A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-04-23 / 16. szám

ja a párt és szocialista társadalmunk kulturális teendőiből, irodalom-politikájából következik, s ezt az igényes feladatot csak az írók széles táborának bevonásával lehet eredményesen elvégezni.

A folyóiratot egyébként szerkesztőbizottság szerkeszti, s ebben a magyar tagozat is képviselve van, így az érdekek eleve összehangoltak.

— Tudjuk, hogy az utóbbi időben nyomasztóan nehezednek a Kiadóra nyomdakapacitási gondok. Mennyiben érinti ez hátrányosan munkájukat, s kapnak-e segítséget a fogyatékosságok kiküszöbölésére?

— A legsúlyosabb gondjaink közé a munka- és termelési feltételek tartoznak. A nyomdai kapacitás hiánya miatt az elmúlt években csak redukált programot valósíthatott meg a kiadó. Bízunk abban, hogy ebben az évben túljutunk a hullámvölgyön, s a fejlődés és fejlesztés az ötéves terv célkitűzései szerint lényegesen dinamikusabb lesz. Ehhez a párt- és állami szervektől, valamint főhatóságunktól minden támogatást megkapunk.

— Megnyugtató-e a Kiadó belső helyzete, a fő munkaterületek megfelelően vanak-e ellátva szakemberekkel, s küzdenek-e még helyiséggondokkal?

S sajnos, sóhajtással — legalábbis írásban — nem lehet kezdeni a kritikát. Pedig jó lenne. Mert az Apróhirdetés Thália Színpad-i előadása után a kritikusnak kell sóhajtania, holott jóval inkább — a színen látottakban saját problémáira lelve — a nézőnek illenék sóhajtania ... Ha nem sóhajt, hanem vígjátékszerű poénokra vadászva bele-beletapsol az előadásba, úgy a kritikusnak kell még mélyebb lélegzetet vennnie.

Mert tulajdonképpen maga a darab sem egyéb egy gyöngéd, öt-hat magányos ember sorsát kifejező érzelmes sóhajtásnál! De amíg az Apróhirdetésnek ez erénye és erőssége, addig a kritikus sóhaja inkább abból a felismerésből ered, hogy a Thália Színpad idei vagy talán utóbbi két-három évadjának egyik leggyöngébb előadását látta.

Osvald Zahradník legújabb darabja bonyolult filozófiai és lélektani kérdéseket tár a néző elé; jól megírt jeleneteiben, találó figuráival a gyógyítható és a reménytelen magányt állítja szembe egymással. A cselekmény középpontjában Gara Titusz (Gyurkovics Mihály) áll, akinek idős napjaira — úgy tűnik

MAGÄNYÜZÖK, BOLDOGSÁGKERESÖK

A frissen szabadult legyenc és Gara ismerkedése (Boráros Imre és Gyurkovics Mihály)

OSVALD ZAHRADNÍK: APRÓHIRDETÉS • BEMUTATÓ A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ KOSICEI (KASSAI) THALIA

SZÍNPADÁN

— Az elmúlt években jó szakemberekkel gyarapodott a kiadó. Tevékenységünk azonban lényegesen megnövekedett, sőt az ötéves terv végére megkétszereződik, így a szakember-ellátottság távolról sem kielégítő. Elhelyezésünkről pedig aligha lehet a türelem hangján szólni. A városi szerveknek — megítélésem szerint — többet kellene tenniük annak érdekében, hogy a kiadó végre méltó munkafeltételek mellett működhessen.

— Vitathatatlan, hogy a Madách nemzetiségi kultúránk egyik legfontosabb intézménye. A jövőben hogyan akar még hatásosabban munkálkodni nemzetiségi kultúránk gyarapításán?

— A kiadó programját eleve úgy állítjuk össze, hogy eleget tehessünk azoknak a sokoldalú és sokrétű elvárásoknak, melyek társadalmi feladatként előttünk állnak. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy a szépirodalmi jellegét megtartva kiadói programunkat szükségszerűen bővíteni kell ismeretterjesztő, politikai és tudományos művekkel, a műszakitudományos forradalomból ránk háruló feladatokkal, valamint a népművészet és a képzőművészet tudatosabb gondozásával. Megítélésem szerint a népművészettel foglalkozó néhány (tervezett) kiadványunk gazdagítja majd a kiadó programját, s hasznos hozzájárulás lesz nemzetiségi kultúránk gyarapításához is. Nem rajtunk múlik, hogy az irodalmi publicisztika adósságainak törlesztése oly nehezen indul. A „motorokat“ azonban előbb-utóbb itt is strat-helyzetbe kell hoznunk.

Őszintén szólva, igazán nem panaszkodhatunk arra, hogy témaszegények lennénk, vagy hogy ölbe rakhatnánk a kezünket, mert a munka dandárját már elvégeztük. Jóleső érzés ezt tudni s érezni, hogy mecénásunk és megrendelőnk — a társadalom, s a csehszlovákiai magyarság számit a munkánkra, sőt elvárja, hogy feladatainknak emberül eleget is tegyünk. Nem kíméljük az erőnket, hogy ez valóban így is legyen.

— Köszönöm a beszélgetést.

ZS. NAGY LAJOS

— nem maradt már több az életből a sóvárgással teli álmodozásnál. Évek óta egy szoba-konyhás lakótelepi lakásban él, de a múló esztendők során senkivel sem tudott valóban összebarátkozni a lakótársai közül. Ifjúkori vágyáról: egy gyönyörűséges páváról álmodozik és apróhirdetések révén régiségeket kínál az újságokban. A valóságban sem az antik gyertyatartót, sem a biedermayer stílusú tolókocsit nem akarja eladni, pusztán érdeklődőket csalogat a lakásába, hogy legalább néhanapján legyen kivel elbeszélgetnie. Egyszerűen abból a találó meggondolásból indul ki, hogy aki a régiségek iránt érdeklődik, annak oiyan sajátos típusú embernek kell lennie, mint a madarak között a pávának...

Igaz, nem kellene olyan magányosan élnie, hiszen Krisztekné (Gombos Ilona) révén az emeleten is lenne kivel társalognia s összebarátkoznia, de ez az életben ugyancsak csalódott, idős napjaira tudálékossá, kíváncsivá és érzelmeiben végletesen önzővé vált asszony egyszerűen „nem esete" Gorának. Inkább vállalja a magányt, mintsem hogy ezzel az asszonnyal kiépítse a jószomszédi viszonyokat. . . Sőt, Javorszkynét (Szabó Rózsi), Krisztekné alázatos bejárónőjét és mindenescselédjét is a szomszédasszony ellen tüzeli. Gara egyszerűen nem bírja nézni: miként él viszsza Krisztekné a rendkívül precíz és

Bélán és Milica párbeszéde (Boráros Imre és Tóth Erzsi)

szolgálatkész Javorszkyné jóindulatával, aki esztendők óta ijedt várakozással lesi háziasszonyának minden egyes szavát.

Az apróhirdetések egyike alapján toppan a lakásba Bélán Marián (Boráros Imre), akinek nem volt egyéb életcélja a családi boldogságnál, de ez a legemberibb, legtermészetesebb öröm sem adatott meg neki. Felesége Nyugatra szökött és a kisfiúkat is magával vitte. Bélán nem bírta a magányt, és távolsági gépkocsivezető lévén egy óvatlan pillanatban ő is „áttört" az országhatáron, hogy legalább egyszer újra magához ölelhesse a kisfiát. A tiltott határátlépési kísérlet következménye több évi börtönbüntetés lett. Belant példás magaviseleté miatt tizennégy hónappal korábban helyezték szabadlábra és most az apróhirdetések egyike révén betoppant Gara Titusz lakásába. Tulajdonképpen nem az újságban hirdetett antik gyertyatartó ügyében jött; a hirdetés szövegéből egyszerűen megsejtette, hogy egy magányos, boldogságkereső ember lehet a feladója. Ebben a lakásban szeretne letelepedni, hogy emberbaráti szeretetének megnyilvánulásával az idős férfivel feledtetni próbálja a magány gyötrő érzését.

Véleményem szerint komoly hibája az előadásnak, hogy nem bontja elemeire ennek a két rokonérzelmű, de sokáig teljesen idegen ember kölcsönös közeledésének és megismerkedésének ezernyi árnyalatát; hogy nem érzékelteti Gara Titusz bizalmatlan-tartózkodó magatartását Belannal szemben. A két kulcsfigura gyors, szinte teljesen problémamentes és derűs összebarátkozása sok tekintetben szegényebbé teszi a darabot; túlságosan ellaposítja az idős nyugdíjas és a teljes életerőnek örvendő, ám tegnap még egyszerű fegyencnek számító Bélán egymásratalálásának emberileg nagyon összetett drámaiságát.

Két további figura is megjelenik a színen. Gross, az egykor országszerte ismert zongorahangoló és Milica, egy csinos, huszonéves lány, aki azonban egy életre tólókocsihoz van szögezve. Gross és Milica, a darab többi figurájához hasonlóan, ugyancsak elhagyatott, magányos teremtések. Különösképpen Gross, akinek ügyes, „aranyozott kézzel" végzett munkájára napjainkban már alig-alig emlékszik valaki; de Milica sem boldog, hiszen kedvenc szenvedélye — vitorlázó sportrepülés közben érte őt a súlyos baleset. Kívülre ugyan színlelni tudja a gondtalan elégedettséget, hiszen továbbra is a repülőgépek közelében maradhatott (a repülőtéri telefonközpontot kezeli), ám a hosszabb társalgás első őszinte pillanatában kiderül: mennyire fájlalja,

emberileg mennyire szerencsétlen azért, hogy már nem versenyezhet, nem szállhat a magasba s nem gyönyörködhet a gép alatt elterülő tájban ...

Az Apróhirdetés szerzői sajátossága, hogy Zahradník figyelme a darab megírásakor bravúros nyelvi és drámaírói eszközökkel az emberi lélek legapróbb rezdüléseire is kiterjedt. Külön erénye a színműnek, hogy a párbeszédek szövegében számos metaforát és költői képet találni, sőt, rendhagyó módon ez adja a figurák belső feszültségét és a darab drámaiságát. Az Apróhirdetést tulajdonképpen bátran hasonlíthatnám egy prózában írt zeneműhöz is, ahol a hat szereplő mindegyike a saját hangszerén, a saját „szólójában" — azaz érzelmei kifejezésének sajátos módján próbál választ adni a boldogságkeresés és a magányűzés bonyolult kérdéseire.

A rendező (Takáts Ernőd) és a színészek feladata, hogy költői szépségükben és emberi közvetlenségükben hagyják érvényesülni a dialógusokba sűrített érzelmeket. Sajnos, a kassai előadás azonban nemcsak a két kulcsfigura, de a többi szereplő esetében, sőt még csak rendezői koncepciójában sem törekszik arra, hogy elemeire bontsa a figurák összetett jellemét és belülről fakadó, titkolt emberi érzelmeit. Csupán ezzel magyarázható, hogy a színészek beleilleszkednek ebbe a koncepciótlanságba ; inkább csak elmondják, mintsem valóban eljátszanák szerepeiket. Egyedül Tóth Erzsi (Milica) tudja elénk villantani nemcsak a „tolókocsis" lány alakját, hanem egy csinos, fiatal lány belső vívódásának rejtett árnyalatait is. Lengyel Ferenc is jó epizódfigurát farag Gross szerepéből. Gombos Ilona, Szabó Rózsi, Gyurkovics Mihály és Boráros Imre játékában csak egy-egy jó színészi megoldást vagy néhány percnyi fölvillanást tudunk megdicsérni.

Külön említést érdemel Tóth László kitűnő fordítása. Annál több hiányérzetünk támadt azonban Platzner Tibor

erőtlen, kifejezéstelen díszlete láttán.

(i—r)

(Bodnár G. felvételei)

15