A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-16 / 15. szám
JÓL MEGGONDOLTÁK — Semmi baj — legyint könnyedén az egyébként nagyon energikus, határozott doktornő. Ritka emberben érezni, látni annyi erőt és akaratot, mint benne, meg is jegyzem. — Hát ami igaz, az igaz, sosem ijedtem meg a saját árnyékomtól — feleli. — Kis túlzással azt is állíthatnám, hogy egész eddigi életem egyetlen nagy akarásból állott... Talán azzal kezdeném, hogy semmi rendkívüli dolog nem történt az életemben, ami az orvosi pályára vitt. Egyszerűen szerettem tanulni. Hiszi valaki vagy sem, élvezettel tanultam s gondoltam, az orvosi pályára készülve lesz rá módom bőven... Őszintén mondom: nagy szetetettel és hálás szívvel gondolok régi iskolámra, ahol emberségre, az anyanyelv szeretetére neveltek, és jól felkészítettek az egyetemi tanulmányokra. Végig jeles tanuló voltam. Ezt nem dicsekvésből, csupán a rend kedvéért jegyzem meg ... A Komensky Egyetem orvosi karára jelentkezett. „Helyszűke miatt" nem vették fel. Sebaj, majd sikerül jövőre! Hogy ne töltse tétlenül az időt, munkát vállalt a lévai kórházban. Padlómosástól a posta kihordásáig mindenféle munkát végzett. Jó kedvvel, nem elkeseredetten, mint ahogy azt sokan gondolhatnák. A következő évben újra felvételizett Bratislavában, s újra elutasították. Ez már egy kicsit meghökkentette, de ezúttal sem keseredett el. Ellenkezőleg: „csakazértis", folytatja a próbálkozást. Egyelőre kórházban dolgozott tovább mindenesként egy újabb éven át. — A szülészeti osztályon dolgoztam a legtöbbet, ott ismerkedtem a „szakmával", s akkor határoztam el, hogy nőgyógyász leszek... Harmadszor a kassai orvosi egyetemre jelentkeztem. Felvettek. Bátran kijelenthetem, semmi hátrányunk nem származott abból, hogy magyar gimnáziumban érettségiztünk, mert többen voltunk, ha csak az nem, hogy az első évben valamivel többet kellett tanulnunk, mint a többieknek. De akartunk és jól ment a tanulás. Sőt! Hogy mást ne mondjak: én például vörös diplomával végeztem .. . S nem akar nagyképűség lenni, de teljes, egész embernek érzem magam. Tökéletesen értem és beszélem két nép nyelvét, ismerem történelmét, irodalmát... Egyébként a vegyeslakosságú területen működő orvosnak kincset ér a két nyelv tökéletes ismerete ... Két évig a zselizi kórházban dolgozott. Kezdettől teljes értékű munkát tudott végezni, mert az egyetemi évek alatt a kötelező három helyett kétszáz szülést vezetett le. Tíz éve működik Ipolyságon. Ahogy mondta, nagyon szereti a hivatását, teljes egészében kiéli magát benne. Vannak kedvtelései, például az autózás. Kedvenc kocsijával az összes szocialista országokban járt már, de szereti a szervezett társasutazásokat is. Volt már az NSZK-ban, Olaszországban, Svájcban, Svédországban, Dániában, Norvégiában, Ausztriában. Azonkívül gyakorta eljár Budapestre színházi előadásokra, kiállításokra és tárlatokra. Szeret verset olvasni. Kedvenc költői közé tartoznak Ady Endre, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, József Attila és Váci Mihály ... Hat évig zongorázni is tanult, de abbahagyta. Hiába, száz felé nem oszolhat meg az ember érdeklődése ... * * * Két szép és tartalmas életű ember sorsával ismerkedtem meg, amivel ismét gazdagabb lettem, s talán a ■ jövőbe vetett hitem is erősebbé vált. Érdekes módon ezúttal a kórházi környezetben érzett szorongásom is feloldódott. LOVICSEK BÉLA (A szerző felvételei) A válóperek magas számának miértjét s általános tapasztalatait kutató riportunk előző két részében már bemutattuk dr. Mária Hermanovát, a Bratislava! Városi Bíróság nagy szakértelemmel rendelkező tanácsvezető bíróját, aki kereken tizenhat esztendeje bont és békít a bírósági tárgyalótermekben. Amikor kézhez kapja a felperes bontókeresetét, még nem tudhatja: a valóságban milyen okok vezették ehhez az elhatározáshoz? Csak amikor az első tárgyaláson mindkét fél előtte áll, akkor kezdi értékelni az egymást taszító, vagy még mindig egymáshoz fűző érzelmeket. Tizenhat esztendő nagy idő ... Érthető hát, hogy amikor a riporter a bírónő eddig tárgyalt bontópereinek legtanulságosabb, talán legelgondolkodtatóbb esete felől érdeklődik, ő jóindulatú mosollyal széttárja a karját: — Sajnos, a legtöbb esetben a békéltetési szándék valóban csak szándék marad, s a házaspár nem engesztelődik — mondja. — Tulajdonképpen nem is emlékszem már, hogy az elmúlt több mint másfél évtized alatt számszerint hány bontópert vezettem. A mindennapi gyakorlatban, jogi szempontból, inkább csak érdekesebb, összetettebb vagy egyszerűbb szokványesetek fordulnak elő; ezért nehéz fenne egy különösképpen elgondolkoztató esetet idéznem ... A maga nemében minden válóper tanulságos. Most azonban épp egy érdekesnek, emberi szempontból figyelmeztetőnek tűnő eset második tárgyalására indulok. A bontóperek nyilvánosak, bejöhet meghallgatni a tanúvallomásokat. Színhely: a városi bíróság egyik kisebb méretű, polgárjogi perekre alkalmas tárgyalóterme. Szürkészöld falak, sárgásbarna, kopott bútorok. A felperes: a 34 éves feleség és az alperes: a 32 éves'férj külön-külön (egymástól mintegy nyolc-tíz méternyire állva) már ott várakoznak a folyosón. Nem szólnak egymáshoz, nem néznek egymásra; úgy tesznek, mint aki tudomást sem vesz a másikról. A kis terem ajtaja •kinyílik, a jegyzőkönyvvezető beszólítja a feleket. BÍRÓ: „Továbbra is fenntartják bontóperi szándékukat?" A felperes és az alperes szinte egyszerre válaszol igenlő fejbólintással. BÍRÓ: „Akkor megnyitom a tárgyalást és ismertetem a tényállást. A peres felek 1967 áprilisában kötöttek házasságot, mindketten csehszlovák állampolgárok. Házasságukból egy hatéves fiúgyermek származik. A felperes bontókereseti kérelmében megállapítja, hogy házasságuk tulajdonképpen a kezdettől fogva nem tekinthető sikerültnek. Kölcsönös viszonyuk 1975-ben jelentősen megromlott és több mint egy esztendeje már közös háztartást sem vezetnek. A felperes állítása szerint az alperes időközben már újabb, komoly ismeretséget is kötött. Kérem a felperest, tegye meg tanúvallomását!" FELPERES: (Jól öltözött, csinos aszszony. Tekintete fáradt, arckifejezése idegességet tükröz. Mélyenülő, barna szeme van. A hangja rekedtes, tisztelettudó.) „Házasságunkat másfél évi ismeretség előzte meg. Ápolónő vagyok, az alperest a Központi Katonai Kórházban ismertem meg, ahol huzamosabb ideig kezelték. Gyógyulása után hetente kéthárom alkalommal találkoztunk. Ebben az időszakban nem voltak nézeteltéréseink. Házasságkötésünk után az én szövetkezeti lakásomba költöztünk. Máig sem tudom megmondani miért, de az esküvő után néhány héttel a férjem teljesen megváltozott. Nem tartotta fontosnak, hogy bármiről is elbeszélgessünk, durva, fölényes volt velem szemben. Állandó kifogásokat emelt a külalakom, a föztöm, az érdeklődési köröm ellen. Hiába kértem, hogy menjünk el néha moziba, színházba vagy akár csak sétálni . . . Néha napokig úgy éltünk, akár két idegen. Egy évi házasság után gondoltam először arra, hogy elválok, de aztán úgy határoztam, hogy egy gyerek talán segít a házasságunkon. Kisfiúnk megszületése után egy évre meg is javult a helyzet, de aztán újra a régi kerékvágásba zökkent minden. Kértem őt, hogy legalább a gyerek érdekében változzon meg, de ő hajthatatlan maradt. Sőt, egyre kíméletlenebb, fölényesebb lett, aminek következményeképpen szexuális kapcsolataink is megszakadtak. Az alperes néhány hónapja egy este idegen nőt hozott a lakásunkba, azóta már nem is beszélünk egymással. Aznap, amikor benyújtottam a bontókeresetet, kíméletlenül megvert. Az okot nem mondta meg, de talán azért, mert az ő lecsóját egy nagyobb edényből egy kisebbe öntöttem át. A helyzet tarthatatlanságára való tekintettel kérem házassági kötelékünk felbontását." ALPERES: (Szikár, magas férfi. Sötét haja a homlokába omlik. Kissé esetlenül áll a tanács előtt, szemmel láthatóan zavarban van, a legszívesebben túl lenne már az egészen.) „Igaz, hogy kórházi kezelésem idején ismerkedtem meg a feleségemmel. Már akkor sem volt mindenben teljes egyetértés közöttünk, de úgy gondoltam, hogy az esküvő után mindez megváltozik majd. Hogy nem így történt, ebben szerintem mindketten hibásak vagyunk. A magam részéről nem éreztem a boldog házassághoz szükséges vonzalmat a felpereshez. Igaz, hogy házasságunk második évében futó kapcsolatom volt az egyik munkatársnőmmel, de akkorra már nagyon sok probléma gyülemlett föl közöttünk. A feleségem akkorra már két abortuszon esett át, állandóan azt kifogásolta, hogy kevés a fizetésem, nem tetszett neki az én érdeklődési köröm vagy baráti társaságom sem ... Előfordult, hogy vitatkozás közben elveszítettem a türelmemet és akkor durvábban is fogalmaztam. Az is igaz, hogy néhány hónapja egy nőismerősömet felhoztam a lakásunkra, de ez már csak azután történt, hogy egy éve nem vezettünk közös háztartást s csak idő kérdése volt: ki és mikor nyújtja be a bontókeresetet. . . Egyébként ő sem az emlékeiből élt csupán, de a szennyes további teregetését nem tartom célszerűnek. Házasságunk valóban zátonyra futott és nem egyéb egy formális köteléknél." BÍRÓ: „Tisztában vannak azzal, hogy elhatározásuk a gyermek jövőjét is döntő mértékben befolyásolja?" A peres felek egybehangzóan állítják: tudatosítják ezt, de a jelen helyzet sem szolgálja a hatéves kisfiú javát; külön-külön próbálják majd a tőlük telhetőt nyújtani neki. A bírónő és az ülnökök kérdései alapján kiteljesedik a kép: hogy is jutott a teljes testi-lelki összeférhetetlenség állapotába ez a házasság. És ekkor már csak — rövid tanácskozás után — szomorú kötelességének tesz eleget a tanács, amikor a helyzet helyrehozhatatlansága láttán ezt a házasságot is fölbontja. Ezzel nemcsak egy perirat, egy jegyzőkönyv, de két emberi sors is lezáródik . . . Már régen vége a tárgyalásnak, amikor dr. Hermanová dolgozószobájában megkockáztatom a kérdést: megélt tapasztalatai alapján vajon mi kell egy jó házassághoz? A bírónő jóindulatúan elmosolyodik: — A válasz, s ez így természetes, annyiféle, ahányon vagyunk — mondja tűnődve. — Véleményem szerint idősebb és fiatalabb korban egyaránt mégsem haszontalan dolog eltöprengeni ezen, hiszen az okos nem csupán más kárán, hanem más jó tapasztalataiból is okul... Ha mégis egy mondatban kellene válaszolnom, akkor házasságkötés előtt a szándék alapos meggondolása; esküvő után pedig elsősorban türelem és kölcsönös jóindulat. Hogy sok-e ez avagy kevés, ezt már — esetenként — az élet szabja meg. Braunsteiner Tamás felvétele 17
