A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-07 / 18. szám
Hidat lopni nem nehéz Már régóta keringenek különféle legendák azokról a merész párizsi szélhámosokról, akik hatalmas előleg fejében felajánlják unatkozó milliomosoknak, hogy megszerzik számukra az Eiffel torony lebontásának kizárólagos jogát, mi több, még azt is elintézik, hogy az újdonsült tulajdonosok az egyes darabokat az ócskavas-telepen értékesíthessék. Az utóbbi időben a tolvajokat annyira megfertőzte a megalománia, hogy megtörténhet: az egyik párizsi szélhámos (gyanútlanul) a toronyhoz vezeti leendő ügyfelét — ha netán az még nem látta volna a kínált portékát — s Gustav Eiffel gyönyörű alkotásának csak a hűlt helyét találják, mert néhány kolléga már kora hajnalban fölkelt és az utolsó szögig elvitt mindent. A huszadik század nyavalyája, a nagyzolás úgy látszik enyveskezű embertársainkat sem kímélte. Ha az építészek nagy házakat építhetnek, ha a mérnökök óriásrepülőgépeket szerkeszthetnek, ha a vállalkozók milliárdos üzleteket' köthetnek, akkor ők sem maradhatnak el a korszellemtől. Mindenütt nagyszabású építkezések folynak, a nagy teljesítményű gépek iránt óriási az érdeklődés, s ez — furamód — kitűnő lehetőségeket teremtett a tolvajok számára. A kisstílű zsebmetszők ideje lejárt, aki meg akar gazdagodni hatalmas méretű dolgokra specializálja magát! Századunk hetvenes éveiben nem az ékszer, a pénztárca, s már nem is a személygépkocsi a legkívánatosabb a tolvajok számára, hanem a földgyalu, a kanalas kotrógép, az emelő-daru. Az angol építőiparnak évente 200 millió dollár kárt okoznak a „géprablók". Tavaly ez az összeg még nagyobb lehetett volna, ha a Scotland Yard nem eléggé ; szemfüles. Észak-Anglia egyik építkezéséről eltűnt egy 50 tonna súlyú, 120 ezer dollár értékű toronydaru. Az utolsó pillanatban találták meg a keleti partvidék egyik kikötőjében, ahol egy kontinens felé indulni készülő hajóra akarták fölrakni. Amint utóbb kiderült, a „vállalkozók" a hatalmas berendezést egy nyugatnémet cégnek kívánták eladni, amely újsághirdetést tett közzé, hogy szívesen vásárolna egy ilyen masinát. Ha az ellopott tárgyak súlyát vesszük figyelembe, akkor a darutolvajokon is túltett az a két jómadár, aki London Islington negyedében ellopott két utcát. Fényes nappal, a járókelők lába alól szedték föl a kövezetét, s amikor a rendőrség lecsapott rájuk, már 71 tonna utcakövet raktak zsákba, hogy egy építő vállalatnak 2200 dollárért eladják. Nem mindennapi lopást követett el az a Yorkshir grófságbeli állampolgár, aki szorgalmas munkával, egyedül, két hónap alatt lebontotta egy megszüntetett vasútállomás épületét, s az anyagot egy nagyszabású építkezéshez használta fel. Hogy a világ másik részén is vannak élelmes emberek, azt az alábbi, Argentínában történt eset is bizonyítja. Néhány bandita egy éjjel teljesen leszerelte a Paraná folyam fölött ívelő, létfontosságú vashidat. A közúti igazgatóság hivatalnokai már másnap megállapították, hogy a híd a folyóba zuhant. Néhány nappal később a rendőrség letartóztatott egy ócskavas-kereskedőt, akinél megtalálták a híd fémvázát; a banditáknak nyomuk veszett. A legnagyobb mennyiségű irományt egy newingtoni (Connecticut állam, USA) postás lopta el. A rendőrség a közelmúltban több mint három tonna súlyú (nem továbbított) küldeményt foglalt le a „feledékeny" kézbesítő lakásán. Volt ott a gyermektápszertől kezdve egészen a karácsonyi üdvözlőlapokig minden. Még egy éhen pusztult kanárimadarat is találtak. Fordította: — ez — Közlekedünk... Ezúttal nem a vonatok, nem is az autóbuszok menetrendszerű közlekedéséről, pontosságáról vagy pontatlanságáról akarok beszélni. Arról amúgy is sokat beszélünk, a téma szinte állandóan „porondon” van: hiszen nálunk csaknem mindenki utazik. S ha öt percet késik a vonatunk vagy a buszunk, már nem férünk a bőrünkbe, kígyót-békát összekiabálunk, ócsároljuk a világ összes közlekedési vállalatát, s ez egészen természetes dolog: főleg, ha halaszthatatlan ügyünk, elintéznivalónk van valahol. Azt viszont még egyetlen vasútállomáson vagy autóbuszmegállónál sem hallottam, hogy bárki is önmagát becsmérelte volna, amiért durván tolakodiktülekedik, csakhogy kényelmes helyet biztosítson magának, s közben leszaggatja a másik utas gombjait, összetapossa a cipőjét, esetleg kiveri a kezéből a virágcsokrot. Az a bizonyos virágcsokor egyébként az én kezemből esett ki: egy péntek délután, mikor a Nővé Zámky (Érsekújvár) felé induló gyorsvonatra próbáltam fölszállni. Már majdnem az ajtónál voltam, amikor egy megtermett hölgy ugrott a hátam mögül — jól kiszámított ugrással — elém, és kilökte a kezemből a virágot. De ez még nem volt elég: a hölgy egészen megrészegült a sikertől, s még szurkolója is akadt: egy másik dáma — látva barátnőjének sikeres „támadását" — kiabált, hogy foglaljon neki is helyet. Az illető nőszemély tehát ahelyett, hogy „eljárásáért” bocsánatot kért volna, folytatta „ostromát” és közben rátaposott a virágra (csak így zárójelben megjegyzem, hogy a csokor pontosan százharminchat koronába került). Az autóbuszokon általában idősebb polgártársaink panaszkodnak: természetesen a fiatalokra. Merthogy a fiatalok — „ezek a mai fiatalok" — nemigen hajlandók átadni helyüket a korosabbaknak. Az „öregek", persze, nem hagyják szó nélkül ezt a szemtelenséget, feltéve ... Feltéve, ha nem a saját unokájukról van szó. Mert a saját unokáját még a százéves öregasszony is igyekszik leültetni. Ha másként nem megy, inkább maga utazik állva, csakhogy a hőn szeretett gyermek meg ne sántuljon a hosszú utazásban. „Nem csoda" — mondták annak idején a trójai bölcsek, mikor argoszi szép Helenét megpillantották: nem csoda, mondták, hogy a férfiak már tíz álló esztendeje hadakoznak ezért az aszszonyért. „Nem csoda" — mondhatjuk mi is, mikor az autóbuszon az unokája mellett ácsorgó nagymamát látjuk: nem csoda, hogy a fiatalok nem akarnak helyet adni az idősebbeknek, hiszen erre nevelik őket. A saját unokáit legalábbis erre neveli a jóságos nagyszülő. Aki nem hiszi, járjon utána: szálljon fel például a 20-as autóbuszra és utazzék el a végállomásig meg vissza. Biztosítom, számtalan nagymamóval-nagypapával, számtalan unokával találkozik majd útközben, akik mindannyian ugyanabban a „stílusban” utaznak: a nagyszülő türelmesen álldogál, az unoka unottan üldögél . . . Jómagam arra a következtetésre jutottam, hogy mindenki csak a más gyerekét, a más unokáját szeretné „tisztességre", udvariasságra, jómodorra nevelni. A más gyerekétől mindenki elvárja, hogy átadja helyét az autóbuszon, a villamoson, a vonaton. Mert — ez biztos — a más gyerekét sokkal könnyebb és sokkal egyszerűbb dolog kioktatni, megnevelni ... VARGA ERZSÉBET 16 Mogyarországon, a Kőrös folyó mentén nőnek ezek a sétára csábító, bizarr fák. Úgy tűnik, a természetnek is van fantáziája ... Örökké duzzogó arc, kócos haj: oz Daliki Di Lazzaro, a Serafina, Sora* fina című nagysikerű olasz film kissé bolondos címszereplője. Daiila Di Lazzaro most Ausztráliában duzzog, ahol A pizsamás lány című filmet forgatja Henry Fonda, Michele Placido ót Susan V—*• Az új férfidivat a közelmúltban jelent meg Párizsban. Tervezője, Pierre Cardin izgatottan várja, hány férfi gazdagítja majd ruhatárát a képen látható „öltönyökkel". Csak nehogy csalódjék I 18Sé-ban a Neandertal nevű kisváros közelében — a tudósok nagynagy örömére — előkerült egy kőkorszaki ember csontváza. Neandertalban — a lelet tiszteletére — szobrot emeltek távoli ősünknek. Az athéni antik műemlékek egyre rosszabb állapotban vannak, megvédésük nagy gondot okoz. Oliver Rossel svájci műépítész érdekes megoldást ajánlott: műanyag kupolát, amely befödné az egész Akropolisxt. A felső képen ennek fotomontázsát, az alsón pedig konstrukcióját látjuk.
