A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-21 / 20. szám
HELSINKI UTÁN - BELGRÁD ELŐTT Az emberi jogok kérdése nálunk és a Nyugaton Az utóbbi hónapokban a nyugati reakciós sajtó igyekszik a szocializmus népszerűségét csökkenteni. E cél érdekében igyekeznek befeketíteni szocialista jelenünk eredményeit, a munkások és parasztok államát úgy feltüntetni, mintha ez a hatalom szemben állna az emberi jogok általánosan ismert követelményeivel. Az egész nyugati reakciós propagandából azt a következtetést lehet levonni, hogy számukra a Helsinkiben aláírt záródokumentumból mindössze az úgynevezett harmadik kosár érdekes, mely az emberi jogokkal, humanitárius kérdésekkel és az információk, valamint a kulturális értékek kölcsönös cseréjével foglalkozik. Méghozzá úgy gondolják, hogy a harmadik kosár csak a szocialista államokat érinti és a nyugati országokra nem vonatkozik. A nyugati propaganda a belgrádi ellenőrző konferencia előtt tudatosan megkerüli azt a tényt, hogy a helsinki záróokmány olyan dokumentum, mely magába foglalja a harmadik kosár problémáin kívül az európai országok szélesebb értelemben vett együttműködésének és biztonságának kérdését is. A helsinki dokumentum Európa békéjének dokumentuma. Felvetődik a kérdés, miféle harc az az emberi jogokért, melyet ma a reakciós sajtó nyugaton folytat, ha ugyanakkor ez a sajtó egyre nyíltabb, vagy kevésbé nyílt formában háborúra, háborús kalandokra ösztökél a szocialista országok ellen. Talán a béke és biztonság nem tartozik az emberi jogok szférájába? A mi meggyőződésünk, igen, odatartozik, mert egyegy háború vagy háborús légkör még sohasem segítette elő sem az emberi jogok, sem a demokrácia elmélyítését, hanem éppen ellenkezőleg. Ezért teljesen világos, hogy az emberi jogok problémáját, a humanitárius kérdéseket nem lehet különválasztani a helsinki doku.-.cntum többi részétől, mert ezek dialektikus összefüggésben vannak. A nyugati reakció fő igyekezete arra irányul, hogy a belgrádi tanácskozásokon egyoldalúan csak a harmadik kosár tartalma kerüljön napirendre, mellőzve az európai népek olyan fontos problémáját, mint az országok közötti kölcsönös bizalom és kapcsolatok megszilárdítása, a béke és a biztonság kérdése, tehát a béke érdekében elfogadott határozatok teljesítése. Ha azonban a harmadik kosár kérdéséről beszélünk, itt is szembeötlő, hogy a nyugati sajtó az emberi jogoknak nem azokat az összetevőit emeli ki, amelyek meghatározók az ember személyiségének kialakítására nézve, mint például a munkához való jogot, az emberhez méltó életet és szociális biztonság kérdését, vagyis az embernek azt a jogát, hogy emberhez méltóan éljen, nemzetiségre és fajra való különbség nélkül. Erről a reakciós nyugati sajtó nem beszél. Az emberi jogokat csupán azoknak az egyéneknek és csoportoknak a védelmére szűkíti le, akik a szocialista társadalmi rendszert alapjaiban támadják, akik a szocializmussal nem értenek egyet. Ebből látjuk, hogy az emberi jogok védelme a kapitalista sajtó számára nem más, mint ürügy a szocialista országok belügyeibe való beavatkozásra. Érdekes ezzel kapcsolatban az is, hogy Vance amerikai külügyminiszter a stratégiai fegyverek számának korlátozásáról nemrég Moszkvában folytatott tárgyalásokon szintén felvetette az emberi jogok problémáját, Leonyid Brezsnyev, az SZKP főtitkára azonban nyíltan kijelentette, hogy a Szovjetunió senki részéről és semmilyen ürügygyei nem tűri el a belügyeibe való beavatkozást. Vance amerikai külügyminiszter válaszában viszont ismét azt fejtegette, hogy kormánya továbbra is jogot formál az emberi jogok védelme címén arra, hogy aktív támogatást nyújtson azoknak az ún. disszidenseknek, akik a szovjet társadalmi rend ellen izgatnak, ennek felforgatására törekednek. Vance és Carter véleménye azonban nem fejezi ki az egész nyugati közvéleményt. Ezt bizonyítja az is, hogy Brezsnyev nyilatkozata után több nyugati lap megállapította: akár tetszik, akár nem, el kell ismerni» hogy Leonyid Brezsnyevnek igaza van, amikor figyelmezteti a jelenlegi amerikai kormányzatot, ne avatkozzék be más államok belügyeibe. Carter elnököt ugyanis nem azért választották meg, hogy más népeket vezessen, hanem hogy az amerikai népet vezesse. Nincs joga beavatkozni olyan ügyekbe, amelyek kizárólag más népekre tartoznak. Tehát nyugaton is vannak erők, amelyek érzik, hogy az emberi jogok kérdésének oly módon való felvetése, ahogy azt Carterék és a nyugati reakciós lapok teszik, mesterkélt és tendeciózus. A nyugati polgárnak módjában áll összehasonlítani, mi a helyzet az alapvető emberi jogok kérdése terén a szocializmusban és a kapitalizmusban. Például a szocializmusban mindenkinek megvan nemcsak a munkához való joga, de mindenkinek van munkája is, és ezért emberhez méltó életet élhet. Itt nincs munkanélküliség, nincsenek nyomortanyák stb. Sok nyugati ország alkotmánya ugyancsak biztosítja a munkához való jogot, de akkor miért vannak a kapitalista országokban milliók munka nélkül? Miért állnak végeláthatatlan sorok a munkaközvetítők előtt? Miért van az, hogy a fekete munkásnak kevesebb a bére ugyanazért a munkáért, mint a fehér munkásnak az Egyesült Államokban? Miért van az, hogy az amerikai munkások 30 százaléka nem él emberhez méltó viszonyok között? Az amerikai polgárnak van mit gondolkodnia azon, miért van az, hogy az amerikai társadalmi élet piramisának tetején ülő elit, amely a lakosságnak mindössze 4,4 százalékát teszi ki, ugyanakkor az összes részvényeknek 60 százalékát a kezében tartja. Az egész világ tanúja annak, hogy az USA- ban, amely mindig azzal büszkélkedik, hogy megvalósította az egyenjogúságot, a legembertelenebb módon nyomnak el 25 millió négert, ahol a Ku-Klux-Klan büntetés nélkül lincsel a monopóliumok védelme alatt. így van ez a művelődéshez való joggal is, ami a nyugati országokban csak papíron létezik, de a valóságban ezzel a joggal csak a kiváltságosak és a módosabbak tudnak élni. Emellett a végzős egyetemisták és középiskolások előtt bizonytalan jövő áll, mert például 1976- ban az Egyesült Államokban négymillió közép- és főiskolát végzett fiatal közül csak igen kevésnek tudtak állandó munkát adni. A szocializmusban valóban mindenkinek megvan a joga és a lehetősége a művelődésre. Az egyetemekre és főiskolákra a munkások, parasztok és értelmiségiek gyermekei kerülnek. A szocialista állam a tanulmányi eredményekhez mérten magas ösztöndíjakkal támogatja a főiskolásokat, amellett, hogy a tanulás díjtalan. Az egyetem, a főiskola elvégzése után mindenki megfelelően el tud helyezkedni, és egy pillanatra sem áll fenn a munkanélküliség veszélye. Ezért — ha Belgrádban konfrontációra kerül a sor —, a szocialista országoknak nincs mit félniük a számadástól, hogy ki mit tesz a humanitárius megállapodások teljesítésére. A szocialista országok képviselői tiszta lelkiismerettel mennek Belgrádba, van elég érvünk arra, hogy kézzel foghatóan tudjuk bizonyítani a szocializmus felsőbbrendűségét ebben a szférában is. Ennek ellenére véleményünk az, hogy Belgrádban a helsinki záróokmányba foglalt összes határozatok teljesítését kell értékelni és nem lehet közülük önkényesen egyes részletet kiragadni, VARGA JANQS Még a polgárháború előtt jártam Libanonban. S aki itt jár, nem mulaszhatja el, hogy meg ne tekintse Baalbeket. A város — néhány évtizede még jelentéktelen arab falu — Bejruttól 85 kilométerre s Damaszkusztól körülbelül ugyanilyen távolságra az Antilibanon-hegység lábánál fekszik 1172 méter tengerszint feletti magasságban és ma szépen kiépített, látogatott turista- és üdülőközpont. (Persze a polgárháború egycsapásra véget vetett látogatottságának, de valószínű, hogy á politikai viszonyok konszolidálódása után ismét özönleni fognak ide a turisták. A városnak azonban kitűnő fekvése, üdülőközpont jellege mellett más érdekessége is van: közelében terül el a csodálatos romváros, Baalbek, a görögök Heliopolisza — a Napisten városa. Michel Harriz ismert történész írja Baalnak, a sémi Napistennek itteni templomáról: „A legmagasabb oszlopok, amelyeket valaha is felállítottak, a legnagyobb kőtömbök, amelyeket valaha is egymásra raktak, és a legmerészebb építészeti megoldások, amelyeket ember valaha is alkalmazott, emelik Baal szentélyét a világ legnagyszerűbb építészeti alkotásai közé.“ E szavak csakúgy, mint a fennmaradt romok, alig érzékeltetik Baalbek egykori szépségét, nagyszerűségét, templomainak hatalmas méreteit. A templomoknak, a nekropolisznak, az akropolisznak s az egész várost körülvevő falaknak tulajdonképpen csak alapjai maradtak meg, azonkívül néhány épületmaradvány és oszlop sejteti, milyen lehetett ez a város virágzása idején. Nem csoda, hogy nem sok maradt meg belőle: a civilizált világnak nincs talán még egy olyan területe, amely annyit szenvedett volna idegen hódítóktól, mint Kis-Azsiának ez a része. A mai Libanon s részben Szíria területén időszámításunk előtt 2000 és 800 között a történelem egyik első kereskedelmi és kulturális központja alakult ki. Itt született meg például az első ábécé. A területet az ősidőkben sémi népek, a partvidéket föníciaiak, a belföldet főként arameusok (a szírek ősei) lakták. Időszámításunk előtt a 15. század vége felé a hettiták alapítottak itt birodalmat; hatalmukat az egyiptomiak törték meg. De ezután is sűrűn váltották egymást a hódítók. Asszír, perzsa, görög, római, bizánci, arab uralom következett, majd a keresztesek vonultak itt végig, aztán jött a török uralom, majd az angol—francia elnyomás, s ennek átkos hagyatékaként a legutóbbi véres polgárháború. Nem csoda, hogy sorra pusztultak az egykori városállamok, az ókor csodálatos építészeti, képzőművészeti emlékei. Baalbeket ráadásul 1170- ben földrengés, majd 1260-ban a mongolok, 1401-ben Timur hadai pusztították... Baalbek neve maga azt jelenti, hogy Baal temploma. Baal az ősi sémi népek főistene volt. Jelentése „az Ür“. Helyenként más-más névváltozatát használták — Bál, Bél vagy melléknevet adtak neki — Melkart, Moloch. Baalbeki szentélyének, a nagytemplomnak — a Nap templomának — csak alapfalai maradtak fenn, s látható még hat óriási méretű oszlopa. Egy 1751-ben készült festményen a főtemplomnak még kilenc oszlopa állt, de ezek közül nyolc évvel később egy földrengés hármat ledöntött. A megmaradt hat elkerülte a további pusztulást, mert 1931- ben vaskapcsokkal megerősítették őket. Bámulattal szemléli a látogató a még romjaiban is nagyszerű alkotást. Ezek az oszlopok a legmagasabbak a világon, összehasonlításul: az athéni Parthenon oszlopai hét és fél, míg a baalbeki nagytemplomé 20 méter magasak! Ezekből valaha 54 darab tartotta a tetőszerkezetet. Mint az ókori Napisten-templomokat mindenütt, a baalbekit is — a március 21-i és a szeptember 21-i napéjegyenlőséget véve alapul — pontosan napkelet felé tájolva építették. Virradat előtt a hívők, zarándokok a főtemplomban imádkoztak, várva, hogy a felkelő nap első sugarai megvilágítsák Baal isten hatalmas színarany szobrát. A főtemplom 54 oszlopa egy 95 méter hosszú, 54 méter széles csarnokot alkotott, ezenkívül volt még itt egy kisebb, úgynevezett cella, a tulajdonképpeni szentély, ennek közepén állt a Napisten szobra. Baalbekről és templomáról már egyiptomi és asszíriai hadijelentések is említést tesznek. A Szeleukidák uralma alatt meghonosodott a görög, majd i. e. 190-től a római hódításokat követően a római műveltség. A templomokat kibővítették, görög stílusban átalakították, még gazdagabban díszítették. A nagytemplomnál jobb állapotban maradt fenn az ún. „kistemplom“ vagy Jupiter temploma (Antonius Pius korában görög templommá alakították). Ez is óriási épületmaradvány, 227 méter hosszú és 117 méter széles; fennáll még gazdagon ékesített, korinthoszi stílusban készült cellája, azonkívül déli oldalán 4, a nyugatin 2, az északin 9 és a keletin 2 oszlop. Csodálatos a homlokzat díszítése. Bikákat s oroszlánokat ábrázoló domborművek, feljebb mértani elemek, frízek. A legfelső párkányszegélyen pálmalevelek s ismét mértani alakzatok. Ha esett az eső, oroszlánok szájából csörgött a tetőn összegyűlt víz. A bejárat homlokzata felett középütt és jobbról-balról márvány lovasszobrok álltak. S hogy némi fogalmunk legyen méreteikről: az egyik szobrot tartó kőtömb, mely még ma is megvan, hatvankét tonna súlyú. S ott állt harminc méter magasságban! A hatalmas kőtömbök, oszlopok, lépcsők, falak zöme eltűnt. Kérdezhetné valaki, hova? A környékbeliek sokáig kőbányaként használták a romokat — még Konstantinápolyba a Hagia Szophia templom (ma mecset) építéséhez is hordtak el innen egész oszlopokat —, s ami megmaradt, azt a háborús időkben, évszázadokká], ezelőtt erődítménnyé alakították, úgyhogy ma igen nehezek a feltárási munkálatok. Nem egy művészt, festőt megihlettek ezek a kövek, romjaikban is fenséges épületek, így Csontváry Kosztka Tivadart is. 1906-ban járt az akkor még Törökországhoz tartozott Libanonban, s ennek emlékére festette meg Baalbek című képét, amelyet ő maga igyik fő művének tekintett. Baalbekba érkezésének másnapján ezt írta naplójába: „Hajnalban a nagytemplommal szemben levő Hotel Victoriában álmomból felriasztott egy fény, amely tűzvörösen húzódott le a magas Libanonról és belángolta Heliosz oszlopait.“ Ebben a csodálatos látványban jómagámnak is része volt... SZABÓ ZOLTÁN BAAL 8
