A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-14 / 19. szám
SZLOVÁKIÁI MAGYAR NÉPVISELETEK A szoknyát kiegészítő „szakácska" anyaga leggyakrabban fekete atlaszselyem volt. A szakácskán a „gallongot" mindig elől kötötték meg. Télen csizmát. nyáron csináltatott félcipőt viseltek ünnepeken. Hétköznap leggyakrabban mezítláb jártak. Lányok a hajukat hátra fésülték egy brekocsba, és szalaggal kötötték meg úgy, hogy az elölről is látható volt. A menyecskék „dupétba” fésülték hajukat a „tarajos fíketőhöz" és a „menyecskéskendőhöz" is. „Olyan dupétokat fésültek, mint a lónak a szemzői.” A hajat vízzel és zsírral tapasztották le, hogy szebben álljon. A menyecskés kendőre (melyet hátul nagy maslira kötöttek) nagy ünnepeken tilankendőt tettek. A századforduló idején még tarajos fíketőt hordtak. Ennek gyolcs volt az alapja, gazdagon díszítették szalagokkal, csipkékkel, csillogókkal, pillangókkal. A tarajos fíketőre felsőkendőt nem tettek. A menyasszony Inámban fehérben esküdött, ruhájának anyaga „grenadín", brokát vagy selyem volt. A gyerekek, fiúk-lányok egyaránt iskolás korukig „zobonyban" jártak. A férfiak viselete hasonló mint a szomszédos Ipoly menti falvakban. A fehér vászoning és a bőszárú gatya (fekete szakácskával kiegészítve) egészen a második világháborúig kedvelt viselet volt. A vastag sötétkék vagy feketeposztó zsinóros nadrág, lajbi és egyenes gallérú, mesterfogakkal szegett kabát már az 1880-as évektől kezdve tért hódít. Fekete szakácskájukon a zöld, fehér vagy fekete „gallongot" mindig elől kötötték meg. Fejükön kalapot, lábukon télen csizmát viseltek: nyáron leggyakrabban mezítláb jártak. Inám (Dolinka) az egykori Hont vármegye területén fekvő falu. Ma a nagykürtösi járáshoz tartozik. Viselete az Ipolybalog környéki falvak népviseletének legújabb formáját képviseli. Az inámiak öltözetében a régies vonások már az 1880-as években kezdtek elmaradni. A kivetkőzés azonban csak a második világháború után kezdődött meg. Ma már senki sem viseli a hagyományos öltözetet, de még minden háznál találni egy-két régi ruhadarabot. A századforduló idején a nők a felsőtesten télen-nyáron a vászon „sípajjú" kivarrot vagy „slingelt" inget viselték. Erre jobb alkalmakkor szalagot is kötöttek. Nyáron ünnepi ruhadarab volt a „tilanból” készült „karikásing”, ezt gazdagon díszített, nyakig felcsukódó „brokáa" pruszlik egészítette ki. Ehhez az 1880-as évekig fehér hímzett nyakbakendőt viseltek. Télen a sípujjú vászoning fölött testhez álló bélelt „blúzkát", „farkasblúzkát" hordtak, amelyet selyemből, brokátból, de más anyagból is készíthettek. A farkasblúzka elejét gazdagon díszítették csipkével, „forhamentlivel”. Ez a ruhadarab egészen a negyvenes évekig divatban volt. Ugyancsak télen viselték az ujjasködmönt. A szoknya térden alul ért. Anyaga sokféle lehetett, leginkább azonban karton, barchet, mosóbársony, gyapjú, kasmír és az utóbbi időkben igen kedvelt a „brokát" volt. A gyapjú szoknya kockás volt. Kedvelt színpárosítások: zöld-fekete, a cindró (lila)-fekete, kékfekete, zöld-cindró). A mosottabb szőrszoknyát hétköznap is hordták. Külön figyelmet érdemel a vasalt alsószoknyák kikészítése. Ezeket nem ráncolták, hanem nagyon erősen keményítve és szappanozva vasalták olyan élesre, hogy gyakran a lábukat is felsértette. Annyi alsószoknyát vettek fel, hogy a felső szoknya szépen kigömbölyödött. (A soványabb lányok többet, a kövérek kevesebbet,) MÉRYNÉ T. MARGIT
