van már a diákkörnek. (Az, hogy a diákok között most is akadnak jó szavalok, senkit nem lepett meg, ez valahogy természetes volt mindig, és az is, hogy irodalmi színpad is van; de népi zenekar, az még itt nem volt.) S ha minden jól megy, lesz itt bábjátszó csoport is hamarosan. Érdeklődők szép számmal vannak, csak az a kívánságuk, hogy ha majd elkezdődik a munka, legyen odahaza Szlovákiában valaki, aki néha-néha szakmai tanácsokkal segíti őket. A diákok meghívták maguk közé a Károly Egyetem Bölcsészkara Magyar Tanszékének tanárait: Rákos Péter egyetemi docenst és Bredár Gyula adjunktust, valamint Blaskovics József professzort, a kiváló turkológust is, aki elmesélte élettörténetének néhány érdekes epizódját: beszélt arról a tíz esztendőről, amelyet Vásárúton (Trhové Myto) pedagógusként töltött el, még valamikor a harmincas években, szólt az érdekes tudományos kutatásokról, s természetesen nem maradhattak el a „Naszreddin Hodzsa”-anekdoták sem. S amikor búcsút vett a diákoktól, ezt mondta: — Nagyon boldog vagyok, hogy közietek lehettem. Legalább harminc évvel fiatalabbnak érzem magamat. Lacza Tihamér (Ozogány Ernő felvételei)
