A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-23 / 16. szám
RÉGI KOROK ORVOSTUDOMÁNYA Egyiptom 2. AZ ORVOSOK ORSZÁGA Hérodotosz szerint Egyiptom tele volt orvosokkal, s valamennyi egy-egy bizonyos betegségnek volt a specialistája. Ez az állítás valószínűleg túlzás, de ettől eltekintve tény, hogy az egészségügy jólszervezett volt, s ha nem is volt olymérvű specializálódás, ahogy Hérodotosz írja, az orvosok szívesen gyógyítottak csak egy meghatározott betegséget, mert így könnyebben szereztek maguknak tekintélyt. Mindenesetre a sokféle orvos létezése (az egyes szakorvosoknak külön hieroglif jelük volt, kivéve a fejbetegségek specialistáit) azt a látszatot keltette, hogy mennyire fejlett volt az egyiptomi orvoslás. De ez valóban csak látszat volt. Mert az egyiptomi orvosok a legtöbb esetben nem is tudták, miféle betegségeket gyógyítanak. Az ember azt hinné például, milyen alapos anatómiai ismeretekkel rendelkeztek, elvégre a holtestekből elébb ki kellett emelni a belső szerveket s csak aztán foghattak a mumifikálásukhoz; ez pedig kitűnő alkalom az emberi szervezet felépítésének alaposabb megismerésére. Sajnos az egyiptomi orvosok elszalasztották ezt a lehetőséget. A balzsamozást szolgák végezték, az orvosok pedig továbbra is a maguk kreálta elméletek alapján képzelték el az emberi szervezet működését. Az egyik orvosi papiruszon (a világ különböző múzeumaiban számos orvosi témájú egyiptomi papirusztekercset őriznek, ezekből többé-kevésbé sikerült egységes képet kialakítani az egyiptomi orvostudományról), amelyet Georg Ebers, német egyiptológusról neveztek el, olvasható „Az orvos titka, avagy a szív mozgásának ismerete" c. élettani értekezés, amely összefoglalja a figyelmet érdemlő metuelméletet. „Az elmélet lényege az — írja Benedek István —, hogy a szív egy edényhálózaton keresztül juttatja a szervezet nedveit és váladékait a megfelelő helyre. A metu (= edények) tulajdonképpen izmot, inat, ideget és véredényt egyformán jelent, ezek közt az egyiptomiak nem tettek különbséget. A szállított váladékok: levegővel kevert vér, nyál, könny, vizelet, széklet (besűrűsödött vér), nemző folyadék (mag).“ Látható, hogy az egyiptomi orvosok a szívet tekintették a szervezet központi szervének, de sok jel mutat arra, hogy tulajdonképpen a szív és a gyomor között nem tettek különbséget, legalábbis kezdetben. Az orvosok előszeretettel tapintgatták a beteg pulzusát, mert így közvetve a szívet vizsgálhatták, arról azonban nincs tudomásunk, hogy a pulzust számlálták volna. A fentiekből következik, hogy az egyiptomi orvosok a betegségeket a metu-rendszerben előállott zavarokkal (az edényekben áramló levegő illetve folyadékok rendellenességeivel) magyarázták, s a gyógyítást a metu hűsítésében, melegítésében, csillapításában vagy élénkítésében jelölték meg. Ez a módszer — bármennyire primitívnek is tűnik — végeredményben az okok megszüntetésére törekedett, de ugyanakkor — mint némely írásos emlékből kiderül — összekapcsolódott egy másféle gyógykezeléssel, amelynek a varázslás és a démonűzés volt a lényege. Az orvos még a legracionálisabb gyógymód alkalmazása közben sem feledkezhetett meg a mágiáról. Mielőtt azonban belemerülnénk a gyógymódok részletes leírásába, szóljunk előbb arról, hogyan vizsgálta betegét az egyiptomi orvos. Először is alaposan megtapogatta a beteg testrészeket. Meghatározta a sebek mélységét, a daganatok alakját és nagyságát, a csonttörések súlyosságát. Az sem kizárt, hogy ismerte a kopogtatás és a lehallgatás módszerét. A továbbiakban végigszaglászta a beteget, vajon nincs-e rendellenes szaga a testnek, izzadtságnak, leheletnek. Megvizsgálta a vizelet és a széklet színét, meghallgatta a beteg panaszait. Ezután megállapította (rejtély, mi módon): a betegség vagy gyógyítható, vagy meg lehet kísérelni a gyógyítását, vagy el sem kell kezdeni a kezelését, mert halálos kórról van szó. Ami a diagnosztikát illeti, elmondható, hogy az egyiptomi orvosok jó megfigyelők voltak, különösen a sérüléseket, csontficamokat, zúzódásokat, töréseket stb. sikerült jól meghatározniuk; a belső betegségek egyes tüneteit is jól írták le, ám a végkövetkeztetésekről már ugyanez nem mondható el, és sok esetben a leírásokból nem lehet egyértelméűen azonosítani a betegséget. Jónéhány betegség előfordulásáról közvetve szereztünk tudomást — a múmiák orvosi vizsgálata alapján. Ez viszont már nem az egyiptomi orvosok érdeme. — ez — (folytatjuk) A legutóbb a csillagok fejlődésével és halálával kapcsolatban szó eset (egyebek * mellett) a neutroncsillagokról is. Sokáig csak feltételezték, hogy ilyen égitestek is létezhetnek, az égbolton hasztalan nyomoztak utánuk. A többszörös naptömegű csillagok — mint már említettük — nem állank meg a zsugorodás folyamán a fehér törpék szintjén, hanem tovább sűrűsödnek. Ugyanakkor belsejükben hatalmas hőmérséklet alakul ki, amely heves magreakciókat indít el (így keletkezik a héliumból szén, majd a szénből nagyobb rendszámú elemek, végül kialakul az összes elem), ez a folyamat azonban rövid ideig tart, s a csillag atombomba módjára felrobban — ilyenkor eredeti fényességének többmilliószorosát is elérheti — és anyagának bizonyos mennyiségét „kiveti“ a világűrbe. A robbanó csillagot szupernóvának nevezik, s olyan nagy fényerősséggel világít, hogy szabad szemmel is jól megfigyelhető (akár nappal is!). Az egyik legrégibb feljegyzés szupernóva robbanásról 1054-ből, kínai csillagászoktól származik. A kínai csillagászok alaposságának köszönhető, hogy századunkban sikerült bebizonyítani: az égbolt azon helyén, ahol ma a Rák-köd található, valamikor csillag volt, ennek a felrobbanását figyelték meg 1054- ben, s ebből a csillagból keletkezett a furcsa alakú köd, amely 1100 km/s sebességgel tágul. (Európában az utolsó szupernóva-fellángolásokat 1572-ben — Tycho de Brahe — és 1604-ben — Kepler — figyelték meg.) Azt már tudjuk, hogy a robbanás után a csillag anyagának kis részéből köd képződik, de mi lesz a visszamaradó, nagysűrűségű maggal? 1967-ig nem tudtak erre a kérdésre válaszolni a csilagászok. Ebben az évben fedezték fel a pulzárokat, amelyek furcsa tulajdonsággal rendelkeznek: szabályos időközökben nagy intenzitású rádiójeleket sugároznak ki. Nehéz volt megmagyarázni, miként lehetséges ez — akadtak ILYEN A Ml Fantázia-rajz a fekete lyuk keletkezéséről olyanok is, akik értelmes lények híradásának tartották a pulzáló sugárzást, s a kibocsátó objektumokat „Kis Zöld Emberkékének (angol rövidítése: LGM) nevezték el. Természetesen nem értelmes lények üzenetét fogták fel, sőt az is kiderült, hogy a lüktetés sem igaz: a csillag folytonosan sugározza ki energiáját, de mivel átmérője csekély, tengelyforgása pedig igen gyors, így (hasonlóan a körbe pásztázó reflektorhoz, amely szabályos időközönként világít be egy területet) Földünkön mint pulzáló sugárzást észleljük ezeket a rádiójeleket. Már korábban feltételezték, hogy a Rák-köd centrumában egy neutroncsillagnak kell lennie, de sehogy sem sikerült ezt az égitestet megtalálni. 1968-ban — nagy meglepetésre — pulzárra bukkantak a Rák-ködben, s nyilvánvalóvá vált, hogy a neutron-VILÁGUNK csillag és a pulzár ugyanannak a dolognak két különböző elnevezése. A Rák-köd pulzárát később optikai eszközökkel is azonosították, mivel nemcsak a rádióhullámok tartományában, hanem a látható fény tartományában is változtatja fényességét — 0,03309114 másodpercenként. Enynyi idő alatt fordul meg a csillag a tengelye körül, s ebből kiszámítható a csillag átmérője is (néhány tíz kilométer). A neutroncsillag (vagy pulzár) igen nagy sűrűségű égitest, de elméletileg elképzelhető még sűrűbb anyagú csillag is. Az óriási gravitáció hatására az anyag még jobban összezsugorodik, a csillag átmérője 6 kilométernél is kisebb lesz, s felszínén a gravitáció nagysága többmilliárdszorosa lesz a Nap felszínén mérhető gravitációnak. Az így összeomlott csillagnak szokatlan tulajdonságai vannak: magához ránt minden anyagot, ami csak a közelében található, beleértve a fényt is! Mivel a csillag fogvatartja a fényt, s így nem látható (nemcsak a ráirányított fényt nyeli el, hanem a felszínéről kibocsátott fényt is visszakényszeríti) — a csillagászok ezeket — a ma még csak feltételezett — objektumokat fekete lyukaknak nevezték el. A fekete lyuk anyaga olyan sűrű, hogy egy gombostűfejnyi térfogatú darabjának a súlya elérheti a többmillió tonnát is. (Űjabban azt is elképzelhetőnek tartják, hogy a fekete lyuknál is sűrűbb képződmények léteznek, ezeket forró fekete lyukaknak hívják; annyira összezsugorodhatnak, hogy nem lesznek nagyobbak egy atomnál, viszont a tömegük megmarad, tehát egy lO-13 centiméter átmérőjű gömbnek egymillió tonna a tömege — a szerk.) MÉSZÁROS ATTILA Rák-köd. A tudósok feltételezik, hogy az 1054-ben megfigyelt szupernóvarobbanás hozta létre 22
