A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-05-07 / 18. szám

Hidat lopni nem nehéz Már régóta keringenek különféle le­gendák azokról a merész párizsi szél­hámosokról, akik hatalmas előleg fejé­ben felajánlják unatkozó milliomosok­nak, hogy megszerzik számukra az Eiffel torony lebontásának kizárólagos jogát, mi több, még azt is elintézik, hogy az újdonsült tulajdonosok az egyes dara­bokat az ócskavas-telepen értékesíthes­sék. Az utóbbi időben a tolvajokat annyi­ra megfertőzte a megalománia, hogy megtörténhet: az egyik párizsi szélhá­mos (gyanútlanul) a toronyhoz vezeti leendő ügyfelét — ha netán az még nem látta volna a kínált portékát — s Gustav Eiffel gyönyörű alkotásának csak a hűlt helyét találják, mert né­hány kolléga már kora hajnalban föl­kelt és az utolsó szögig elvitt mindent. A huszadik század nyavalyája, a nagyzolás úgy látszik enyveskezű em­bertársainkat sem kímélte. Ha az építé­szek nagy házakat építhetnek, ha a mérnökök óriásrepülőgépeket szerkeszt­hetnek, ha a vállalkozók milliárdos üzleteket' köthetnek, akkor ők sem ma­radhatnak el a korszellemtől. Mindenütt nagyszabású építkezések folynak, a nagy teljesítményű gépek iránt óriási az érdeklődés, s ez — furamód — kitűnő lehetőségeket teremtett a tolvajok szá­mára. A kisstílű zsebmetszők ideje le­járt, aki meg akar gazdagodni hatal­mas méretű dolgokra specializálja ma­gát! Századunk hetvenes éveiben nem az ékszer, a pénztárca, s már nem is a személygépkocsi a legkívánatosabb a tolvajok számára, hanem a földgyalu, a kanalas kotrógép, az emelő-daru. Az angol építőiparnak évente 200 mil­lió dollár kárt okoznak a „géprablók". Tavaly ez az összeg még nagyobb le­hetett volna, ha a Scotland Yard nem eléggé ; szemfüles. Észak-Anglia egyik építkezéséről eltűnt egy 50 tonna súlyú, 120 ezer dollár értékű toronydaru. Az utolsó pillanatban találták meg a keleti partvidék egyik kikötőjében, ahol egy kontinens felé indulni készülő hajóra akarták fölrakni. Amint utóbb kiderült, a „vállalkozók" a hatalmas berendezést egy nyugatnémet cégnek kívánták el­adni, amely újsághirdetést tett közzé, hogy szívesen vásárolna egy ilyen masi­nát. Ha az ellopott tárgyak súlyát vesszük figyelembe, akkor a darutolvajokon is túltett az a két jómadár, aki London Islington negyedében ellopott két utcát. Fényes nappal, a járókelők lába alól szedték föl a kövezetét, s amikor a rendőrség lecsapott rájuk, már 71 ton­na utcakövet raktak zsákba, hogy egy építő vállalatnak 2200 dollárért el­adják. Nem mindennapi lopást követett el az a Yorkshir grófságbeli állampolgár, aki szorgalmas munkával, egyedül, két hónap alatt lebontotta egy megszünte­tett vasútállomás épületét, s az anyagot egy nagyszabású építkezéshez használta fel. Hogy a világ másik részén is vannak élelmes emberek, azt az alábbi, Argen­tínában történt eset is bizonyítja. Né­hány bandita egy éjjel teljesen lesze­relte a Paraná folyam fölött ívelő, lét­­fontosságú vashidat. A közúti igazgató­ság hivatalnokai már másnap megálla­pították, hogy a híd a folyóba zuhant. Néhány nappal később a rendőrség letartóztatott egy ócskavas-kereskedőt, akinél megtalálták a híd fémvázát; a banditáknak nyomuk veszett. A legnagyobb mennyiségű irományt egy newingtoni (Connecticut állam, USA) postás lopta el. A rendőrség a közelmúltban több mint három tonna súlyú (nem továbbított) küldeményt foglalt le a „feledékeny" kézbesítő la­kásán. Volt ott a gyermektápszertől kezdve egészen a karácsonyi üdvözlő­lapokig minden. Még egy éhen pusztult kanárimadarat is találtak. Fordította: — ez — Közlekedünk... Ezúttal nem a vonatok, nem is az au­tóbuszok menetrendszerű közlekedéséről, pontosságáról vagy pontatlanságáról akarok beszélni. Arról amúgy is sokat beszélünk, a téma szinte állandóan „po­rondon” van: hiszen nálunk csaknem mindenki utazik. S ha öt percet késik a vonatunk vagy a buszunk, már nem férünk a bőrünkbe, kígyót-békát össze­kiabálunk, ócsároljuk a világ összes közlekedési vállalatát, s ez egészen természetes dolog: főleg, ha halasztha­tatlan ügyünk, elintéznivalónk van va­lahol. Azt viszont még egyetlen vasútállo­máson vagy autóbuszmegállónál sem hallottam, hogy bárki is önmagát becs­mérelte volna, amiért durván tolakodik­­tülekedik, csakhogy kényelmes helyet biztosítson magának, s közben leszag­gatja a másik utas gombjait, összeta­possa a cipőjét, esetleg kiveri a kezé­ből a virágcsokrot. Az a bizonyos virágcsokor egyébként az én kezemből esett ki: egy péntek délután, mikor a Nővé Zámky (Érsekúj­vár) felé induló gyorsvonatra próbál­tam fölszállni. Már majdnem az ajtó­nál voltam, amikor egy megtermett hölgy ugrott a hátam mögül — jól kiszámí­tott ugrással — elém, és kilökte a ke­zemből a virágot. De ez még nem volt elég: a hölgy egészen megrészegült a sikertől, s még szurkolója is akadt: egy másik dáma — látva barátnőjének si­keres „támadását" — kiabált, hogy foglaljon neki is helyet. Az illető nő­személy tehát ahelyett, hogy „eljárásá­ért” bocsánatot kért volna, folytatta „ostromát” és közben rátaposott a vi­rágra (csak így zárójelben megjegy­zem, hogy a csokor pontosan százhar­minchat koronába került). Az autóbuszokon általában idősebb polgártársaink panaszkodnak: természe­tesen a fiatalokra. Merthogy a fiatalok — „ezek a mai fiatalok" — nemigen hajlandók átadni helyüket a korosab­baknak. Az „öregek", persze, nem hagy­ják szó nélkül ezt a szemtelenséget, fel­téve ... Feltéve, ha nem a saját uno­kájukról van szó. Mert a saját uno­káját még a százéves öregasszony is igyekszik leültetni. Ha másként nem megy, inkább maga utazik állva, csak­hogy a hőn szeretett gyermek meg ne sántuljon a hosszú utazásban. „Nem csoda" — mondták annak ide­jén a trójai bölcsek, mikor argoszi szép Helenét megpillantották: nem csoda, mondták, hogy a férfiak már tíz álló esztendeje hadakoznak ezért az asz­­szonyért. „Nem csoda" — mondhatjuk mi is, mikor az autóbuszon az unokája mellett ácsorgó nagymamát látjuk: nem csoda, hogy a fiatalok nem akarnak he­lyet adni az idősebbeknek, hiszen erre nevelik őket. A saját unokáit legaláb­bis erre neveli a jóságos nagyszülő. Aki nem hiszi, járjon utána: szálljon fel például a 20-as autóbuszra és utaz­zék el a végállomásig meg vissza. Biz­tosítom, számtalan nagymamóval-nagy­­papával, számtalan unokával találkozik majd útközben, akik mindannyian ugyan­abban a „stílusban” utaznak: a nagy­szülő türelmesen álldogál, az unoka unottan üldögél . . . Jómagam arra a következtetésre jutot­tam, hogy mindenki csak a más gyere­két, a más unokáját szeretné „tisztes­ségre", udvariasságra, jómodorra nevel­ni. A más gyerekétől mindenki elvárja, hogy átadja helyét az autóbuszon, a villamoson, a vonaton. Mert — ez biz­tos — a más gyerekét sokkal könnyebb és sokkal egyszerűbb dolog kioktatni, megnevelni ... VARGA ERZSÉBET 16 Mogyarországon, a Kőrös folyó mentén nőnek ezek a sétára csábí­tó, bizarr fák. Úgy tűnik, a termé­szetnek is van fantáziája ... Örökké duzzogó arc, kócos haj: oz Daliki Di Lazzaro, a Serafina, Sora* fina című nagysikerű olasz film kissé bolondos címszereplője. Daiila Di Lazzaro most Ausztráliában duzzog, ahol A pizsamás lány című filmet forgatja Henry Fonda, Michele Pla­cido ót Susan V—*• Az új férfidivat a közelmúltban je­lent meg Párizsban. Tervezője, Pierre Cardin izgatottan várja, hány férfi gazdagítja majd ruhatárát a képen látható „öltönyökkel". Csak nehogy csalódjék I 18Sé-ban a Neandertal nevű kis­város közelében — a tudósok nagy­­nagy örömére — előkerült egy kő­korszaki ember csontváza. Neander­­talban — a lelet tiszteletére — szobrot emeltek távoli ősünknek. Az athéni antik műemlékek egyre rosszabb állapotban vannak, megvédésük nagy gondot okoz. Oliver Rossel svájci műépítész érdekes megoldást ajánlott: műanyag kupolát, amely befödné az egész Akropolisxt. A felső képen ennek fotomontázsát, az alsón pedig konstrukcióját látjuk.

Next

/
Thumbnails
Contents