A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-30 / 17. szám
AZ ERŐSZAK „BÉKÉJE" Bizonytalanság, emberrablások és elnyomás jellemzi napjaink Kolumbiáját. Antioquia tartomány Medellin városában a zömök, széles vállú kormányzó szinte elvész hatalmas hivatali szobájában. Egyébként külsőleg semmi sem köti össze Antioquia volt vezetőivel, akik szigorú pillantással tekintenek le rá a falakon sorakozó képeikről. Oscar Montoya kormányzó bizonytalan, szervilis egyéniség. Alfonso Lopez Michelsen köztársasági elnök helytartója Kolumbia nagy iparvárosában jobban emlékeztet egy nagyon elfoglalt menedzserre, mint a liberális és konzervatív kolumbiai politikus kaszt egyik képviselőjére. Montoya kissé elgondolkodva hátratámaszkodik hatalmas karosszékében, s dicshimnuszt zeng városáról: „Medellin mindig is kitűnt lakosai szorgalmával, nyugalmával és kulturális intézményeivel. Sajnos néhány évvel ezelőtt szélsőséges politikai beállítottságúak árasztották el városunkat, akik szövetkezve bűnözőkkel, kábítószer-kereskedőkkel, emberrablókkal és tolvajokkal, Kolumbia legbarátságosabb városát a bizonytalanság központjává tették." A konzervatív Montoya tisztségét a liberálisok és konzervatívok már 18 éve fennálló érdekházasságának köszönheti. A kormányzó sietve megjegyzi még, hogy a liberális bogotai kormánnyal való kiváló együttműködése, valamint a fegyveres erők és a rendőrség közreműködése segítségével Medellinbe ismét visszatért a béke. Elég, ha egy pillantást vetünk az utcára a kormányzó hivatali szobájából, hogy képet alkothassunk magunknak Medellin békéjéről. Gyorstüzelő fegyverekkel felszerelt katonák őrzik a középületeket és a bankokat. Kolumbia második városában még délamerikai fogalmak szerint is ostromállapot van. A járókelők megtámadása a nyílt utcán és az emberrablások egyáltalán nem ritkák még most sem ebben a milliós városban. A maffia és a közönséges bűnöző bandák gondoskodnak róla, hogy a helyi sajtóban szalagbetűs címek jelenjenek meg tetteikről. Medellinben ismerik az úgynevezett „önrablás" specialitását is. Ezt az eszközt a csőd fenyegette vállalkozók közül többen is alkalmaznák, hogy elkerüljék az adófizetést és kedvező hiteleket kapjanak. A szinte járványszerű bűnözés gyökerei mindenekelőtt a nyomorban keresendők. Az egymilliós város lakosai közül 200 000-en munkanélküliek, 40 000 család lakik a meredek hegyoldalhoz tapasztott nyomorúságos kunyhókban. A prostitúció a legelterjedtebb kereseti források közé tartozik. Ugyanakkor Antioquia tartomány iparmágnásai és kereskedői hihetetlen gazdagságot sugárzó „gettókba" tömörültek. Még Medellin központjában is, ahol modern magasházak váltották fel a kétemeletes gyarmati épületeket, nagy szociális ellentétek tárulnak elénk. Koldusok, utcai árusok és cipőtisztítók zsúfolódnak a kolumbiai gazdasági metropolis üzleti negyedében. A legszembetűnőbbek a nyomorúság méretei Medellin városperemén. Mindennap vagy ötszázan jönnek reménykedve a szeméttelepre, hogy valami használható holmihoz jussanak. Minden esetben, amikor egy-egy újabb teherautó érkezik hulladékokkal, mint a legyek lepik el a nyomorultak, hogy a város gazdagjainak szemetéből kikotorjanak ételmaradékokat, s más, még használható holmikat. E kísérteties jeleneteket a keselyűk tucatjai kísérik élénk figyelemmel. Nem is csoda, hogy ebben a mérhetetlen nyomorban a bűnözés rendkívül gyümölcsöző táptalajra talált. A sorra épült nagyüzemek, és a munkásság gyors ütemű növekedése következtében Medellínben harcos proletariátus jött létre. Az egyik középnagyságú fémfeldolgozó üzemben már több hete sztrájkolnak és a munkások nem hajlandók lemondani béremelési követeléseikről. Az egyetemi hallgatók Is megmozdultak. Alig múlik el hét a lázongó diákok és a rendfenntartó erők közötti véres összetűzések nélkül. A tartomány fővárosának 20 000 egyetemi hallgatója állandó forrongásban él; akár arról volt szó, hogy tiltakozzanak Kissinger kolumbiai látogatása ellen, akár pedig arról, hogy egy sztrájkot támogassanak,'az egyetemi hallgatók minden alkalmat megragadnak, hogy elégedetlenségüknek hangot adjanak. A nyugtalan egyetem, a hetekig elhúzódó sztrájkok, az iparmágnások elrablása — mindez a Medellinben már állandósult bizonytalanság megnyilvánulása. S a tartomány gazdasági elitje hatalmának veszélyeztetését látja benne. Nagy katonai készültséggel, a rendkívüli állapot fenntartásával — amely Kolumbiában a mindennapok tartozéka lett — igyekeztek a vezetők csírájában elfojtani a várható veszélyeket. Nagy kérdés, hogy ez még meddig sikerül nekik. A Nílus a világ leghosszabb folyója; 6671 kilométeres útján különböző éghajlati övezeteket szel át, ahol különböző mennyiségű vizet vesz fel. Miután Núbiában felveszi utolsó állandó vizű mellékfolyóját, az Atbarát, kilép a Núbiai-sivatagba s innen 20—30 kilométer széles völgyoázisában, Egyiptomban folytatja útját. A sivatagos területen áthaladva vizének mintegy a fele elpárolog, s megmaradó vizének jó részét szétöntözik, úgyhogy aránylag csak kis menynyisége éri el deltájánál a Földközi-tengert. A Nílusról való legrégibb feljegyzések az ókori egyiptomiaktól származnak, akik a folyón felfelé haladva eljutottak egészen a Kék- és a Fehér-Nílus összefolyásáig a mai Khartoum közelében. Eratoszthenész (i. e. 200 körül), majd Ptolemaiosz görög történetíró már úgy tudja, hogy a Nílus két tóból keletkezik, amelyek néhány fokkal az egyenlítő alatt fekszenek. A Nílus forrásvidékének újabbkori kutatása a 17. században kezdődik. Komolyabb eredményeket azonban csak a 19. században sikerült elérni. A század második felében különböző nemzetiségű számos expedíció indult szárazon és vizen a Nílus forrásfolyóinak és -tavainak felkutatására — köztük magyar utazók is. Különösen az angol gyarmatosítók fejtettek ki igen nagy aktivitást Közép-Afrikában. Sámuel White Baker 1862-ben három bárkájával Khartumból a Níluson fölfelé Gondokoróba hajózott, ahol 1863-ban találkozott a Zanzibárból szárazon ugyanide eljutott John Harding Speke angol utazóval, aki fölfedezte az Ukereve vagy Viktória-Nyanza tavat s azt, hogy a Fehér-Nílus ebből a tóból ered. A Nílus egyiptomi, vagyis alsó szakaszának vízjárása évezredeken át igen ingadozó volt. Évente egyszer — június és október között — a folyó vizének szintje 6—8 métert emelkedik. Ezeken a termékeny iszapot szállító áradásokon alapult Egyiptom ősi földműveléskultúrája. A Nílus ugyanis nem önti el völgyét, mert a megművelhető földeket már az ősi egyiptomiak medencékre osztották; ezekbe a vizet csatornák vezetik be, s ha a medence megtelt, a vizet vagy a folyóba eresztik vissza, vagy mélyebben fekvő földekre vezetik. Az öntözésre akkor a legalkalmasabb a Nílus áradata, amikor a Kairó közelében, Roda sziget déli csúcsán levő vízmérő, a Nilométer, 7,5—8 métert mutat legnagyobb vízállás idején. Ez akkor következik be, amikor a Kék-Nílus megárad. Baker volt az első európai, aki rájött, mivel magyarázható a Nílus vízszintjének nagy méretű ingadozása. Megfigyelte az Etiópiában eredő Atbarónak és a Kék-Nílus szudáni szakaszának szintváltozásait. Megállapította, hogy a Kék-Nílus és az Atbara az etiópiai nyári esőzések idején, nagyjából június közepétől októberig, a Nílus fő vízszállítói, míg a téli időszakban a Nílus vizének 80 százalékát az egyenlítői tavakban eredő és Szudán délkeleti részében mocsaras területeken átfolyó Kék-Nílus szállítja. Már az ókori Egyiptomban történtek kísérletek a Nílus vízállásának szabályozására. Az első igazán komoly eredményt az asszuáni kőfalgát megépítése hozta. Ezt az angolok építették 1898—1902 között. Koronáját azóta két ízben is megemelték s most 1950 méter hosszú, 54 méter magas, és 5,5 milliárd köbméter vizet duzzasztott fel. Segítségével egész évre egyenletesen elosztották a Nílus vízmennyiségét. Azonban a későbbi ráépítésekkel sem volt már eléggé korszerű, ezért az egyiptomi kormány 1960-ban TENGER hozzákezdett — 10 kilométerre az első felett — egy második gát építéséhez. Az új asszuáni gát — hatalmas szovjet pénzügyi és műszaki segítséggel — 1970-ben készült el. 1971. január 15-én, Gamal Abdel Nasszer születési évfordulóján avatták fel. Segítségével csaknem 500 ezer hektár termőföldet nyertek Egyiptomban, s a Nílus vizének egyenletes elosztásával jobban ki lehet használni az öntözőcsatornákat s helyenként évente három termést lehet betakarítani. Ezenkívül lehetőség nyílt olcsó villamos energia termelésére, és a folyami hajózás feltételei is megjavultak. Amikor egy szép napfényes januári napon ott álltunk a 3800 jnéter hosszú és 40 méter magas gát koronáján, szinte ünnepi hangulat vett erőt rajtunk. Hiszen ki ne hallott volna erről a hatalmas alkotásról, s melyik utazó ne szeretne megörökíteni naplójában egy ilyen találkozást? Észak felé kttárult előttünk a Nílus mély völgye, amelyet a háttérben a Szaharai-tábla sárgás dombvonulata szegélyez. A völgy legmélyebb részén összeolvadt az azúrkék ég a Nílusnak a turbinákon átbocsátó« vizével. Lapos kis fehér és sárga szigetek emelkednek ki belőle, s helyenként nagyobbak is, zöld fűcsomókkal a sárga homokon. A háttérben a termékennyé tett földeken újonnan épült egyik arab falucska fehér házai. A déli oldalon még megkapóbb a látvány. A 111 méter magas gátfalból csak mintegy 10 méter áll ki a vízből. Ettől délre, részben már szudáni területen, 500 kilométer hosszúságban húzódik a mesterséges víztároló. A víz szintje fölé csak az erősen tagolt, de teljesen csupasz partszakasz emelkedik, amelyet élénksárga homokbuckák borítanak. Egyhangú ugyan a táj, de azért mégis érdekes, s mindhárman megegyezünk abban, hogy ezt a látványt — akárcsak a piramisokét, a karnaki meg a luxori templomét, a szfinkszekét és a királysírokét — életünk végéig nem felejtjük el. A gátfal egyik végében kisebb kikötő, ahol csak hetente kétszer élénkebb valamivel az élet, amikor indul a hajó Wadi Halfába. A gát másik végénél 76 méter magas vasbeton lótuszvirág — az egyiptomi—szovjet barátság jelképe. Az emlékműbe arany betűkkel vésték be a hála szavait, az egyiptomi nép s kormány bóléját a segítségért, amelyet 1800 szovjet mérnök, technikus és más szakember nyújtott e nagyszerű duzzasztómű felépítéséhez. Itt, a gát magas koszorúján, a sivatag közepén emberkéz alkotta tenger partján tudatosítottuk, hogy a hála szavait el lehet ugyan távolítani a márvány emlékműről, de a grandiózus alkotás, amely a 20. század második felének műszaki haladását dicséri, örök dokumentuma marad annak a hatalmas segítségnek, amelyet a Szovjetunió Egyiptomnak nyújtott. A Hét számára irta: PETER MARIOT Az asszuáni gát az egyiptomi—szovjet együttműködés emlékművével 8
