A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-05-14 / 19. szám

PRÖZAÍRÓINK ARCKÉPCSARNOKA EGRI VIKTOR (1898) Érdemes művész, államdíjas, a Cseh­szlovák Békedíj, a Magyar Népköz­­társaság Zászló Érdemrend II. foko­zatának kitüntetettje, Nemzetiségi díjas. Nagyszombatban született. Iskoláit szülővárosában és Bratislavában vé­gezte. 1916-ban bevonult katonának, megjárta az olasz és nyugati fron­tot. Ezek az élmények adták kezébe a tollat, ö maga így ír erről: „Ifjú­ságom alapvető tapasztalatait nem az otthon, nem a szülőföld adta, ha­nem az olasz és nyugati front, az Isonzo és Verdun. Ott kellett megta­nulnom nyitott szemmel belenézni a világ félelmetes, torz tükrébe, és ha később, egy szűkebb közösségben próbáltam rátapintani a gondjaink­ra, felmérni munkám hasznát, a frontélmónyek óhatatlanul beleját­szottak mindenbe. A gondolataimba, a tetteimbe is.“ A két világháború között írásai a Prágai Magyar Hírlapban, a Reg­gel, Esti Újság, Magyar Újság, Ko­runk, Tátra című folyóiratokban je­lentek meg. A fasizmus alatt hosszú évekig hallgatásra kényszerült. 1945 óta él Bratislavában, ekkor tért rá a drárrja művelésére is. 1949-ben az Új Szó munkatársa lett, ahol nyolc esztendeig vezette a kulturális rova­tot, majd két évig a Hét főszerkesz­tője volt. A felszabadulás óta Egri alkotó­kedve egyre fokozódik, 1948 február­ja után szinte minden évben egy-egy irodalmi alkotással jelentkezik. Egri Viktor a csehszlovákiai ma­gyar széppróza egyik lefjelentősebb EGRI VIKTOR Bent az ágyasházban éktelen sápíto­­zás és sírás-rívás fogadta: A halott még ott feküdt a heverőn, viaszsárgán és merev szemmel, csak a napfényben megvillanó mézszínű hajában volt némi élet. Megcsendesítette lépteit, és megállt a heverő lábánál. Nehéz, verejtékes munka előtt áll. Alboin bizonyára el­várja tőle, hogy bebalzsamozza szere­tett asszonya tetemét. Most alkalma lesz felhasználni hazájában szerzett tudását. Töprengett, vajon megkaphatja-e mind a sókat és fűszereket, mirhát, füstölőket és illatos olajokat, amelyekre szüksége lesz, hogy megmossa és meg­töltse vele a testet, ha kinyitotta üre­geit, és megtisztította a gyorsan enyé­sző belső szerveket. Hagyta, hogy az asszonyok kármin­­festékkel az élet látszatát kendőzzék a vértelen orcákra és ajkakra, ő majd csak éjszaka kezdi el munkáját, asszo­nyok nélkül, egyedül vén szolgájával, aki nem omlik össze ájulton, ha meg­nyitja a gyengéd mell üregét, és kiveszi a halott szívét, hogy szeszben oldott szerekkel megóvja az enyészettől. Töprengéséből Grimuald rezzentette fel. A püspök három papjával jött, hogy az elhunyt lelki üdvéért elrebegje az első imákat. Az asszonyok hirtelen abbahagyták a sápítozást. — Holnap reggel felravatalozzuk a templomban a királyasszonyt, hogy képviselője. Alkotásainak legnagyobb erőssége, fejlett írói stílusa és jel­lemábrázoló tehetsége. Fontosabb művei: A rácsablakos ház (regény, 1924), Felkél a nap (re­gény, 1928), Égő föld (regény, 1937), Közös út (színjáték, 1952), Márton elindul (regény, 1953), Ártatlanok igazsága (elbeszélések, 1954), öt szín­darab (Gedeonház, Élni kell, Közös út, Házasság, Ének a romok felett, 1957), Szívet cserélni nehéz (1960), Keserű égbolt (novellák és elbeszé­lések, 1961), Boldogok szigete (1964), Megmondom mindenkinek (1965), Emberközelben (1967), Agnus Dei (1969), Tiszta források tanulmányok, (1972), Csöndes esték vallomása (ta­nulmányok, 1973), a Rivaldafényben (tanulmányok, 1975), Angyalbőrben (önéletrajzi regény, 1976) stb. mindenki illőn búcsút vehessen tőle. Alkonyatkor aztán átadjuk a földnek múlandó tetemét — mondta Grimuald rendelkező hangon. « — Hogyan, püspök úr? Egy éjszaka alatt nem készülök el munkámmal — jegyezte meg Maxentiusz, és kétkedőén ingatta fejét. Az ősz ember szemében vad láng csapott fel, s kezét tiltón felemelte: — Megállj, pogány I Nem tűröm, hogy Klotszvinda királyasszony tetemét pogányul bebalzsamozzák!... Amint a Mennybéli az enyészetnek szánt, ahhoz ne merjen ember keze istentelenül nyúlni I — Királyok kiváltsága ez, püspök úr! — Miféle királyoké? Olyanoké, akik a pokol szolgáil — reccsent keményen Grimuald hangja. — Az én kegyelmes uram igaz hitű, ezt vésd jól eszedbe, Maxentiuszl — Nem periek veled, Grimuald. Azt teszem majd, amit a felséges úr paran­csol — szólt az öreg csendesen, és né­ma főhajtással elhagyta az ógyasházal, hogy a további vitát kerülje. Az istállók felé irányította lépteit. Alboinra itt akadhat legelébb, ha visz­­szatér vad vágtájából. Az udvaron egy rabra esett a tekin­tete. Visszahőkölt, egész valójában megrendült, annyi fájdalmat látott kí­nokhoz és elviselhetetlen szenvedések­hez szokott szeme a férfi arcán. — Mi bajod? Annyira fáj neked is a királyasszony halála? — állt meg előtte. Felismerte már: a lovász volt, aki az istállóból elővezette Alboin lovát, és a nyeregbe segítette urát. Komor és büszke arcát különben sem felejthette: homlokán egy kardvágás egyenes seb­helye csomósodott; keményen összezárt ajkán, könnytelen szemében ott a mondhatatlan fájdalom. A rab nem felelt, néma maradt, mint az olyan ember, aki ritkán nyitja szó­lásra ajkát, aki rég megtanulta, hogy minden fölösleges szó csak bajjal és büntetéssel jár. — Beszélj! — sürgette Maxentiusz türelmetlenül, mert érthetetlen volt előt­te, hogy nemtelen rabban oly mélyre ásson a részvét. — Nekem a magam bánata fáj, uram — mondta ekkor a férfi, és mel­lére ejtette fejét. — Miféle bánat? Az ember tehetetlen mozdulattal szét­tárta két karját, mintha jelezné, hogy itt nem használ, és minden oly kétség­­beejtőn reménytelen. — Meghal az én kicsi asszonyom — re bég te. — Meghal? — Nem tudja megszülni magzatát — lehelte alig hallhatóan az ember, és pillantásán látszott, hogy nem vár se­gélyt, se vigaszt. Egyedül kell szenved­nie most is, mint mindig, amióta eszét bírja, rabságot, fagyot, éhezést, sebe­ket. örökre elfogy a gyér öröm, a csi­petnyi boldogság is, amit az élettől kapott, és csak a fekete bánat boldog­talan terhe marad a sírig. — Várj itt rám — ébredt fel Maxen­­tiuszban az orvos lelkiismerete, és be­sietett a palotába. Kisvártatva vissza­tért. Jobbjában lenvásznas göngyöleg­ben késeit, orvosi szerszámait és gyó­gyító kenőcseit hozta. — Mutasd az utat! — intett paran­­csoióan a várakozó rabnak. — Mi a neved? — Medvének hívnak, uram. Valóban olyan volt, mint a hegyi medve, fekete és szőrös, s két meztelen karján az izma, akár a kötél; csontot roppanthatott, halálos lehetett a szorí­tása. A palotától alig kőhajításnyira egy iromba épület hosszúkás tömbje bar­­nállott. Falai közt az udvar lánc nélkül dolgozó rabjai laktak asszonyostul, gyerekestül. Medve felvezette Maxentiuszt az emeletre. Fent az egykor szellős és tágas termet deszkákkal számtalan apró rekeszre osztották, és mindegyik rekeszben egy-egy család fejtette vi­gasztalan szennyét és végtelen nyomo­rúságát. Maxentiusz még sohasem járt a rab cselédek szállásán, nem ismerte a fér­gektől, patkányoktól 'nyüzsgő lakhelye­ket, ahonnan a halál több áldozatot ragadott el, mint a pannonok barlang­jaiból, a dombok agyagos oldalába vájt odúkból. A szállás nehéz szaga majd meg­fojtotta, de most nem finnyáskodhatott. Itt fent már vezető nélkül tájékozódott: ment az egyik rekesz felől szüremlő^ vinnyogó hang felé. — Maradj! — intett a mögötte lép­kedő férfinak, és előresietett. Ott bent, rongyokkal takart vackán, a halállal viaskodott egy kicsi asszony. Maxentiuszt megdöbbentette, mennyire hasonlít Klotszvindához. Ugyanaz a mézszínű, buján burjánzó haj, ugyanaz a sovány, sápadó orca és kékülő ajak! Vagy talán csak a halál fojtó réme teszi oly hasonlattosá őket? Az egyik világra hozza magzatát, de ő maga levérzik menthetetlenül, ez meg itt hal meg órák vagy talán percek múlva, mert nem tudja megszülni gyermekét. Halk, elerőtlenedett pihegése elárulja, nincs ereje már, hogy gyermekének életet adjon. Asszonyok siránkoznak itt is, riadtan jajongó némberek, akik előtt nem rej­tély az életadás, és nem titok a halál sem. Tehetetlenül állják körül a vajúdó vackát, kezük összekulcsolva, összefon­va bénán, s csak azt várják, hogy mi­előbb jöjjön a halál, hozza meg mi­hamarább a kínlódás végét, a meg­váltást. Három csodálkozó, kérdő szempár tekint Maxentiuszra. Mit keres itt? Ho­gyan? Férfi segítsen, ahol az ő tudásuk véget ért? Orvos? A királyasszony orvo­sa! De hiszen rajta sem tudott segíteni! Mit keres itt? Megöli ezt az asszonyt is?! Maxentiusz megérezte, hogy riadt pil­lantások mélyén elfojtott és kitörni nem tudó gyűlölet lappang. De most nem törődhet ezzel a mélységes, csaknem gyilkoló néma ellenszenvvel. Forró vizet kér parancsoló hangon, és az asszonyok, mintha nyomasztó va­rázslat alól szabadulnának, hozzák a forró vizet, valahonnan tiszta rongyo­kat is kerítenek, és Maxentiusz meg­kezdi küzdelmét a halállal. Ha előveszi minden törnél élesebb kését, és megöli az asszonyt, a gyermeket talán eleve­nen kiveheti az anyaméhből. De neki mind a két élet kell, mind a két életet ki kell ragadnia a halál fojtó ölelésé­ből! A gyerek, a kicsi asszony első magzatja, keresztben fekszik a méh­ben. Meg kell erősíteni a vajúdó asszony szívét. Orvosság kerül elő a vá­szongöngyölegből. Maxentiusz friss víz­be önti és megitatja a vajúdóval. Szőke a neve, s három napja kínló­dik így, mondják kérdésére az asszo­nyok, és ellenszenvük végképp felenged. Tele vonnak készséggé , segíteni,, seg'­­teni akarnak, hogy világra jöjjön Szőke magzatja, és ő is életben maradjon Medve örömére. Maxentiusz gyorsan dönt: a vajúdó asszony méhében meg kell fordítani a magzatot. A kockázat mérhetetlen, de nem habozhat tovább ... Óráknak tűnő percek után idétlen, gyönge gyereksírás reszketted meg a lépcsőn kuporgó Medvét. Elitéből fel­pattan, mintha kötéllel rántották volna a magasba. — Gyerek!... A gyerekem! — ujjon­gott fel. A rekesz előtt Maxentiusz állja útját. — Asszonyod él, hagyd mosti pihenni — szól gyengéden. — Uram! Uram! — rebegi az ember, és térdre omlik Maxentiusz előtt. Nem találja a hála szavát, csak a szeme telik meg fényességgel, s Maxentiusz úgy megy tovább, mintha e pillanatban gazdagon megajándékozták volna. Kint már hosszú árnyéka nőtt a pa­lotának. Sietni kellett, Alboin bizonyára visszatért mór útjáról. Felsietett a lépcsőn, és szívében nagy-nagy békesség és öröm volt. Haj­nalban egy életet ragadott el tőle a halál, de most alkonyatkor győzött fe­lette. Hogy az egyik királyné volt és a másik csak rabasszony? Nem fontos! Az élet lánca valahol megszakad, má­sutt erősebbé kovácsolódik. Királyok válnak parázna szenvedélyek, gyilkos vágyak rabjává, és rabok válnak sza­baddá, tiszta emberi érzések és tiszta tettek uraivá. MAXENTIUSZ (Részlet az író Égő föld című regényéből) 14

Next

/
Thumbnails
Contents