A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-04-23 / 16. szám

Ipolybalog (Balog nad Iplom) és néhány környékbeli falu népviselete (amelyeket külön-külön is bemutatunk) a palóc viseletek közé tartozik, ezek egyik csoportja, éspedig talán éppen a legrégibb. Az ipolybalogiak öltözete a századforduló óta alig változott, sőt még a múlt század végéről is erre a viseletre emlékeznek.

A női nyári ünnepi viselet alapja a „karikásing“ és a vászon péntő volt. A kivarrott karikásing a múlt század végéig házi vászonból, később gyolcsból készült. Erre mélyen kivágott selyem pruszlikot és fehér hímzett „nyakbavaló kendőt", illetve selyem vagy tilan" kendőt vettek fel. A múlt század végén télen a fekete zsinórokkal gazdagon díszített „vizitkét" viselték, kb. az 1880-as évekig. A téli vizitkét később a bélelt „kapatartó ujjú farkaskabát" váltotta fel. Ennek anyoga gyakran vastag bársony vagy posztó volt, gazdagon díszítették „afrikációval" szalagokkal. A farkaskabát alá télen selyemkendőt is tettek a nyakukba. Ugyancsak a századfordulón jött divatba nyári hétköznapi viseletéként a sipujjú vászoning. Ebből egy-egy lány ötvenet, de néha százat is kapott kelengyébe. Ezeknek az ujját saját maguk hímezték fehér lyukas vagy színes keresztöltéssel.

Szoknyájuk hosszú volt, majdnem bokáig ér. Anyaga a leggyakrabban selyem, „vattmal", posztó, kasmír, karton vagy barchet. Nagyon kedvelték télen a szőrszoknyát. A szakácska (kötény) mindig fekete volt. Az ünnepieket selmeci csipke, „hepp" vagy „bubulyka" (szalagdísz) díszítette. A női vieseletnek elmaradhatatlan tartozéka volt az „öveckedő" (öv); ezt télen-nyáron viselték. Nagy ünnepeken fehér, böjt idején sötét főleg zöld, kék alapú virágmintás öveckedöt kötöttek. Ipolybalogon a nyakbavaló kendőt nem kötötték meg, csupán hátul keresztbe vetették. Az öveckedő szorította a testhez.

Külön figyelmet érdemel a nők hajviselete. A lányok a hajukat a századforduló idején „dupétosba" fésülték, — ugyanígy a menyecskék is — s hosszú szalagot kötöttek a végébe. A hajukat középen elválasztották s egészen a homlokukra fésülték, majd hátul befonták és konytba csavarták. Erre tették az első világháborúig a csipkéből vagy gyolcsból készült, csipkefodorral gazdagon díszített „tarajos fiketőt", s erre ünnepeken még felsőkendőt is kötöttek. Egy-egy menyecskének három tarajos fökötője is volt, más-más a tilan, a fehér és a selyemkendő alá. Legszebb volt a fehér hímzett fejkendő, ezt finom

batiszt anyagból, csodálatosan szép feher hímzéssel készült. Emellett nagyon kedvelték a tüll- és a selyemkendőt is. A századforduló idején hétköznap a menyecskék egyszerű kendőt viseltek s ezt szarvaskendő-mádra kötötték meg. Amikor a tarajos főkötő elmaradt, a szarvaskendőt merevítették, díszítették és tették meg ünnepi főkötővé. Nagy ünnepeken a szarvaskendöre is kötöttek felső fehér, tüll- vagy selyemkendőt. Fehér vagy színes kézzel kötött harisnyát viseltek, nyáron cipővel, télen csizmával. A menyasszony fehérben esküdött, de a múlt század végén a fehér szoknyát fekete vizitke egészítette ki.

A férfiak viselete egészen a másodig világháborúig a vászoning és a bőszárú gatya volt, kék vagy fekete posztólajbival és fekete szakácskávai. Ez utóbbit csipke vagy „forhamentli", a férfi ingek elejét egészen derékig fehér kivarrás díszítette. A gatya alját rojtoztók és „balogilyukaszták", majd azsúrorták vagy „szálszorítással" varrták. Az első világháborúig még szűrt is viseltek. A második világháború után a vászongatyát elhagyták, helyette posztónadrág és lajbi lett az általános férfiviselet.

M. TÓTH MARGIT

SZLOVÁKIAI MAGYAR NÉPVISELETEK