A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-15 / 2. szám

Ha valaki túl van a harmincon és még mindig legényember, legfőbb ideje, hogy megfelelő élettárs után nézzen. Jobbik énem már jó ideje vágyik egy gyengéd női lényre.

Nemrég megismerkedtem egy lánnyal, aki hajlandónak mutatkozott kezébe venni a sorsom. Tulajdonképpen nem is volt ez lány, hanem inkább fiatal hölgy. Azt hiszem nincs rá itt szükség, hogy megmagyarázzam a különbséget a két fogalom között. Aztán elég, ha azt mondom, hogy az én szememben fiatal hölgy volt az illető. Mindenesetre ő volt az egyetlen női lény, aki azzal büszkélkedhetett, hogy sikerült felforralnia a vérem.

Azt, hogy az egészből a végén mégsem lett semmi, egy Mayer nevű pasasnak köszönhetem, legyen átkozott haló poraiban is. Ez a Mayer egy szép napon megállított az utcán, megrázta a kezem és azt mondta:

— Meghívhatom egy pohárka konyakra?

— s meg sem várva válaszomat, bizalmasan karon fogott és húzott magával a legközelebbi presszóba. Én meg tűrtem. Mikor ott ültünk az asztalnál, előttünk a konyak, hunyorítva elkezdte:

— Tudja, hogy legutóbb láttam magát?

— Az meglehet — bólintottam.

— Nem volt egyedül — folytatta.

— Na ja — mondtam.

— Társaságban volt. Női társaságban.

— Hát igen... — hagytam jóvá.

— Igazán csinos fiatal nő volt. Festeni sem lehetne szebbet. Gratulálok.

— Hm — mormogtam, de ezúttal ki lehetett érezni hangomból a jogos büszkeséget. Nincs férfi, aki ne hallaná szívesen, ha dicsérik a szíve választottját.

— Az ember akár megirigyelhetné a szerencséjét, de hát nem mind arany, ami fénylik. Alapjában véve nekem ehhez semmi közöm — s komoly arccal bámult maga elé.

— Hogy érti ezt? Mit akar ez jelenteni?

— kérdeztem nyugtalanul, viselkedését látva.

Előbb egy darabig hallgatott, de aztán kibökte:

— Nem tudom, helyes-e, ha megmondom magának. Sokáig küzdöttem önnönmagammal, hogy megmondjam-e vagy sem. De ennek ellenére, ha jobban meggondolom, kötelességem kinyitni a szemét, amíg nem késő.

— Miről beszél tulajdonképpen? Célzásai talán a menyasszonyomat érintik?

Ciccegve szívta be a levegőt a fogai között.

— Menyasszonya? Hát már itt tartanak? Ez bizony jócskán komplikálja a dolgot. De mégis, mint becsületes ember, ebben "az esetben nem szabad hallgatnom.

— Akkor ki vele — mordultam rá türelmetlenül. — Miről van szó?

Mayer úr mély lélegzetet vett, ami sóhajtásnak is beillett, felhajtotta a konyakját és odahajolt hozzám.

— Magát megcsalja a menyasszonya — mondta tompa hangon.

— Honnan tudja? — nyögtem ki rekedten. — Be tudja bizonyítani?

— Természetesen — bólintott — Gyakran láttam a hölgyet. ..

— Tehát kémkedett utána.

— így is lehet mondani, ha ragaszkodik a kifejezéshez. Bár hangsúlyoznom kell, hogy nem személyes okokból. Gondoltam, jó szolgálatot teszek ezzel magának. Mint már mondtam, láttam a menyasszonyát egy bizonyos férfi társaságában ...

— Bizonyos férfival? — nyögtem fel.

— Igen, bizonyos férfival — folytatta —, ahogy késő este vagy éjszaka eltűntek egy házban.

— Egy férfi — mormogtam, és összeszorult a szívem. — Hogy nézett ki az a pasas? •

— Azt sajnos nem tudom. Mint már mondottam, mindig sötétedés után láttam őket. Mindenesetre fiatal férfi volt. Ezt meg lehet állapítani a járásból, testtartásból.

— Köszönöm — mondtam elcsukló hangon.

Még aznap este búcsúlevelet írtam a menyasszonyomnak, közölve, hogy szakítok vele és ne is válaszoljon. Hetekig teljesen le voltam törve. Aztán egyszer véletlenül megint találkoztam Mayer úrral. A szokásos módon üdvözöltük egymást. Majd miután egy ideig jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, hirtelen kiböktem:

— Tudja, hogy szakítottam a nővel? Még aznap este. Hiszen tudja, mire gondolok, ugye?

— Természetesen — mondta és mélyen a szemembe nézett. — Gondoltam. Ahogy a dolgok álltak, a legjobb volt, amit tehetett. Igazi férfiként viselkedett.

— Maga is — mondtam. — Megkímélt egy jókora csalódástól. Még egyszer nagyon szépen köszönöm.

— Szóra sem érdemes — mondta egyszerűen. — Kötelességem volt. Egyébként megmutathatom azt a házat, amelyről beszéltem, ahol a párocska mindig eltűnt. Éppen útba esik, arra megyünk.

— Beleegyezően mormogtam, érezve, hogy újból bizseregni kezd az alig behegedt seb. Végigmentünk néhány utcán. Minél tovább jutottunk, annál nyugtalanabbak lettünk. Mayer úr végre megállt a 89. számú ház előtt.

— Ez az. Ebben a házban tűnt el rendszeresen a párocska.

— Itt? — nyögtem fel. Aztán lehúztam egy derék pofont jótevőmnek.

— Mi van, mi ütött magába? — mekegett a kéretlen amatőr detektív.

— Vadbarom! — ordítottam dühösen, s közben nem volt világos, hogy magamat vagy ezt a hülye kopót értem-e alatta? Otthagytam, leültem a ház lépcsőjére és keservesen elsírtam magam. Az a ház volt, ahol már tíz éve lakom.

Ford.: — ta —

Ne ijedjenek meg, a képen nem az újkori Frankenstein látható. Ez csak a Cébé vállalat új „maszkja" — síelők számára.

Edit Evans matadornő hétéves pályafutása alatt négyszázszor asszisztált bikaviadaloknál. Mikor másodszor megsebesült, viszszavonult az arénából és vendéglőt nyitott Mexikóvárosban.

Liz Taylor és Mr. Warner, valamint néhányon az iljú lérj három s a fiatalasszony öt házas-Debbie Reynolds, aki éveken át az élvonalbeli hollywoodi filmszinésznők közé tartozott, most egy revüvel járja a világot. A kritikák szerint a hajdani szépségkirálynő mit sem vesztett ének- és tánctudásából.

Az amerikai Minnesota város állatkertjéből megszökött ez a kis bagoly s a közeli RoseviHe-ben élő Nancy Zoubek kertjében szállt le fáradtan és sebzetten. Mig az állatkert igazgatósága meg nem találta, Nancy gondosan ápolta és etette: csak nagynehezen tudták tőle elválasztani és visszavinni kalitkájába.

Ezek az őskori szörnyetegek műanyagból készültek, és az olaszországi Rivolte d’Adda szafariparkjában láthatók élő, néhány millió évvel fiatalabb „kollégáik" társaságában.

ságából származó öt gyermeke közül. Ja, és a filmsztár kisunokája!

1«