A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-22 / 3. szám
Következő szőmunk tartalmából: KERÍTETLEN PORTÁK LÁNYOK A SZÍNPADON HOGYAN TOVÁBB UTAZÁS ALGÉRIÁBAN EMBERI SORSOK r--------------------------------------> Címlapunkon ABSOLON L, a 24. oldalon PRANDL SÁNDOR felvételei r-----------------------------------------------------n A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Cs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Árpád. Telefon: 328-64. Grafikai szerkesztő. Král Péterné. Szerkesztőség : 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedíció tlace, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja a Vychodoslovenské tlaciarne n. p., Kosice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kcs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 211. Nyilvántartási szám: SÜTI 6/46. A forradalmak és általában az osztályharcok korszakaiban törvényszerűen megnövekszik az élet aktivitása: világosan elhatárolódnak egymástól a társadalmi álláspontok, az emberek kénytelenek utat választani, kénytelenek beavatkozni a társadalmi-politikai harcokba; ez azt jelenti, hogy maga a korszak annyira kiélezett, hogy a benne élő emberek nem maradhatnak közömbösek, inditferensek, vakok, süketek. Az életnek ez a kiélezettsége nem maradhat ki a műalkotásokból sem, hiszen a művész — ösztönösen vagy tudatosan — művében önmagát, társadalmi álláspontját, gondolatait, élményeit, azaz saját életét és a körötte zajló társadalmi harcot tükrözi. Hans Christian Andersen, ez a halk romantikus, aki a valóságból a fantázia világába és az emberi szív mélységeibe menekült, hitt a költő etikai és társadalmi kívülállásában, hiszen az ő nézete szerint a költőnek nem szabad a politikát szolgálnia, hanem prófétaként, jósként kell haladnia a mozgalmak élén. Ennek ellenére az 1848-as forradalmi évben azt írja önéletírásában, hogy amikor a föld megmozdul s az ember szüntelenül érzi lába alatt a rengést, beszélnie kell róla. Az egyik legnagyobb olasz költőt, a Nobel-díjas Salvatore Quasimodót a háború vezette el a hermetikus költészettől az igazi, elkötelezett líráig. A Giorno dopo giorno (Nap nap után), a La vita non é sogno (Az élet nem álom) és az II verő e falso verde (Az igazi és a hamis zöld) című kötetei az új élet utáni vágy, az emberszeretet monumentális szimfóniái. Quasimodo az emberek és a világ átalakításában látja a költészet feladatát. Vallja, hogy a költészet nem absztrakt meditáció, hanem a kor igazsága. Természetesen nem csak a feszült, kiélezett történelmi korszakokban van ez így. A politika, amely — Lenin szavaival élve — a társadalmi csoportok, osztályok, nemzetek, államok stb. közötti kölcsönös viszonyok területe, objektív történelmi valóság. A társadalomban minden ember szükségszerűen belép a szociális viszonyok, érdekek szférájába, aktiv vagy passzív, tudatos vagy öntudatlan résztvevőjévé vagy szemlélőjévé válik a történelmi eseményeknek, a közéletnek. Az író — mint Makszim Gorkij mondta — korának embere, a kor tragédiáinak és drámáinak közvetlen nézője vagy aktív résztvevője. A politika nem közömbös, nem indifferens jelenség. Mindig valaminek az érdekében lép fel — s mindig valami ellen. Nem lehet ez másként a művészet esetében sem. A művészet — és általában az emberi kultúra — története már a legrégibb időktől fogva arról vall, hogy a művészet mindig és mindenütt szorosan összefüggött a politikával. A művészet kétségtelenül vallomás: vallomás a valóságról, de ugyanakkor sajátos formája is a valóság tükrözésének (a vallomás szubjektív, a tükrözés objektív momentum). Azzal, hogy tükrözi és értékeli a társadalmi élet különböző jelenségeit, törvényszerűen ideológiai, politikai, etikai, vallási stb. mozzanatokat is magába olvaszt. Ilyen értelemben a művészet mindig a társadalmi élet összetevője, szerves része. Az esztétikában kétfajta — egymással szemben álló — nézet fejlődött ki a művészetről. Az egyik szerint a művészetnek az a feladata, hogy az objektív valóságot ábrázolja. A másik, a ,,1'art pour /'art“, (művészet a művészetért) néven ismert esztétikai koncepció viszont a „fennkölt semlegességet" hirdeti, autonóm szférába zárja a művészetet, elhatárolja az élettől, tehát szükségszerűen művészeti szolipszizmusba, a szubjektív idealizmus végletekig vitt formájába torkollik. A 19. század francia parnasszistái a költő helyét a „politikán kívül“ látták. Leconte de Lisle szerint a költészet feladata az, hogy ,,ideális életet“ adjon annak, aki a ,,reális életet,, már elveszítette. A marxisa esztétika képviselői meggyőzően bebizonyították, hogy nem létezhet műalkotás gondolati tartalom nélkül: még azok a művek is, amelyeknek szerzője csupán a formát (tehát nem a tartalmat) tartja tiszteletben, bizonyos — pesszimista — álláspontot fejeznek ki a szerző társadalmi környezetével szemben. Persze, politikai rövidlátás lenne feltételezni, hogy a politikailag elkötelezett művészet koncepcióját csak a forradalmárok vagy csak a haladó gondolkodású emberek vallják. Hiszen mindannyian tudjuk például azt, hogy a színházat mára jezsuiták fölhasználták tanaik terjesztésére. De régebbi példát is találunk. A világirodalom egyik első remeke, az agyagtáblákra írt akkád eposz, az Enuma elis, vajon miért íródott? Azért, hogy igazolja Marduk isten uralmát a babilóniai panteon többi istene fölött. Ez a mitológiai hazugság — tegyük hozzá: csodálatos hazugság — csak azt tükrözi, ami keletkezésének idején az országban történt. Tudniillik, amikor az első babiloni dinasztia — a törvényhozó Hammurabi dinasztiája — anyagilag már biztosítva érezte magát, ideológiai téren is biztosítani akarta hatalmát. Ezért VARGA ERZSÉBET emelték Mardukot, Babilon istenét Babilónia többi istene fölé. A korai arab történelemben is találunk példát: Mohamed, az iszlám megalapítója, nem szerette a költőket, mégis támogatta őket: csakis azért, hogy az ő érdekeit védjék. Hasszán ibn Thábit személyében még udvari költőt is tartott. De nem szükséges példáinkat okvetlenül a régmúltban keresnünk. A fasizmus németországi uralomra jutása után számos német író adta fel a „szabad, független művész“ álláspontját s állította tollát a nemzeti-szocialista propaganda, a fasiszta ideológia szolgálatába. A múlt európai irodalmában nem egy műalkotás jelent meg, amely tudatosan védte a burzsoáziát a proletariátus ellen folytatott harcban: a 19. század végén és a 20. század elején például Hamsun, Bourget, F. de Curel drámai művei csak úgy „duzzadtak" a burzsoá pártosságtól. Marx a pártosságot úgy értelmezte, mint a költőnek a társadalom megváltoztatására irányúló forradalmi mozgalommal való kapcsolatát. A forradalmi művészet története azt bizonyítja, hogy a pártos művész aktívan részt vesz a társadalmi folyamatokban, igyekszik kibogozni a valóság dialektikáját, az életet az emberi fejlődés szempontjából szemléli még akkor is, ha művészetében „csak" a hétköznapok jelenségeit ragadja meg. Ilyen értelemben a kommunista pártosság elve nemcsak politikai, etikai, hanem esztétikai-filozófiai kategória is, megvan a saját gnozeológiai jelentősége és hatóköre a valóság megismerésének folyamatában. A valódi művész nem lehet az élet közömbös szemlélője: vizsgálja az életét és értékeli, ítéletet mond róla. A kommunista pártosság tehát a művészet legfontosabb törvényét — az élet igazságához való hűség törvényét — kívánja érvényesíteni a művészetben. A szocializmus a művészet területén is elutasította a különböző „elit-elméleteket", és bebizonyította, hogy a művészet elválaszthatatlan része a közéletnek. Tehát tulajdonképpen azoknak a nagy filozófusoknak a gondolati örökségéhez csatlakozott, akik sohasem zárták a művészetet elefántcsont-toronyba, hanem társadalmi elhivatottságát, küldetését hangsúlyozták: mert a művész a köznek, de mindenekelőtt népének és korának alkot, ezek pedig megkövetelhetik, hogy a műalkotás a néphez közelálló és érthető legyen. Magát a pártos, elkötelezett irodalom fogalmát nem szabad vulgarizált formában — mint a társadalmi — politikai mozgalmak és a napi események, jelszavak illusztrálására szolgáló eszközt — értelmeznünk, hanem úgy, mint a széles néptömegek művelésének, az esztétikai érzék felébresztésének eszközét, mint az új szocialista kultúráért folytatott harc részesét. A MŰVÉSZET PÁRTOSSÁGA 2
