A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-09 / 14. szám
HÁT ABBA LEHET HAGYNI? Kérem, én már idestova két éve nem iszom alkoholt... Ne tessék félreérteni. Nem úgy mondtam, hogy nem ihatom, hanem úgy, hogy nem .iszom". Ez azért hangsúlyozom, mert az az érzésem, hogy sokan azt gondolják: aki nem iszik, az csak beteges, girhes, kinyiffant alak lehet. Nem, nem!... Hogy el ne kiabáljam, én a testi egészségemre nem panaszkodhatom. Csak hát... hogy is mondjam?... Társadalmilag szinte légüres térben lebegek! Nem, nem ez a jó kifejezés... Inkább üldözöttnek, kitaszítottnak, megbélyegzettnek érzem magam a kollégák, a régi haverok, rokonok, sőt, újabban még a feleségem előtt is. A szó szoros értelmében neheztelnek rám ... Ne tessék túlzott érzékenységgel gyanúsítani! Edzett ember vagyok én. Különben is, már mindenféleképpen átgondoltam ezt az egészet... Hogy vajon nem azért fordult ellenem a világ, mert valami ronda nyavalya fészkelt belém?!... Az egészben talán az a legkínosabb, hogy harcolni sem tudok ez ellen a rosszindulat ellen. .Rosszindulat?" Ez az kérem ... Még azt sem lehet egyértelműen tisztázni, hogy valóban az-e? Ha nem hangzik hülyén, inkább „kóros jóindulatnak" nevezném. Talán, ha elmondom néhány esetemet, könnyebb lesz megítélni: Tulajdonképpen élek-halok a jó társaságért. Sohasem hagyok ki névnapot, születésnapot, meg hasonló alkalmakat. Am, lassan-lassan meggyőződtem orról, hogy nem a nevezetes események, illetve az ünnepeltek tiszteletére kell inni, hanem magáért az ivásnak a kedvéért! Egyszer aztán azt mondtam magamban: „No, öregem, ebből elég! Elég a háromnapos gyomorémelygésekből, a fejgörcsökből, a pénzpocsékolósból meg a mindenféle kelle'metlen utóhatásokból!" Szóval, elhatároztam, hogy ezután tartózkodni fogok a szeszes italoktól. Úgy ám! És amikor az egyik kolléganőm, Jolika eljegyzése után való nap ott kellett maradni az irodában, hogy megigyuk a három liter borovicskáját, amit behozott, nagyon szépen megköszöntem és kerek-perec kijelentettem, hogy én pedig nem iszom. A kollégák röhögve ordítottak, az asszonynépség meg kórusban visította: „A Lajos nem iszik!... Brühühühü ,.. hohoho ... hihini,.. I“ Képzeljék el, úgy éreztem magam, mint akit valami otrombaságon kaptak rajta. Aztán hamarosan az italra terelődött a figyelem. A tömény füstben észre sem vették, amikor leléptem. Másnap reggel csak a megözvegyült takarítónő, Róza néni fogdta a köszönésemet. Hálából megérdeklődtem tőle, hogyan veszítette el a férjét? Azt mondja: „Meggyulladt benne a spiritusz!" Ami a kollégákat illeti, két éve állom a sarat. Azóta valami tartózkodó légkör alakult ki körülöttem. Hogy csak egy példát említsek, a múlt héten olyasmiről esett szó, hogy úgy általában mik az okozói a családi élet megromlásának. Izgalmas téma, nem tudtam megállni, hogy véleményt ne mondjak. De a hosszú Kerekes azonnal lehurrogott: „Lajos, te nem élsz olyan bohém életet, hogy ilyesmihez hozzászólhass!" Hát kérem, az ilyesmit csak a bohémeknek van joguk eldönteni? De hallgassák meg egy másik esetemet. Még a nyári szabadság idején kimentünk a folyó menti strandra. Van ott egy kellemes kis kerthelyiség. Délután az asszonynak fagylaltra jött gusztusa. Mondom, gyerünk, én meg iszom valami hűsítőt. Még talán tíz percig sem üldögéltünk, amikor megállt az asztalunknál egy olyan magamkorabeli férfi. Egyik kezében félliteres rumosfiaskó, a másikban három féldecis pohár. Néztem, hogy mit akar. ö csak állt és bárgyúan vigyorgott, majd hirtelen elordította magát: „Nem ismersz meg, Lojos?!“ Mindenki odanézett, én pedig zavart udvariassággal közöltem, hogy nem. „A fene a jó dolgodat — harsogta. — Én vagyok a Feri, a katona haverod! No, dereng már a tökfej, he?“ „Dereng, dereng — makogtam kínosan vigyorogva —, engedd meg, ezt itt a feleségem." Nejem mosolyogva a kezét nyújtotta. Feri jólneveltségét fitogtatván kezet csókolt. Olyan hosszan tartott a kézcsók, hogy a szomszéd asztalnál leplezetlenül kuncogni kezdtek. „Ferikém, el ne aludj!" — kockáztattam meg egy enyhe célzást a kínos helyzetet áthidalandó. „Mi az, öreg trottyos, máris féltékeny vagy?" — tromfolt vissza. Később a feleségem elmondta, hogy nem kis erőkifejtésébe kerül mindkettőjük egyensúlyát megtartani ... A kézcsók után Feri a baljával betenyerelt az asztal közepébe és a fél liter rumot pillanatokon belül kilocsolta a három féldecis pohár — mellé. Ha egy jóindulatú pincér el nem vonszolja őt tőlünk, még ma sem tudom, hogyan szabadultunk volna meg tőle. Persze, mi is rögtön haza indultunk, hogy minél hamarabb megszabadulhassunk a rumtól bűzlő ruháinktól, Még a kerthelyiség kapujában utolért Feri véleménye: „Tetves tróger! Felvág, mint a Zichy gróf. Egy másik alkalommal szépszámú atyafiság verődött össze nálunk. Szegről-végről komák, sógorok mind egy szálig. Szavamra, amikor építkeztem, nem is gondoltam, hogy ennyi daliás termetű rokonom van. Voltunk vagy húszán. Névnapot ültünk, az enyémet. Ez azt jelenti, hogy én vásároltam az italt, és ők ittak. Nem panaszolom fel, mert nem ez Volt a baj. Vagyis hát, nem ez volt a nagyobbik baj. Hanem az, hogy amikor a János sógor berúgott, elkezdett piszkálni, hogy én miért nem iszom ... Mondom, hogy mert én már leszoktam az ivásról. „Leszoktál?! — szűrte a fogai között. — Hát ilyet én még nem hallottam! — és itt nagy erővel az asztalra csapott. — De olyant már igen, hogy valaki azzal utálja ki a vendéget a házból, hogy nem iszik vele!" Erre már én is bepörögtem, és ami igaz, az igaz, hirtelen felidultságomban valami csúnya helyre küldtem a sógort. A vége az lett, hogy negyed órán belül az egész társaság faképnél hagyott bennünket. Búcsúszó nélkül! A feleségem bőgött, mert szerinte, ez már akkora gyalázat, amit semmivel sem lehet lemosni. Azóta folyton zsörtölődik velem. Már összeférhetetlen, hitvány alaknak is nevezett. Úgy néz ki, hogy a családi boldogságunknak örökre befellegzett ... Hát kérem, ez az én bánatom. Ezt tette velem az ital. Elvesztettem a kollégáim becsülését, a barátaim rokonszenvét, a rokonaim szeretetét és a feleségem szerelmét. Mit keresek én még ezen a világon?! Most megyek és leiszom magam. Addig öntöm magamba a drága, halált hozó mérget, míg meg nem gebedek tőle. így talán majd megsajnálnak, kiket szerettem. Talán elrebegik a sírom felett könynyes, italozástól csillogó szemmel: „Mégiscsak rendes ember volt, alkoholmérgezésben halt meg". KOVÁCS JÓZSEF A lakóhelye szerint illetékes Versailles-! törvényszék maga elé idézte Charles Aznavourt, a világhírű francia énekes-színészt. Azzal vádolják, hogy 1970 óta jövedelme jelentős részét elhallgatta és így ötmillió frankkal károsította meg a francia kincstárat. Képünkön Aznavour és ügyvédje gondterhelten távozik a törvényszék épületéből. A képen látható kutyát Samnek hívják. Az előtte álló egyes és a trófea azt jelentik, hogy kutyaversenyt nyert Svédországban. A II. Ramszesz fáraó tiszteletére rendezett párizsi kiállításon Tutanchamón aranyszekerét is megtekinthették a látogatók. Otto Hahn műkritikus nagy elismeréssel irt arról a kiállításról, amely a századforduló magyar képzőművészetét mutatja be Párizsban. Képünkön: Rippl—Rónai: Hölgy nagy kalappal (Madame Mázét 1896- ban) — a párizsi kiállítás anyagából. Dyan Cannon amerikai filmszínésznő a teheráni filmfesztiválon bemutatta negyvenöt perces, Number One című filmjét, egy tanulmányt a gyermekekről. A filmet ő írta és rendezte. Bár filmje sikeres volt, Dyan Cannon nem tér át a rendezésre; folytatja filmszínésznői pályafutását. Legújabb filmjei; a Veszélyes meghívás és a Child under a Leaf.
