A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-06-04 / 22. szám

harmonikázik, Szilárd klarinétozik, Zsolt pedig trombitázik. Párkányba jártak zenét tanulni öt, három, illetve két évig. Jártak volna, azaz járnának tovább is, de a pénz parancsol. Zenei iskoláztatásuk havonta 5—600 koronát vitt el a háztól. Pedig Zsoltra, a trombitásra azt mondta a tanára, hogy mióta zenét tanít, ilyen tehetség nem volt még a keze alatt.

— így van — mondja Leszkóné. — Csaba például dobért könyörög, de honnan, miből vegyük meg neki, hiszen minden fillérnek megvan a helye, és a dob sokba kerül, így is jó pár ezer koronát kiadtunk a hangszerekért. Vendel harmonikája például ötezerbe került. . . A havi jövedelmünk — családi pótlékkal együtt — hat, hat és fél ezer

EDIT,

A NAGYLÁNY

korona . . . Zsolt mindenképpen konzervatóriumba készül, persze messzi még az idő, de oda készül. A többiek? Mi sem tudjuk, ők sem tudják. Azt viszont határozottan tudjuk, bárhová kerülnek, megállják majd a helyüket az életben . . .

— Sokba kerül a ruha, a koszt... győzik?

— Beosztással ... Bizony ég rajtuk a ruha, cipő, mert elevenek, játékos természetűek. A múlt héten vettem nekik három labdát, már mind szétrúgták, vehetek ismét. . . Ami az étkezésüket illeti, nem nagy étkűek, mégis olyanok, mint a töltött galamb . . . Persze az megvan, hogy az egyik ezt vagy azt az ételt nem szereti, de azért egyik sem hal éhen, kihajtja és megtalálja a magáét ... A főtt tésztát például

egyikük sem szereti, kivéve a szilvásgombócot, amiből egy ültő helyükben elfogyasztanak 120—130 darabot. Bizony sok munka van vele, de én már annyira beleszoktam, hogy tétlenséggel képtelen volnék tölteni az időt. Éjfél előtt sosem fekszem le, de hajnalban már újra talpon vagyok ... Én délután tanítok, a férjem délelőtt. Nálunk ideális és tökéletes a munkamegosztás, szerencsére. A férjemre, Vendelre mindig és mindenben számíthatok. Megértjük egymást. Nem mondom, néha azért összezördülünk. Karácsony előtt például Pardubicéről rendeltem egy pingpong-asztalt, hálóval, hat ütővel. Több mint ezer koronába került. Vendel megmorogta: mintha nem lenne hová tenni azt a pénzt ... Én meg azzal érveltem, hogy kilencfelé osztva az összeget, nem olyan sok jut egyre, és karácsonyi ajándékul ennyit megérdemelnek. .. Végül is igazat adott... Nem mondom, mi sok mindenről lemondunk. A mi számunkra nem létezik szórakozás, kirándulás meg nyaralás, de a gyerekeinknek mindent megadunk, ami tehetségünkből futja. Szépen öltöztetjük, karórájuk is van, meg tranzisztoros rádiójuk is, most magnóra fáj a foguk. Az is meglesz előbb-utóbb. Itt van például Editke, a nagylány, meg kell nézni, hogyan járatjuk. Mindig csinos . . .

Valóban csinos, kedves, talpraesett, bájos teremtés. Csupa jókedv és vidámság, mintha napsugár járna-kelne a szobában. Egyszóval: tipikusan mai lány. Magatartásában és gondolkodásmódjában is. Eredetileg a tanítói pályára készült, most mégis a párkányi papírgyár szaktanintézetében tanul. Laboráns lesz. De eltökélt szándéka, hogy továbbtanul s elvégzi a főiskolát. Kedveli a zenét, szeret táncolni, olvasni és kézimunkázni, ötödikes kora óta szavalóversenyekre jár. Határozott, magabiztos, bízik önmagában és a jövőben.

Mikor megkérdeztem tőle, nincs-e kisebbségi érzete amiatt, hogy ilyen népes családból származik, rám csodálkozott a nagy, pajkos szemével:

— Ugyan, miért volnál?... Ellenkezőleg: büszke vagyok rá!... — Elkomolyodott. — Felnézek a szüléimre, tisztelem és becsülöm őket. Apukát szívből szeretem az emberségéért és a bizalmáért, anyukámat pedig azért, mert az ő példázatát látva tőle tanultam meg háztartást vezetni, kézimunkázni és egész életre szólóan útravalóul azt is, milyennek kell lennie az igazi édesanyának.. .

Búcsúzom a nagy családtól. A gyerekek — különösen az apraja — körülvesznek, simogatnak s nagy-nagy ragaszkodással kérlelnek: „Bácsi . . . bácsi . . . máskor is gyere el hozzánk . .."

Azt hiszem, évek múlva újra ellátogatok Szálkára és körülnézek Leszkóék házatáján. Lehet, akkorra már megfogyatkozik a nagy család, kiröppen a fészekből egynéhány közülük, de tudom, bárhová kerülnek is, magukkal viszik annak a fészeknek, meleg otthonnak azt a különös varázsát, amit én éreztem náluk.

LOVICSEK BÉLA (A szerző felvételei)

13

A HÁROM ZENÉLŐ FIÚ