A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-04 / 22. szám
Álmainak faluja. Már riporterkedés közben kinézte magának. Elhatározta, hogy ha majd nyugdíjba megy, itt vesz magának egy kis házat... Közbejött a betegség, — és lám, — jó volt valamire. Nem húsz év múlva kerül ide, hanem most... Megvette a házat és megnősült. Tizennégy éves korkülönbség, de hát nem mindegy? Az a fontos, hogy megértik egymást. Megszületett a gyerek — apró fehér és rózsaszínű sziget. A bölcsőben feküdt, izgett-mozgott, kezecskéivel apja arcán bíbelődött és gőgicsélt hozzá. — Erzsi, kivehetem a bölcsőből? — Ki, de nehogy leejtsd ám! — Vigyázok rá, mint a két szememre, mert ebből gazdag embert nevelek... Még a rozsda is aranyból lesz nála! — Ö, te bolond ember! — kacagott az asszony. Telt az idő. Az akácfa alatt — erdőből odatelepített — gyönyörű, hosszúszárú ibolyák nyíltak, majd csilingelő, édesillatú gyöngyvirágok... A tavasz mindjobban kiteljesedett és a természet változása a férfit is átalakította ... Mintha valaki kézenfogva visszavezette volna gyermekkorába. A betegségéről teljesen megfeledkezett, mert bőven áradt a fény és a nap ereje teljében volt már. Üdülést, feledést, gyógyulást jött ide keresni, s úgy érezte, mindhármat megtalálta. Hogy sokkal többet talált itt, mint amennyire számított: mindent ... így teltek az évek. Ahogyan nőtt, okosodott a fiúcska, szinte hozzáfiatalodott. Vele együtt újra átélte gyermekkorát... Csúf, esős, ködös ősz és tél köszöntött be, és a férfinak eszébe juttatta, hogy hiába feledkezett meg a betegségéről, az nem feledkezett meg róla. tJjra jöttek a fájások, naponta többször. A bal karja sokszor egészen elzsibbadt és a mellére borzasztó súly nehezedett, mintha a felhőkből lezuhogó víz és köd mind-mind a bordáit akarta volna összeroppantani... Pedig most már nagyon szerette az életet. Másnap felutazott a városba, Zoltánhoz, a híres szívspecialistához. Valamikor osztálytársak voltak a gimnáziumban. Alaposan megvizsgálta. — Felöltözhetsz! — mondta aztán, majd így folytatta: — Pajtás, egy infarktusod már volt... S a legnagyobb baj az, hogy te egyenesen predesztinálva vagy az infarktusra. — Predesztinálva? — nagyot nyelt, cigarettára gyújtott, az orvos rosszallóan nézte. — Te az a bizonyos „A“ típus vagy!... Hallottál már erről valamit? — Nem, soha. — Már jónéhány könyvre valót összeírtak róla. Először 1897-ben Osler, majd Friedman és Rosenmann, a Nobel-díjas Medawar. Az „A“ típusba tartoznak azok az emberek, akik állandóan harcban állnak másokkal és önmagukkal, akadályokat győznek le és versenyt futnak az idővel. Soha nincs idejük a pihenésre. Magadra ismersz? — A régi magamra. — Azt mondod, a régi magadra ... Hiszek neked! — Mit kell tennem? — Rokkantnak nyilvánítottak, pihenj!... Játssz a kisfiáddal, ússz, sétálj, horgássz, kertészkedj, de soha ne siess! Gondolj arra, hogy minél lassabban égsz, annál tovább élsz. Fütyülj az idő múlására! — És ha mindezt betartom, elmehetek a fiam érettségi bankettjére? — Remélem, hogy igen! Üjra bizakodott. Talán még sohasem volt olyan szép a tavasz ébredése, mint akkor. Valami olyan nagyon tisztát és meleget érzett, mint a csecsemő kezecskéje__Olyan súlytalan volt ez a boldogság, mint a napsugár a faleveleken ... Odakint még alig kezdett színesedni a fű, de ő már a tavaszról mesélt kisfiának: — Hej, de szép is lesz a tavasz, és a tavaszban a virágok... Az előkelősködő margaréták belesápadnak az izgalomba, úgy várnak rád... A pipacsok meg fogják magukat és elfutnak egészen ide a küszöbünkig, hogy minél előbb meglássanak... Egészen kipirulnak majd a rohanástól... Bekopognak az ablakon és hívnak: Pityuka, gyere játszani!... A gyerek szájtátva hallgatta apját, mire az aszszony elnevette magát: — Vigyázz te, mert még béka ugrik a szádba! Kacagott a kisfiú és kiabálni kezdte: — Nézzétek, béka vagyok!... Nézzétek csak, milyen nagyokat ugrok!... Apuka, legyél te is béka!... Brekegve ugráltak az asztal körül, míg bele nem fáradtak. Aztán leszállt a sötétség, s a falu lassan elsüllyedt az éj varázskútjában ... Végre valóban eljött a tavasz, az igazi. A kisfiút és az.apját nem is lehetett volna otthon tartani, állandóan kint csavarogtak. Péter minden lefojtott tüze kiáradt és fenntartás nélkül boldog volt... Mindent könnyűnek, szépnek látott, öröm feszítette minden porcikáját. — Fussunk le oda a völgybe!... Lássuk csak, ki lesz az első! — indítványozta Péter. A kacagástól alig bírtak szaladni, s a végén félig futva, félig gurulva értek le a domb aljára ... S ekkor a férfi újra maga előtt látta a gyermekkorát: öccsét, szüleit, önmagát, egy ugyanilyen domboldalt. Érden történt... Tavasz volt: csupa virág, csupa lepke, csupa illat és szín volt ez a domboldal is, pontosan olyan, mint az. Akkor az apja szinte ugyanezt mondta, amit most ő: „Fussatok le a völgybe!... Lássuk csak, melyiktek ér le hamarább!“... Az öccse akkor olyan kis könnyen síró, könnyen nevetős legényke volt, mint most Pityuka, ő pedig öt évvel öregebb ... Minden megismétlődik! Látta öccsét és magát, amint futnak, gurulnak le a domboldalon ... Lentről aztán visszanéztek és kiabáltak a szüleiknek... Azok meg onnan fentről integettek... De most egyszeriben rettentő fáradtnak érezte magát. Szinte leroskadt a fűre ... — Gyere, apuka!... Játsszunk fogócskát!... Guggolás a ház, te vagy a fogó! — csalogatta a kisfia, de Péter fekve maradt. Lihegve préselte ki magából a szavakat: — Apuka kifáradt! ... Játssz egy kicsit egyedül ... Szedjél virágot, sok-sok virágot!... — Apuka kifáradt!... Apuka kifáradt!... Pityuka nem fáradt ki! — ugrálta körül apját a gyerek. Azután belefeledkezett a virágszedésbe, eltávolodott apjától, s ahogy le-leguggolt a virágokhoz, egészen eltűnt a fűben, csak arany haja világított ki az óriási margaréták, pipacsok, búzavirágok közül... De csengő hangját egyre hallotta az apja: Apuka kifáradt. Pityuka nem fáradt. Pityuka nem fáradt. Apuka kifáradt. Péter érezte, hogy karján alattomosan, hidegen kúszik felfelé a csonthasogató fájás... Azután a mellkasára telepedett valami borzalom. — A nitroglicerin!.., Valahol kieshetett a zsebemből! — gondolta és kiáltani akart, de az erejéből már csak suttogásra telt: — Pityuka!... Kicsi fiam!... Pityuka!... A gyerek — az élete, egyre távolodott tőle. De a hangját még hallotta: Pityuka nem fáradt. Apuka kifáradt. A férfi tehetetlen kétségbeeséssel bámulta, amint a domboldal füvében hajladozik, szedi a virágot... Arany haján bohókás táncot jár a napsugár... A bogárösszhang hirtelen megszakadt... A földbe valók alagutakba menekültek, a légbe valók színesen, ijedten felrepültek... Mélyből és magasból egyszerre figyelték, mi történik ... Péter elmosolyodott. Talán arra gondolt, hogy orvos barátja tévedett. Az viszont elszomorította, hogy fia érettségi bankettjén nem lehet ott... Talán túlságosan szép volt minden! Kárpótolta őt a boldog négy év az előző negyven minden bajáért, nélkülözéséért, sikertelenségéért ... És a nagy öröm, a nagy boldogság ártott meg neki... Egyszerre olyan csend lett... Lassan halványulni, fakulni kezdtek a színek, azután kialudt az utolsó fény is... Ölelő karokat érzett a testén: gyenge kis karokat... Azután az ölelés egyre erősebb lett, egyre jobban fájt... Ott feküdt a gazdag, dús fűben, a virágos ravatalon ... Ott feküdt kékarany sugárzásban, és sem a vér, sem a nap, sem asszony teste, sem gyermeke ölelése át nem melegíti többé. Ott fekszik egyik fülét a földre tapasztva, a másikat az égre nyitva, mintha a föld, titkait hallgatná és az ég üzenetét várná ... 10
