A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-05-07 / 18. szám

SZLOVÁKIAI MAGYAR NÉPVISELETEK

Ipolyhídvég (Ipel'ské Predmostie) község a nagykürtösi járásban (az egykori Hont megyében). Lakói szintén a palócsághoz tartoznak, de vizelete lényegesen eltér az általánosan ismert Ipoly menti viselettől. Ezt a vizeletet nálunk csak ebből az egy községből ismerjük, Magyarország területéről pedig Drégelypalánkról; viszont közös vonásokat mutat az ipolypalásti és az ipolyviski viselettel.

Ipolyhídvég lakóinak hagyományos öltözete a századforduló óta többször változott. A századforduló előtt a nők viseletének alapja a kendervászon „féling", sípujjú ing és a „pöndöl" volt. A féling mélyen kivágott bő ujját alul hímezték, beráncolták és szalaggal kötötték át A féling rövid volt, derékig sem ért. Erre világoskék vagy rózsaszín szalagokkal gazdagon díszített atlaszselyem pruszlikot vettek fel. A szalagokat rózsaformára rakták, s a rózsákba gyöngyökből, flitterekből készült díszt „istennyilát" és „ördöglakatot" tettek. A pruszlikra sötét színű, gyakran kékfestő, de legtöbbször fekete klott vagy selyem vállkendő került. Télen „paszszentos" bélelt „vizitkét" viseltek. A posztóval vagy bársonnyal szélesen felszegett szoknya hosszú, egészen bokáig érő volt. Kedvelték a vastag lilafekete, kék-fekete, zöld-fekete csikós posztóból készült szoknyát. Télen ünnepen az előzőektől eltérő „szamárszőrszoknyát" vettek fel. Ez, bár hasonló színösszeállításé, de nem csíkos, hanem kockás volt. A szakácska fekete volt; ezt zöld, piros, kék selyemmel „szarkalábozták" ki.

Fejviseletük egyedülálló, teljesen eltér az Ipoly menti falvak népének fejviseletétől.- A lányok a hajukat „tupétba" fésülték, hátul összefogták és négy széles szalaggal — „hajkötővel", hajfonóval

— fonták úgy, hogy egy szalag alulról, e9T*egy oldalról és egy felülről került a hajfonatba. A végén egy másik szalaggal megkötötték és hosszan lógni hagyták. A menyecskék hajukat középen elválasztották, elöl nagy tupétokat fésültek, hátul kontyba tűzték. A húszas évekig „tarajos fíketőt" viseltek. Ezt színes szalagok, pillangók díszítették, hátul pedig „szoknya hosszáig lelógó, tenyérnyi széles virágos mintás szalagokat kötöttek rá, néha hatot is. A tarajos fíketőre felső kendőt soha nem kötöttek. A húszas évek után egyszerű kendőt „túrúszacskós fejkötést" viseltek hétköznap s vasárnap egyaránt. Ezt úgy kötötték meg vagy erősítették a hajukhoz, hogy három túrószacskóra emlékeztetett, innen a neve. Erre nagy ünnepeken még felső kendőt is kötöttek. Fehér vagy szirtes harisnyát, cipőt és csizmát viseltek.

Viseletűk alakulásában már a húszas években történt változás. A házilag szőtt vásznakat boltban vásárolt fehér gyolcs váltotta fel. Később divatba jött a színes atlaszselyem is, ebből varrták a szoknyát s ugyanúgy a felsőrészt is, természetesen egészen más, újfajta szabásminták szerint. Az idősebbek egészen a második háborúig megmaradtak a régi viseletnél. Ezeket a ruhákat a ládák fenekén még ma is megtalálni.

A férfiak viselete is egyedülálló volt a századforduló idején. Fehér hímzett vászoninget és bőszárú gatyát, valamint fekete posztólcjbit és keskeny fekete „szakácsot" hordtak egészen a második világháborúig. A rojtozott gatya alját 30—40 cm magasságig fehér hímzés díszítette. Az inget soha nem kötötték a gatyába, hanem a gatya és a szakács fölött szabadon viselték. Télennyáron csizmát hordtak.

MÉRYNÉ T. MARGIT