A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-15 / 2. szám
DEMJÉN FERENC A tulai remete 2 RÉSZ (RÁDIÓDRÁMA) 1910. november 11-én éjfél utón két órakor nagy szélvihar dühöng. Majd erélyes kopogás hallatszik. A kopogás megismétlődik néhányszor. Alexandra: Ki az odakint? Ki akar bejönni ily későn a szobámba? Tolsztoj: (izgatottan kintről): Én, én! Alexandra. Engedj csak be. Még jó, hogy fenn vagy... Alexandra: De apukám, miért vagy ilyen izgatott? Miért járkálsz ily késő hideg éjjel? Tolsztoj: Oka van, gyermekem. Mindjárt el is mondom, csak hadd fújjam ki magam. Jaj. .. na, hát tudod, az úgy volt.. . mikor este lefeküdtem és már félálomban voltam, egyszerre felriadtam. Anyád matatott az íróasztalomon, az írásaim között. Tudtam, hogy a Jasznaja Poljana-i föl-* dekről szóló végrendeletet keresi. Hagytam egy darabig. Majd felültem az ágyban és gyertyát gyújtottam. Zsófia erre sietve hozzám jött és zavartan azt mondta, hogy rossz sejtelmek gyötörték. Azt hitte, roszszul vagyok, azért jött a szobába. Alexandra: Na és apukám? Tolsztoj: (még izgatottan): Igen . . . Ennyi történt. De én már tovább nem tűröm és nem is bírom ezt a helyzetet. Írtam neki néhány búcsúsort. Elhagylak benneteket. Alexandra: Éjjel, apukám? Éjjel? Hova gondolsz? Tolsztoj: Éjjel, leányom! így kell ennek lennie. Már össze is csomagoltam. Makovicki doktor a ház előtt vár rám a kocsival. Harminckét rubel van nálam, holnap még küldhetsz utánam Hamorgyinóba vagy kétszázat. Reggel Optyinában leszünk, délután pedig Hamorgyinóban. Alexandra: És hova készülsz apukám? Tolsztoj: Elena unokahúgomhoz. Novocserkába. Jó módban él, törvényszéki elnöknek a felesége. Nála nyugalomban tölthetem a napjaimat. Itt már nem bírom tovább. Nem! Nem bírom! Ezekről azonban anyádnak egy szót sem. Legyen titok. Egyedül te jöhetsz majd utánam. Szervusz, kislányom Szervusz! Alexandra: Szerencsés utat, édesapám! KIS SZÜNET Makovicki dr.: (az erősen sípoló szélben hangosan): Ide tessék ülni, ide. Itt én ülök. Maga, Andrej, menjen a kocsi előtt. Andrej kocsis: Igenis, nagyságos doktor úr. Csak már ez a kegyetlen vihar ne lenne. így nem tudom, hogyan jutok előre. Elfújja a szél a lámpát. Makovicki dr.: Csak gyerünk. Tolsztoj: Csak gyerünk, Andrej. Reggel Optyinában akarok lenni. Andrej: Gyű! Gyű! (Megindul a kocsi, csengő cseng). Makovicki dr.: A lámpát úgy tartsd, hogy el ne fújja a szél. Ha hajnalodik, te is felülhetsz a bakra, és akkor majd vágj a lovak közé. Tolsztoj: Külön jutalmat kapsz, Andrej, ha szerencsésen és hamar elérünk Optyinába. Andrej: Azt csak tessék rám bízni. Az én lovaim ezek... Gyű! Gyű! KIS SZÜNET Zsófia: (izgatottan): Szent isten! Szent isten! Nyikolajevics elszökött. Elszökött az uram! Elszökött az uram! Alexandra, elszökött édesapád! Alexandra: De anyám! Zsólia: Elszökött! Elszökött! Búcsúlevelet írt nekem. Nekem! Engem csak így. . . Egy ilyen cédulával intéz el. (Olvassa). „Drága Zsófiám, már régóta szenvedést okoz nekem, hogy életem nincs összhangban a hitemmel. Nem kényszeríthetlek arra, hogy szokásaidat megváltoztasd . . . Nem élhetek úgy tovább, ahogy az utolsó tizenhat esztendőben éltem . . . Elhatároztam, hogy megteszem most, amit már régóta akartam. Elmegyek . . Ezt írja nekem! Alexandra: De anyám! Ha már nem bírta tovább. Ha már nem bírta szegény. Zsólia: Mi az, hogy nem bírta? Ilyesmit nem ismerek! Ilyen nincs! És... és, én sem bírom tovább. Majd én is változtatok a helyzeten! (Ordítva) Változtatok! Tudd meg! Te is, apád is tudja meg! (Becsapja az ajtót). Alexandra: (kiáltva): Anyám! Anyám! Szent isten, a tó felé szalad! Jaj, Jaj!... Segítség! Segítség! Emberek, segítség! Zsólia: (kiáltva): Beugrók a tóba! Alexandra: Segítség, anyám a tóba fül. Bulgakov úr, maga tud úszni! Én is megyek. Egy-kettő. Nincs idő késlekedni. (Beugranak a tóba). A haját csavarja a kezére... Én már elkaptam a ruháját. . . Egy-kettő. Még egy kicsit. Már megmentettük, elérjük a partot (lihegve). Na! Hála istennek. Most egy kis lélegzési gyakorlat. Egy-kettő, egy-kettő! Le-fel, le-fel! Anyám! Anyám! Na, már jobban is van. Már kinyitotta a szemét! Zsólia: (halkan, de erélyesen): Azonnal táviratozz atyádnak, hogy a tóba vetettem magam! Alexandra: Jó, anyám! Jó! Csak gyere be a lakásba. Megígérem, hogy azonnal megyek a postára és feladom a sürgönyt. Zsólia: Akkor bemegyek. Másképp nem. Alexandra: Máris megyek, ha megígéred, hogy nem teszel semmi butaságot. Zsólia: Nem, de akkor siess! Alexandra: Sietek, édesanyám. Kezét csókolom, viszontlátásra! Zsófia: Várj! Én meg megyek a csendőrségre. 500 rubel díjat tűzök ki annak megjutalmazására, aki a nyomára vezet. Alexandra: De anyám! Ne tégy ilyet! Zsólia: Egy szót se! Tedd, amit mondtam. Vagy ismét a vízbe ölöm magam Nem akarok világ csúfja lenni! (Sikoltva) Nem! Nem! Megértetted? Megértetted?! HARMADIK RÉSZ Tolsztoj, Makovicki dr. és Alexandra a vonaton. (A mozdony halk dohogása és a kerekek ütemes katogása hallatszik). Tolsztoj: (köhögve): Jaj . . . de . . . meg . . . hűltem . . . Majd . . . megfullaszt ez a nagy . . . köhögés . . . Már nem bírom soká! Alexandra: Hogy beszélhetsz így, apukám? Tolsztoj: Ér... zem ... gyér... mekem!... Érzem. Majd... megfullaszt ez a nagy köhögés ... és lázam is van, úgy érzem. Nagy . . . nagy . . . Iá . . . zam van. FÜTYÜL A VONAT Makovicki dr.: Én nem is ajánlanám, hogy tovább utazzunk, kedves Alexandra. A következő állomáson szálljunk ki, és ha majd megpihen a beteg, csak akkor utazzunk tovább. Azt hiszem, a tüdejét támadta meg a kór. És ilyen korban a tüdőgyulladás nem gyerekjáték. Tolsztoj: (köhögve): Igen . . . igen ... a tüdőö! Alexandra: Én nem bánom, doktor úr. Szálljunk ki. Majd csak kapunk szállást valahol. Jön is a kalauz. Tőle megkérdem. FÜTYÜL A VONAT Kalauz: A jegyet kérem! Alexandra: Tessék, itt van mind a hármunké. Kalauz: (kilyukasztja a jegyet): Tessék, kérem szépen. Köszönöm. Alexandra: Kalauz úr, kérem! Kalauz: Tessék parancsolni? Alexandra: Hol a legközelebbi megálló? Kalauz: Asztapovóban. Alexandra: Van ott valami szálló, ahol egy beteget egy vagy két éjszakára el lehet helyezni? Kalauz: Nemigen hiszem. Ez csak egy olyan nagyon kicsi falu. Legfeljebb az állomásfőnöknél, ha nagyon sürgős. De ha lehet, tessék még várni néhány állomást. Már itt van nem messze Hamorgyino. Alexandra: Köszönöm szépen. Köszönjük. Kalauz: Szívesen (hallani, hogy elmegy, csapódik az ajtó). A vonat újra fütyül és. fékez. Makovicki dr.: Azt hiszem, már itt is vagyunk. Kalauz: (Hangja kívülről hallatszik) Asztopovoó! Asztopovooó! Alexandra: Igen. Akkor szálljunk is ki. Utasok beszélgetnek. Egy hang: Nagyon beteg az öreg. Másik hang: Vajon ki lehet? Egy hang: Nem tudom. De lefogadom, hogy valami pópa. Másik hang: Én tudósnak nézem. Tolsztoj: (távozóban hallatszik a hangja) : Csak egy ember vagyok. Csak egy egyszerű gyarló ember. Lev Nyikolajevics Tolsztoj. Az utasok lelkendeznek. Egy hang: Tols'.ztoj • A nagy írónk? A mi büszkeségünk? Másik hang: Aki megnyerte az idei Nobel-díjat és lemondott róla a szegények javára? Egy hang: Hát persze hogy az. Jaj, de kár, hogy csak most tudtam meg. Jaj de sajnálom . . . Kalauz: Beszállni, kérem. Beszállni. A VONAT FÜTYÜL ÉS TOVÁBB MEGY Alexandra: Senki nem szállt ki, csak mi. Makovicki dr.: Az nem baj. Keressük meg az. állomásfőnököt. Osszoling: Én vagyok az, kérem. Mit tetszenek parancsolni?... Osszoling állomásfőnök vagyok. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Alexandra: Kérem, az édesapám, Lev Nyikolajevics Tolsztoj és Makovicki doktor űr szállást keresnek. Útba tudna igazítani?... Osszoling: (meglepetten): Tolsztoj, a világhírű író? Híve vagyok. Legkedvesebb íróm. Ismerem az összes írásait. Mindet!. .. Tolsztoj: Köhögve: ön az én hívem! És itt állomásfőnök? Osszoling: Igen, igen. Nem is engedem tovább. Tessék, tessék, ide hozzám. Rendelkezésükre áll a házam. Kicsi az igaz, de örömmel adom. Tolsztoj: Köszönöm, jó ember . Alexandra: Nagyon hqlás vagyok önnek, Osszoling úr. Nagyon hálás. Osszoling: Tessék jönni velem. Itt ez az ágy. Az én ágyam. És itt az egész szobám. Rendelkezésükre áll. Én majd az irodában leszek addig. Alexandra: Mindannyiunk nevében köszönöm. Az apám nevében is. Nagy a láza. Na, de mindjárt ágyba fektetem. És vizes ruhát teszek rá. Makovicki dr.: Csak azt. Az még segíthet. Osszoling: Sztakovszki doktort, ennek az állomásnak az orvosát is behívatom. Épp az irodámban van. Makovicki dr.: Kérem! Kérem! Csak tessék. Nagyon örülök neki. Küldje csak be a kollégát. Osszoling: Már megyek is. (Kimegy) Makovicki dr.: Csak jól betakarni. Megmérjük a lázát. Alexandra: Csak valami komolyabb baj ne lenne. Sztakovszki dr.: Sztakovszki doktor vagyok. Az asztopovói állomás orvosa. Alexandra: Nagyon örülök. Tolsztoj, az édesapám, és a háziorvosunk, Makovicki doktor. Sztakovszki dr.: önök azok, akiket az előbb telefonon és sürgönyileg a csendőrség keresett. Körözik önöket. Alexandra: (meglepetten): A csendörség? Sztakovszki dr.: Igen kérem. Azóta Osszoling talán már meg is adta a választ, hogy önök itt vannak. Én vettem át a sürgönyt. Alexandra: (izgatottan): Szent isten! Anyánk a nyomunkban van. Tolsztoj: (felriad): Mi az lányom? (Köhög) Ki van a nyomunkban? Alexandra: Édesanyám! Tolsztoj: Még azt is meg akarja akadályozni, hogy nyugodtan haljak meg?... Na, de már mindegy... Már minden mindegy. Alexandra: (sírva): Édesapám! Tolsztoj: Igen . . . lányom. Mindegy .... de mégse ... kh . . . Vegyél csak papirost és írd, a . . . mit dik . . . tálni fogok. Alexandra: (sírva): Lehet, apukám. Tolsztoj: írjad: Csak sejthetjük, hogy mi történik velünk a halálunk után. A jövő el van zárva előlünk. A jövőről úgy beszélünk, mint közeli vagy távoli időről, de a halállal elmegyünk oda, ahol az idő nem alkot határt. Én megválók az élettől, de itt maradnak mások, akik tovább fogják kutatni az élet igazi értelmét. — írod, Alexandra? Alexandra: (sírva): Írom, írom. Sztakovszki dr.: Én azt hiszem, már csak az injekciók segítenek. Csak azok. Makovicki dr.: Csak az. (Súgva mondja) Egy-két nap, de lehet, hogy csak óra. Az a kérdés, hogyan bírja a szíve. És beáll a vég. Tolsztoj: Mit beszéltek olyan halkan?. . . Annyi szenvedő van a világon és ti orvosok, mégis annyian foglalkoztok velem. Különben, tegyetek velem, amit akartok. Nekem mindegy . . . (Kissé hangsúlyozottan). De a parasztok nem így halnak meg. Emberek milliói ... Alexandra: Apukám! Apukám! Sztakovszki dr.: (reszkető hangon): Alexandra, kérem. Osszoling úr. Nyugodjanak bele a változhatatlanba. A szív már nem is dobog. Ha jól hallom, már nem! Halott a legnagyobb orosz író, a tulai próféta. Tolsztoj meghalt. VÉGE 11
