A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-23 / 16. szám
nyolc árnyi földet vitt be a közösbe, no meg sok erőt, lelkesedést. Lett is eredménye. Közös eredmény. Igaz sokat dolgozott. Akárcsak felesége s az itthonmaradt fiúgyerek. Bár a nyugdíj hosszú évekig csak 247 korona volt, de még nyugdíjasként is sokáig eljárt dolgozni s hármacskán összehozták a házra valót. S most, amikor itt áll a ház, a nyolcszáz koronás nyugdíjat háromszázzal toldja meg a szövetkezei — Géza bácsi gyakran gondol vissza a feleségére. Nagyon szeretné ha élne. De hát hiába. A betegség! Jómaga ugyan nem panaszkodik az egészségére, de a dohányzást két esztendeje jobbnak látta abbahagyni. Módjával eszik, zsírosat, disznóhúst most már soha, pedig hajdan még a meleg zsírt is meg tudta inni. A konyhát ketten a fiával aránylag jól ellátják. Csak a tészta hiányzik, meg a jó kalácsok, amit hajdan sütött az asszony. Hát hiába, a kalácsok helyett most mór kekszet hoznak a boltból, de az nem az igazi. Az csak keksz. Még sokáig beszélgetek Szépe Gézával, de alkonyatkor, amikor elbúcsúzunk, tudom, többször visszajövök még. Mert a fentiekben felvillantott élete lejegyzésre, megőrzésre méltó. Jöjjek csak — mondja — szívesen lát, szívesen beszélget, mert a gyerekek, az uno-Szépe Géza kák bizony ritkábban jönnek, mint ahogy azt ő szeretné. Bár megérti őket. Messzire van tőlük és idegen már nekik a tanyavilág. '• • '• Célbaveszem a tanyasi iskolát. Az elmúlt évek során hármat már felszámoltak, kettő még megmaradt. Az egyik a nagyobbik tanyaközpontban, Seregakolban, a második a Vágsellye— Gútai betonút közvetlen közelében, nem messzire az Ifjúsági Falutól. Ez a kiseb. bik iskola, ide megyek. Példásan tiszta, karbantartott épület, parkosított környezet. Eredetileg is iskolának épült 1924-ben, de most szebb mint újkorában. Több rá a pénz, lelkesebb a tanyasi tanító. Tanyasi tanító. ízlelgetem e két szót a számban és nagyon kíváncsi vagyok. Férfi-e vagy nő a tanító? Idős-e, fiatal-e? Jó pedagógus-e, vagy csak amolyan hétköznapi, aki sok más egyebet tart fontosabbnak, mint a nevelés nehéz, de szép feladatát. Tökéletesen meglepődök, ötvenkét esztendős, kövér ember. Más ebben a korban már iskolaigazgató. De nem úgy Földes Lajos. Amint a hosszú beszélgetésünk elején kiderül; szerény természetű, jámbor, jó ember, vérbeli pedagógus. A beszélgetés végén már sziklaszilárdak a róla kialakult jelzőim, mert könnyű őt megismerni, hiszen őszinte, kitárulkozó ember. Huszonhat esztendeje tanító s huszonhat esztendeje ezen az iskolán. Jövőjét eredetileg I apja földjéhez kötötte s hálás a sors-Inak, hogy nem így történt. Egy tanfelügyelő látta meg benne a rátermettséget 1951-ben. így lett néptanító s képesítést csak később szerzett. De én tudom, hogy az igazi képesítést itt, az eltelt huszonhat esztendő folyamán szerezte meg. Ismerek fiatal pedagógusokat — sajnos nem keveset — akik méltóságon alulinak tartják ha elsősöket, ha tehát az ábécét kell tanítaniok. öntelt nagyképűséggel hangoztatják, hogy nekik többre van képesítésük, miközben szorongva arra kell gondoljak, hogy sosem lesz az ilyenből jó népnevelő — mert nem tudja, hogy a legszebb és egyben a legnehezebb az ábécé tanítása. Én láttam Földes Lajost amint az ábécét tanította. És láttam a gyerekek szemét, a tanítójuk iránti szeretet, egyenrangú emberi kapcsolat által megnyíló tudás útját. Jóllehet, valaki talán meg is mosolyoghatta volna cinikusan, amint ez tisztes korban levő pedagógus az ábécét, az olvasást, a szlovák nyelvet tanítja a gyerekekkel, akik nem csak hogy sokat és szépen beszélik magyar anyanyelvűket, de szlovákul is kitűnően megtanultak a tanyasi iskola egyetlen osztályában, látszólag távol a világtól. Pedig nem könnyű a dolga. A tanyasi iskola egyetlen tantermében 23 gyerek képezi az első, a második, a harmadik és a negyedik osztályt. Kedvesek, okosak. Tudják amit tudniok kell. Pedig némi lemaradással kezdték el az iskolát, hiszen a tanyasi élet- és településformából eredően az emberi érintkezések hiányában náluk még nem annyira kialakultak a viselkedési normák, mint a szorosabb közösségekben élő gyerekeknél. Vonatkozik ez a szókincsre, a látókörre egyaránt. És tessék, ezt a „lemaradást" itt gyönyörűen behozzák a gyerekek. Talpraesettek, szorgalmasak s Földes Lajos jóvoltából úgy ízlelgetik a tudást, mint a világot, amikor tanítójuk kirándulni viszi őket. Túl azon a néhány kilométeres körön, ami az életterüket jelenti. És nemcsak a szomszéd faluba, de az ország távolabbi pontjaira, sőt Magyarországra is elvitték már a gyerekeket. Más kérdés és fájó pont, hogy amikor Földes Lajos odakerült, egy családból három-négy gyerek járt a tanyasi iskolába, most egy, legjobb esetben kettő. E tanyasi iskola láttán nem véletlenül hallottam szépnek, és igazi tartalommal teljesnek a tanyasi tanító egyszerű mondatát: „Életem legszebb éveit töltöttem itt". Elhiszem neki. A napközis tanítónő, Tánczos Ilona részéről is hasonlót tapasztaltam, de ő még fiatal s titokban nagyobb közösségbe kívánkozik, bár nehezen képzeli el azt a pillanatot, amikor mégiscsak meg kéne válnia. Ebbe a tanyasi iskolába kisebb körzetből járnak a gyerekek, mint a másikba, amelyről még szó lesz e riportban. Mégis, ők huszonhármán alig utaznak összesen többet, mint tanítójuk, Földes Lajos, aki a Vág túlsó oldalán, egy kőhajításnyira lakik csupán az iskolától. Csakhogy Földes Lajosnak nincs csónakja, nincs autója, komp se jár s a híd is csak jóval lejjebb, Gútánál köti össze a partokat. így aztán naponta jár ide Kamocsáról s huszonnyolc kilométernyi kerülővel közelíti meg az iskolát. Hajnali ötkor ébred. Buszra ül, elmegy Gútáig, ahol télen, nyáron negyven percet az utcán várakozik a csatlakozó buszjáratra. Hét óra előtt ér az iskolába, amikor a gyerekek még alszanak, vagy épp akkor ébrednek. Kicsit korai, de ő már régen és szívesen kibékült az utazás keserves szükségszerűségeivel s még sosem jutott eszébe, hogy valamilyen módon könynyebbé, kényelmesebbé tehetné saját életét. Például úgy, hogy változtatni próbálna a buszjárat menetrendjén. De nem próbál. Az ő küldetése más. Úgy utazik, ahogy a busz jár. Oda, ahol élete legszebb huszonhat esztendejét töltötte. Pedig élete korábbi huszonhat esztendeje, az egyik fele — a gyerekkora, az ifjúsága volt. Mégis ezt a másik huszonhat évet találja szebbnek, mert most elsorolhatja, hogy e negyedszázad alatt a tanyasi iskolából kikerült kétszázötven gyerek közül kiből lett mérnök, atomfizikus, geológus. Mert valóban sokan lettek azzá. És Földes Lajos, a tanyasi tanító rámutat egy ábrándos szemű kisfiúra a harmadik padban: „ebből a nebulóból pedig költő lesz, akárki meglátja!" Folytatása következik A szerző felvételei 13
