A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-30 / 17. szám
A CSEMADOK XII. ORSZÁGOS KÖZGYŰLÉSÉRE KÉSZÜL A SZÖVETSÉG LAPJA, A HÉT AZ ESEMÉNY JELENTŐSÉGÉT ÚGY KÍVÁNJA NÖVELNI, HOGY HOGYAN TOVÁBB? CÍMMEL HASÁBJAIN MEGSZÓLALTAT ÉRDEMES KULTÜRMUNKASOKAT, CSEMADOK-TISZTSÉGVISELÖKET ÉS HELYET AD A SZLOVÁKIÁI MAGYAR KULTÚRA ISMERT SZEMÉLYISÉGEI ÍRÁSAINAK IS. TESZI EZT AZZAL A CÉLLAL, HOGY A KULTURÁLIS MUNKA SZÍNVONALA TOVÁBB JAVULJON. MAI SZÁMUNKBAN EGRI VIKTOR ÁLLAMI-DÍJAS ÍRÓÉ A SZÓ. HOGYAN Számvetést kell végeznem, ha a továbblépés lehetőségéről, kulturális munkánk megjavításáról próbálok véleményt mondani. Fennállásának első évtizedében a CSEMADOK sokrétű felvilágosító és népnevelő munkájában a leghatásosabbnak az öntevékeny színjátszás bizonyult. Meginduló kulturális életünk „hőskorában" az újból megnyíló iskolák mellett hivatva volt a háború és a felszabadulást követő első évek alatt beállt nyelvromlóst, a más nyelvekből beszédünkbe óhatatlanul beszivárgott idegenszerűségek kiküszöbölését elősegíteni. Kettős eredménnyel járt ekkor a színjátszás: helyes darabválasztás esetén egyfelől pallérozta a csoport tagjainak nyelvezetét, másfelől az előadások nézői okulhattak mindabból, ami a parányi színpadokon világosan, tiszta magyarsággal elhangzott. Arra, hogy milyen eredményes munkát végeztek ezek az úttörő, példát mutató csoportok, talán elég, ha felemlítem a komáromi együttes nem mindennapi sikerét, amelyet Gergely Sándor: Vitézek és hősök című drámájának prágai előadásával aratott. A versengés eredményeit évente felsorakoztató Jókai-napok is beszédesen igazolták, hogy kisvárosaink és falvaink kulturális élete egyre tartalmasabbá válik. Jó darabválasztás esetén színjátszó és néző megszerette az irodalmat, az élő szó varázsát, felismerte a színpad nevelő, emberformáló szerepét. Az évek folyamán beigazolódott, hogy a néző nem csupán derülni, szórakozni akar; a látottak és hallottak alapján jobban átérezhette az élet teljességét, felfigyelt a szépre, az ember békeóhajtására. TOVÁBB? Köztudott — és ezzel színjátszó csoportjaink rendezőinek és vezetőinek számolniuk kell —, hogy egyre kevesebb a kis színpadokon előadható teljes estét betöltő színdarab. Elmúlt a három vagy ötfelvonásos játékok ideje, megszűnt a klasszikus hármas egység, helyét elfoglalta a széttöredezettség, beköszöntött az epikus dráma korszaka — a szín forog, az idősíkok egymást metszik, a szín szinte jelenetről jelenetre változik, narrátorok jelzik a cselekmény folyását és magyarázzák a dráma eszmei tartalmát. Nincs olyan öntevékeny csoport, amely a mai modern dráma színpadi, szerkezeti és főleg technikai követelményeinek eleget tudna tenni. Ám hibát vétenénk, ha válságot emlegetnénk, feleslegesnek ítélnénk a széles mozgalommá terebélyesedett öntevékeny színjátszást. Már a hatvanas években akadt olyan csoportunk, amely felhagyott a műkedvelősködés eddigi formájával, és — alighanem a televízió irodalmi előadásainak hatására — felismerte, hogy a népnevelést hathatósabban szolgálhatja, ha kisszínpadi formákkal élve tiszta irodalmat kínál hallgatóinak. Hamarosan kiderült, hogy fiataljainknak jobban megfelel a színjátszásnak ez a gondolatgazdag új formája: az irodalmi színpad. A legnagyobb eredménynek itt az mondható, hogy ez az új forma az irodalmi színpadok vezetőit önállóságra, termékeny kísérletezésre ösztönzi. Kezdetben készen kapott anyaggal indultak, majd megkezdődött a kísérletezések ideje, s egyre bátrabban maguk kezdték összeállítani 60—90 percre tervezett műsorukat. Ma ott tartunk, hogy EGRI VIKTOR a Jókai-napokon irodalmi színpadjaink a hangadók, ők hoznak új színt, új tartalmat az amatőr művészeti munkákba. És örvendetes, hogy diákokból, főiskolásokból, általában fiatalokból verődnek össze új színjátszóink. A CSEMADOK munkaformáit áttekintve szólnom kellene dal- és táncegyütteseinkről, a tudományt népszerűsítő, a marxista világnézetet terjesztő előadássorozatokról, a munkásmozgalmi múlt hagyományainak ápolásáról, az irodalom s a történelem nagyjainak tiszteletére rendezett emlékünnepélyekről — helyszűke miatt azonban a továbbiakban csak az olvasómozgalommal, a könyvvel való munkával tudok foglalkozni. Jólesik elmondanom, hogy szerintem ezen a területen értük el a legnagyobb eredményeket. Művelődési házaink munkatársai példával szolgálnak. hogy könyv nélkül a művelt nép elképzelhetetlen, Kora ifjúságom óta szokásom, hogy valahányszor elmegyek egy könyvesbolt előtt, néhány percre megállók a kirakatánál. örömmel tapasztalom, hogy ifjúságomnak sok kedves olvasmánya ott van a kirakatokban. Látom a Kőszívű ember fiait, az Egri csillagokat, Móricz Boldog emberét és hinni szeretném, hogy Tolsztoj, Dosztojevszkij és Gorkij művei ma ugyanúgy rabul ejtik a fiatalok szívét, mint ahogy az enyémet. Semmiféle más kirakat nem késztet megállásra, csak az, amely a színes borítók virágos erdejével a könyvpiac legújabb kiadványait kínálja. Van-e valami újdonság, amelyet olvasnom kellene? Akad-e prózai kötet, amelynek hőseivel meg kellene ismerkednem, hogy ezzel az ismerkedéssel tágabbá, szebbé tegyem gondolatvilágomat, tartalmasabbá napjaimat? Új versesgyűjtemény, amely érzelmi világával, gondolati töltésével, új formai kísérleteivel szemnyitóan hatna rám, hasznomra válna, nyelvi műveltségemet gazdagítaná? Nem kétséges, hogy jó néhány ember hasonló érzéssel vet néhány futó pillantást a kirakatokra, s nemegyszer benyit a boltba, hogy ott jobban körülnézzen, s nem jön ki üres kézzel. Kinek az érdeméből nőtt meg könyveink példányszáma, vált nagyobbá olvasóink köre? Érdeme ez az iskolának, a jó könyvtárosnak, művelődési házaink és titkárságaink dolgozóinak, az íróolvasó találkozók rendezőinek. Ma nem ritkaság, hogy egy-egy találkozónak kétszáznál is nagyobb a közönsége. És tanúsíthatom, milyen felkészülten, jó ízléssel, éretten és komoly érdeklődéssel vallatják az írót. Sohasem távoztam egy-egy találkozóról úgy, hogy ne kaptam volna ösztönzést további munkámhoz, de megjegyezhetem azt is — valamennyi írótársamnak biztosan hasonlóak a tapasztalatai —, hogy egy jól megrendezett találkozó el nem múló nyomokat hagy a hallgatókban is. Könyvek nélkül szegényebb és szürkébb lenne világunk. Sok évtized távolából felidéződik bennem egyik legkedvesebb tanítómesteremnek, Makszim Gorkijnak intése, és valahányszor iskoláinkban összejövök a fiatalokkal, emlékezetből idézni próbálom néhány szavát: Szeressétek a könyvet, a tudás forrását, mert megkönnyíti az életeteket, baráti segítő kezet nyújt, hogy eligazodjatok az élet dolgaiban, megtanít benneteket embertársaitok megbecsülésére, munkájuk szeretetére, megértésére ... Sok módja van, hogy valóban művelt legyen a nép, sok út vezet ehhez. Az adott helyzetben a népművelés minden formája, az irodalmi színpadi és az olvasómozgalom fejlesztését, a könyvvel való munkát tartom a legfontosabbnak. Tóth Elemér, Linter István, Soós János és idősb Csicsátka János munkái Idősb Csicsátka János: Épül a város 6
