A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-07 / 18. szám
rozatokat lőnek ki a tömeg közé. De nem is bánnak velük kesztyűs kézzel. Ha elkapnak egyet, egyszerűen lehajítják a tetőről. Mindenütt állami zászlók, nagy vásznak lógnak le a villanydrótokról, az erkélyekről s csak úgy az ablakokból, kisebb zászlók díszítik az üzletek bejáratát. A háromszínű állami zászlók mellett vörös zászlók is fel-feltünedeznek. Kerülőkkel haladunk. Elhagyunk egy hosszú, téglalap alakú teret, ahol eredetileg le akartunk szállni. „A Vencel páncélosokon gépkocsizó lövészek ülnek és zavartan mosolyognak. A tömegből virágok repülnek feléjük, cigaretta dobozszám, hársfalevélböl kötött kis koszorúk. Egy vállalkozó kedvű leányzó, népviseletbe öltözve, ott áll az egyik tankon, olyan pózban, mint a Szabadság allegorikus alakja Delacroix képén, a harckocsizok óvatos kézzel tartják . .. „Éljen a Vörös Hadsereg! Éljen Prága! Nazdar!” A Vencel tér sarkán, valamiféle luxusüzlet előtt apró termetű idősebb aszszonyka, rendkívül kedves, kerek arccal. Abban különbözik a többiektől, hogy népviselet van rajta. A keményített főkötőben, amely alól vidám fürtök kandikálnak ki, a gazdagon hímzett pruszlikban, a rövid rakott szoknyában és a keresztcsíkos harisnyában olyan ez az asszony, mint az Eladott menyasszony valamelyik szereplője, aki leszaladt a színpadról a közönség közé. Kezében szalvétával letakart kosár. Benne jókora kancsó és gyűszűnagyságú kis kupicák. Elszántan elállja az utunkat, a kosatér” — mondja a doktor. S kisvártatva egy másik téren vagyunk. Ez egészen más, középkori jellegű. A közepén szobor, Húsz János követőitől körülvéve, s mintha fájdalmasan nézne egy szép épületet, mely lángokban áll ott előttünk. — A városháza — magyarázza a doktor — és könny van a szemében. — Az SS-katonák ezt sem kímélték meg. — S a sarok mögött mutatja a régi toronyórát; a hitleristák kézigránáttal semmisítették meg. A számlap megmerevedve, fönn a kis ablakokban riadtan álldogálnak az apostolok. Ez a toronyóra ötszáz esztendeig járt. .. A győzelem napja. A csodák napja. Gondolom, helyes, ha egy ilyen napon csodák történnek. Szevasztyanov százados aggódik a repülőgépért. A doktor furcsa járművén felviszi a Sztrahovra, a futballpályára, ahol a gép áll, engem pedig két fegyveres férfi elkísér a Vencel térre. Ennek közben igencsak megváltozott a képe. A hatalmas téglalap alakú téren a mi páncélosaink. Óvatosan haladnak, mint jóindulatú elefántok, és szétnyílik előttük a tömeg. A rára mutat és oroszul szól hozzánk, kedves csehes hangsúllyal; — Tiszt urak, tessék, igyanak egy kis sligovicát. — Asszonyom, hogy hívják? — Majerová — mondja vendéglátónk mosolyogva. — Nem rokona Marie Majerovának, aki a Szirénát írta? — Én vagyok Marie Majerová... Maga ismeri a regényemet? Most persze mi is bemutatkozunk, mire ő elmondja, hogy a háború előtt olvasta újságainkat, a Pravdát meg a Komszomolszkaja Pravdát, több alkalommal járt Moszkvában, ahol kiadóinkkal tárgyalt. Irókollégák találkozása a Vencel téren egy ilyen napon! Ilyesmit az ember ki sem tudna találni. Majerová kér minket, hogy menjünk el hozzá, pihenjük ki magunkat, együnk valamit, hajlandó erre az ebédre akár az egyetlen tyúkját is feláldozni, amit egy barátnője tart a számára, őszintén szólva szívesen, nagy étvággyal megebédelnénk. Reggel óta egy falatot sem ettünk. A hidegétel-csomag, amit magunkkal hoztunk az útra, ott van a fútba 11pályán álló repülőgépben. Krusinszkijon azonban már erőt vett a szokásos lázas izgalom, ami mindig elfogja, ha érdekes anyag van a kezeügyében, s ami addig tart, míg papíron nem rögzíti az anyagot és el nem küldi a szerkesztőségnek. Nem, nem, hadd éljen csak tovább az a tyúk s lássa el az írónőt tojásaival. A kötelesség mindenekelőtt! Iszunk még egyet legközelebbi találkozásunkra Prágában vagy Moszkvában, és baráti búcsút veszünk egymástól . .. Csak igen homályosan emlékszem, hogyan búcsúztunk el a cseh híradósoktól, hogyan csókolóztunk össze orosz módra Jevgenyij Jevgenyijeviccsel, s arra mór végképp nem emlékszem, hogy vitt föl a gépkocsivezető a stadionba és tapintatosan becipelt a Bajnok bárba ... Szevasztyanov százados az igazak álmát alussza. A bár tulajdonosa, alighanem volt ökölvívó, nagy darab em&er lapos orral és koponyájához lapuló fülekkel, nagy büszkén rak le elénk az asztalra egy tányért forró virslivel, egy másikat mustárral és jókora korsó sörö két. Nyilván az utolsó tartalékait szed te elő, de kategorikusan elutasítja, hogy pénzt fogadjon el — a legnagyobb becsű vendégeim . . . S amikor Krusinszkij, aki nem szeret adós maradni, kezdi kissé erőltetni a dolgot, a vendéglős megsértődik. S aztán egyszerre csak arra kér minket, hogy írjunk valamit emlékül a márvány asztallapra, annak bizonyságául, hogy az első orosz katonák mint vendégek éppen az ő vendéglőjében voltak. — írjanak valamit, de ne felejtsék el a dátumot. A napot és az órát. Ide járnak a világ legjobb sportolói. De repülőgép még sohasem szállt le a sportpályán. Ez is rekord a maga nemében. A márványlapon már ott állt ceruzával írva: „Igazolom, hogy ennél az asztalnál landoltam 1945. május 9-én, 7 óra 15 perckor — és alatta elmázolt aláírás: — A. Szevasztyanov százados.” Gondolkodom, mi szépet írhatnák ezeknek a remek, vendégszerető embereknek, akik oly melegen, barátion fogadtak. De gondolataim szanaszét futnak, mint svábbogarak a fényben. Nem jutott eszembe semmi más, mint hogy odaírjam: „Fentieket igazolom. Polevoj alezredes.” Aztán fejem lehanyatlott az asztalra, lecsukódott a szemem, s az álom függönyén át hallom, ahogy Krusinszkij a bár vendégeivel beszélget és arról az érdekes legendáról érdeklődik részletesebben tőlük, amely azt mondja, hogy akkor lesz Csehországban szabadság, ha a kozákok lova a Moldvából iszik ... Foto: PftIBYL, BELOVIC, VRANEK és archív 9
