A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-23 / 16. szám
CSALOK ÉS HAMISjÁTÉKOSOK Emberi jogok - kétféle értelmezésben Nemrég hallottuk a hírt, hogy eltávozott az élők sorából Patoéka professzor. Méghozzá természetes halállal múlt ki, mint sokan mások a világon. Valaki tehát azt kérdezhetné, akkor mi ebben az érdekesség? Hisz mindenki tudja, hogy általában az emberek születnek és meghalnak, ki előbb, ki később. Azonban Patocka professzor nem volt egyszerű ember, hanem a Charta 77 egyik szerzője, no és mint ilyennek valakik szerint nem lett volna szabad meghalnia, a szocialista rendszernek biztosítania kellett volna halhatatlanságát. Legalábbis ezt a következtetést lehet levonni a nyugati burzsoá tömegtájékoztató eszközök igyekezetéből, amelyek ismét megpróbálnak egy haláleset kapcsán tőket kovácsolni szocialista társadalmi rendszerünk ellen, mondván, Patocka halálát meggyorsította az, hogy a közbiztonsági szervek előzőleg kihallgatták őt a Charta 77 kapcsán, és ez — úgymond — az emberi jogok megsértése. Szerintük a szocialista államnak még azt sem szabad megengednie, hogy ha valaki a fennálló társadalmi rend felforgatására törekedve törvényellenes cselekedetet hajt végre, megkérdezze tőle, hogy miért és kiknek érdekében cselekedett így. Ez szerintük nem egyeztethető össze az emberi jogokkal. Ügy látszik, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban nem szabad természetes halállal távoznia az élők sorából olyan embereknek, aki szemben áll a szocialista társadalmi renddel, mert ezért felelős a párt és a kormány, no meg mindenki, akinek pozitív viszonya van a szocializmushoz. A fent említett propaganda módszereinek megválasztásánál a nyugati burzsoá hírközlő szerveket az sem zavarja, hogy a nyugati féltekéről, illetve az imperialista hatalmak befolyása alatt álló országokból igen gyakran érkeznek hírek arról, hogy naponta száz és száz ember távozik el az élők sorából rendőrsortüzek — katonai puccsok — és a börtönök kínzókamráiban alkalmazott embertelen módszerek következtében. Mindez persze a sokat reklámozott nyugati demokrácia nevében. Megszoktuk már, hogy a nyugati burzsoá sajtó nem ismer semmilyen etikát és még kevésbé ismeri az újságírói becsületet. Minden jó nekik, ami a szocializmusnak árt és rossz. Üjabb és újabb hazugságokkal tömik az emberek fejét abban a hitben, hogy az emberek elfelejtik a tegnap hazugságait, mert már az újabbak foglalkoztatják őket; a permanens hazugság a fegyverük. Persze tévednek, mert az emberek zöme sok mindenre emlékszik és tud is összehasonlításokat tenni, ezért jó megnézni, hogyan is áll az emberi jogok problémája a kapitalista társadalmi rendszerben, melynek burzsoá firkászai bennünket akarnak demokráciára tanítani. Valamelyik vasárnap este egy svéd dokumentumfilmet láttam a bratislavai televízióban. A film címe „Nagykövetség“ volt, és hiteles felvételekkel érzékeltette a chilei fasiszta katonai junta gaztetteit és a santiagói argentin nagykövetségre menekült néhány száz ember szinte reménytelen sorsát. Mély benyomást tett rá a film és lapozgatni kezdtem az újságokban. Olyasmiket találtam, hogy a chilei fasiszta katonai junta hatalomra kerülése óta 73 303 chilei gyermek lett teljes árva, hogy 22 043 család veszítette el a kenyérkeresőt és minden ötödik chilei munkanélküli. Ennek az állapotnak előkészítésében és megvalósításában oroszlánrésze volt az amerikai hírszerző szerveknek és magának Kissinger volt amerikai külügyminiszternek, aki mint ismeretes, fő szervezője volt a chilei katonai puccsnak, a törvényes chilei kormánnyal szemben, amellyel az amerikai kormány normális diplomáciai kapcsolatot tartott fenn. Közben olyan hírekre is felfigyeltem, hogy a közép-amerikai Salvadorban a katonaság vérfürdőt rendezett a választási csalás ellen tüntető tömeg között, és több ezer embert megölt, no de mi ez Patocka halálával szemben, gondolják a demokrácia bajnokai. A spanyolországi San Sebastianban éppen a fedettpályás atlétikai Európa-bajnokság során játszódtak le hatalmas tüntetések, tiltakozva a rendőrterror ellen, melynek során több baszk hazafit agyonlőttek. Se vége, se hossza a jelentéseknek, újsághíreknek, erőszakról, puccsokról, rendőrterrorról, az alapvető emberi jogok lábbal tiprásáról, telefonbeszélgetések lehallgatásáról, ezrek és ezrek rendőri megfigyelés alatt való tartásáról a nyugati tiszta demokrácia országaiban. A dél-afrikai fajüldöző rendszer a magukat demokratáknak valló imperialista hatalmak segítségével lövet könyörtelenül a bennszülött tömegek közé, és eszembe jut My Laj, a kis vietnami falu, ahol az amerikai tengerészgyalogság kiirtotta a lakosság apraját-nagyját. Tovább lehetne még sorolni a nyugati világnak azokat a jelenségeit, amelyek nem a demokrácia és az emberi jogok, de a minden haladó erő elleni féktelen terror bizonyítékai. Kinek a demokráciája tehát a nyugati propaganda által agyondicsért „tiszta demokrácia“? Világos, hogy a monopol- és finánctőkét kiszolgáló jobboldali reakciós erők demokráciája, amelyek a burzsoá államgépezetbe beilleszkedve, könyörtelenül lesújtanak mindenkire, aki békét, emberhez való életet és szociális jogokat követel. Ezért a nyugati sajtót nem izgatja ezrek meg ezrek erőszakos halála, nekik egyedül Patocka professzor halála a fontos, mert ez segít aljas céljaik megvalósításában, a nemzetközi légkör megmérgezésében. Céljaik tehát világosak előttünk, de ezekkel szemben ott áll a szocializmus igazsága és realitása, amely emberhez méltó életet és szociális biztonságot teremtett minden ember számára, és ez az igazság győzni fog minden hazugsággal szemben. VARGA JÁNOS A Nílus partján, a luxori templommal szemközt bárkák várakoznak, hogy átszállítsanak embert, állatot, terhet a folyó túlsó partjára. Noha a Nílus itt mindössze 300 méter széles, a régi rozoga vízi járműveknek csaknem negyedórára van szükségük, hogy megtegyék ezt a távolságot. Vannak türelmetlenkedők a fehér gallabíjás arabok között, akik a zavaros vízben állva várakoznak, hogy mielőbb jó helyet foglalhassanak el a bárkán. Tetőtől talpig fekete lepelbe burkolt és arcuk nagy részét is eltakaró asszonyaik azonban türelmesen várakoznak, míg sor kerül rájuk. Az idegeneknek elsőbbségük van beszállásnál ugyanúgy, mint a hely kiválasztásánál a bárkán. Luxorban felfogadott idegenvezetőnk, Mahmud közben már megállapodott a révdíjban helyettünk. Elhaladunk a helybeliek hosszú sora mellett, beszállunk, s a bárka tulajdonosa a legjobb helyet jelöli ki számunkra a jármű orrában. Kisvártatva eloldozzák a bárkát, s egyre jobban távolodunk a parttól. Mögöttünk marad Luxor a Winter Palace luxusszállónak, két karcsú minaretnek s a luxori templom csodálatos oszlopsorának sziluettjével. Egyre jobban közeledünk a Nílus bal partjához. Túl a partszegély zöld lombozatán erősen tagolt hegylánc rózsaszínes csillogású csúcsai meredeznek az azúrkék ég felé. A hegy lábánál, mintegy három kilométerre a folyótól terül el az ókori Egyiptom egyik legrégibb temetője, a halottak városa vagy más néven a Királyok völgye. Nincs a világon nép, amely oly nagyszerű módon hagyta volna hátra a késő utódokra történetét, mint az egyiptomi. Királyai nagyszerű építményekben írták le történetüket. A lélek halhatatlanságába vetett hit bírta arra az egyiptomiakat, hogy testüknek a halál utáni megóvására is nagy gondot fordítsanak. Ez a felfogás volt az eredete síremlékeik pompájának és nagy méreteinek is. Mihelyt valamely király trónra került, azonnal hozzálátott piramisának vagy sziklasírjának építtetéséhez. A fáraók Alsó-Egyiptomban piramisok alá temetkeztek. Bár a későbbi korokban az Egyiptomot elfoglalló arabok kőbányákul használták a piramisokat (a legnagyobbakban legalább hárommillió köbméter kőanyag volt), 40—50 piramis így is aránylag épen megmaradt, csak éppen a sírkamrákat fosztották ki a rablók. Az első piramist a 3. dinasztiából származó Cózer fáraó építtette Szakkarában. Gizeh mellett van a három legépebb állapotban megmaradt és legszebb piramis; öt kisebb piramis csoportjában emelkednek. A legnagyobbat közülük Khufu (Kheopsz), a másik kettőt Khefrén és Menkara (Mykerinosz) építtette. Théba már a XI. dinasztia korában (i. e. 21. század) Egyiptom fővárosa volt, de a későbbi uralkodók Memphiszbe tették át székhelyüket, s Théba csak a XVIII., XIX. és a XX. dinasztia, vagyis az Újbirodalom (i. e. 16—11. sz.), korában nyerte vissza — mint főváros — igazi jelentőségét. Igaz, már a XI. és a XII. dinasztia uralkodói is szépítették Thébát s ők alapították a halottak városát is, mely Gurnából Medinet-Habu faluig húzódik. A sírokat rabszolgák ezrei vájták a meredek sziklafalba. A mély folyosó végén nagyobb helyiségek után következik a tulajdonképpeni sírkamra, ahol az uralkodó gránit szarkofágját elhelyezték. Jelenleg több mint 60 ilyen sziklasír ismeretes, közülük 20 a közönség számára is hozzáférhető. Az egyetlen érintetlenül talált sírkamra Tut-Anch-Amon (Tutenkámen) fáraóé. A XVIII. dinasztiából származó ez az uralkodó volt az, aki i. e. 1350 körül a birodalom fővárosát Thébába helyezte át. Howard Carter angol régész tárta fel 1922-ben sírját, amelyben több száz kimagasló művészi értékű emlék — maszkok, bútorok, edények stb. — maradt meg, Tut-Anch-Amon sírja a többi föld alatti sírhoz képest hihetetlenül kicsi. A bejárati folyosó, amely más uralkodók sírjában többnyire több tucat méter hosszú, itt alig 9 méteres s egy 8X3,6 m nagyságú helyiségbe torkollik. Innen ajtó vezet az 5 m hosszú, 4 m széles és 3,6 m magas sírkamrába. Itt volt négy aranyszekrény, a kőből faragott szarkofág, több aranykoporsó és halotti maszk s a fiatal fáraó múmiája. Tut-Anch-Amon rövid uralkodás után, fiatalon és váratlanul halt meg, ez magyarázza sírkamrájának szerény méreteit. A Carter által talált kincsek felbecsülhetetlen értékűek. Micsoda kincseket rejthettek olyan nagy uralkodók sírkamrái, mint amilyen II. Ramszesz vagy III. Thutmózisz volt. De ezeket még az ókorban kifosztották. Nehéz leírni a föld alatti folyosók gyönyörű falfreskóit, díszítését, ahol állandóan azonos hőmérséklet uralkodik. És még nehezebb elképzelni, hogy ezeket a csodálatos falfestményeket emberi kezek több ezer évvel ezelőtt alkották. Valamennyi sírt lényegében azonos elv szerint építették. Meredek, keskeny lépcső vezet a völgy aljáról vagy a meredek hegyoldalból a sír bejáratához. Ennek folyosója nagyobb kiterjedésű előcsarnokban végződik s innen további helyiségek nyílnak. Az egyik ilyen kamrában volt a többnyire gránitból faragott szarkofág az uralkodó bebalzsamozott tetemével, múmiájával. A sok mindenféle kisebb-nagyobb helyiség, falbemélyedés, labirintus-szerű folyosó arra szolgált, hogy az igazi sírkamrát ne lehessen, vagy csak nagyon nehezen megtalálni. A sírkamra és a többi helyiség tele volt műkincsekkel, ma azonban a kamrák többnyire üresek. Amit nem vittek el a rablók, azt megtalálták az archeológusok, s ma az óegyiptomi művészet remekei a világ legnagyobb, leghíresebb múzeumaiban láthatók. A legtöbb a kairóiban és a British Museumban. A falakat, a kőpilléreket színes képek, reliefek és hieroglifek díszítik. A falfestmények az elhunyt életéből vett jeleneteket ábrázolnak, s ezeknek a csodálatos frisseségben megmaradt képeknek köszönhetjük, hogy szinte pontosan ismerjük az ősi egyiptomiak életét. Kiábrándító a visszatérés az óegyiptomi múltból a jelenbe, a mindennapi életbe, amit itt, a Királyok völgyének bejáratánál a taxisofőrök, szamár- és tevehajcsárok hada képvisel, akik utasra várva tereferélnek. Rendszerint jól számítanak, mert aki a Királyok völgyébe ellátogat, aligha mulasztja el, hogy meg ne nézze Hatsepszut királynő templomát, amelyhez 495 méter hosszú út vezetett, két oldalán szfinkszekkel, a Ramesszeumot vagy az ún. Memnónkolosszusokat, a III. Amenhotep elpusztult temploma előtt álló két hatalmas méretű s a királyt ábrázoló kőszobrot, amelyeknek felső része később ledőlt s romjaik ma is láthatók Medinet-Habu közelében. Amikor visszatértünk a Nílus jobb partjára, már csaknem lenyugodott a nap. Most vettük csak észre, mennyire éhesek is vagyunk, hiszen reggel óta nem ettünk. Gyorsan elköltöttük hát, csak úgy köröm közül szerény vacsoránkat, ' ami ebéd is volt egyúttal, s azzal a tudattal hajtottuk álomra a fejünket, hogy 250 kilométerre délre ott vár utunk következő állomása, a világ egyik legszebb fürdő- és üdülőhelye — Asszuán. A Hét számára írta: PETER MARIOT TUT-ANCH 8
