A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-09 / 14. szám
9 Sajnos, az ebéd nem volt olyan ünnepélyes, amilyennek szántuk. Legalábbis • nem mindenkinek. A húst a kapitány rekviráltatta. A gazdák — akiknek istállóiból elhajtották az állatokat — nem vettek részt az ebéden —•, még a hídépítő munkán se jelentek meg! A leninisták azt mondták: nem baj! Ha ők a hídépítés ideje alatt felfalhatják a burzsujok jószágait, akkor dolgodnak a gazdák helyett is. Úgyse a gazdáknak készül a híd! A kapitánynak tetszett ez a beszéd, de nekem nem! Azontúl is megtörtént, hogy a kapitány el-elrekviráltatott néha egy állatot a gazdáktól, és azt kiküldette a hídépítőkhöz. Az ebéd jó volt, a szegény emberek hangulata lelkes és bizakodó. Délután annyit haladtunk, mint máskor két nap. Megépítettük a híd első oszlopsorát, tölgyből. Hetven — egyenként négyméteres — rönk lett a híd lábazata. Két méterre engedtük az oszlopokat a földbe — kétméternyi maradt a víz fölött —, a rönköket erős kovácsoltvas pántokkal fogattuk össze. A munka öt is érdekelte. Mindig részletesen el kellett mondjam, hogy vertük be a kemény gerendákba a hosszú, kovácsoltvas szegeket, milyen nehéz küzdelmek árán tudtunk előrehaladni a híd építésével... Egyik estét különösen meghitt hangulatban töltöttük. Ketten voltunk a szobában. Beszélgettünk. Összeölelkeztünk, megcsókoltuk egymást. Nagyon féltünk. Mi lesz, ha hazajön a háborúból a férj... mármint én ... Hogy állunk elébe, hogy mondunk el neki mindent? A táborparancsnok érkezett a barakkba. A hadifoglyok felállással üdvözölték a tisztet. Megkérdeztette a tolmáccsal, hogy mivel töltötték az idejüket, mielőtt ő bejött. — Egy bajtársunk álomelbeszélését hallgattuk! — jelentette Kézdy őrnagy, a barakkfelelős. — Szépet álmodtál, pap? — kérdezte az orosz. — Biztos azt álmodtad, hogy hazamentéi, ugye? Jó ... álmodjatok, én nem bánom... de ne olyat, amit fogolynak nem szabad! Amikor a parancsnok kiment, a tisztek kérték, folytassa az elbeszélést. A pap megpróbálta, de nem ment. összefüggéstelenül beszélt mindenfélét ... Ügy látszik, annyira kifárasztotta a hosszas beszéd, hogy nem bírt tovább a mondanivalójára koncentrálni. Az eset aggodalommal töltötte el a tiszteket. Ezek szerint a többiek sem lehetnek nagyobb szellemi erőben, de ők nem próbálták ki magukat. — Mégis érdekelt volna — mondta lefekvés előtt Kézdy őrnagy, a barakkfelelős —, hogy mi lett a hídból? Meg aztán az asszony... hazajutott-e valaha a pap... Ha lesz hozzá erőd holnap, próbáld meg folytatni a történetedet... Ez a határ még soha ekkora termést nem adott, mint most ősszel. Talán úgy dongolta a grófi föld: no, még ez egyszer, utoljára. .. A cséplést elvégezték időben, de a kukorica, a répa, a krumpli jó része kint maradt a földeken. Az emberek nem mertek kimenni a mezőre, de aki nem félt, az hordott annyi mindent haza, amennyit nem szégyellt. Most még olyan ember is vermet ásott, akinek máskor dér jöttéig se volt elég a krumplija. Hát ha még a híd is állt volna... Ladikkal nehezen boldogultak. A híd; az a legnagyobb csapás, hogy a németek felrobbantották. Vajon lesz-e híd tavaszra? De nem mindenkinek ez a legnagyobb gondja. Mert van, aki esküszik rá — csak súgva meri mondani —, két hónap alatt úgy kitakarítják innen az oroszokat, mint ruhaszapuláskor a tetűt... Ez az özönlő, szedett-vedett sereg bír a németekkel? Azok: vasalt nadrág, ragyogó, olajozott fegyver! Ezek? Madzagon lóg a géppisztoly a nyakukban. Az, hogy valaki a híd felépítésében részt vesz, a németek előtt se lehet bűn! Kényszerítették rá ... De akiknek a fejében megfogant, akik kitalálták, azok felelnek, Bálint tanár úr meg a többiek. Az éhes nép ... akiket az Isten se tudna jól tartani, mert nem ismerik, mennyi az elég! Itt van ez az Angyal Sándor is! Mért lett kilenc gyereke? Mert nincs esze. Nem azért szegény, mert nem lehet megélni ebben az országban. Az maradt szegény, akinek esze nincs. Mostanában nemcsak itthon okvetetlenkedik, átmegy más faluba is! Éjszakánként átjár a Szamoson a Tisza grófok tanyájára, mit látni, mit hallani. Azt mondja: ő a gróftól jussolni fog; ami ott van, az az ő keze munkája, az ereje, az élete. De hát az igavonó ökör számot tarthat-e az örökségre, ha meghal a gazda? Az intéző esze tartotta a gróf birtokát! Nem az, aki benne dolgozott. Angyal Sándor egész nap csákányoz, gerendát hord a hídnál, de este még van ereje, átcsónakázik a Szamoson... Azt mondta tegnapelőtt: — No, emberek, melyikötök mert volna most egy esztendeje, vagy még augusztusban is olyat álmodni, mint ami van! Meg ami lesz, elvtársak. Elhiszitek-e, hogy odaát a gróf birkanyájat nem őrzi senki? Csak úgy legel a nyáj... megy, amerre lát; se juhász, se kutya, se szamár mellette. Az fog belőle, aki akar! És annyit, amennyit a kedve tartja. — Te miért nem loptál néhány birkát? — Loptam volna? Ez nektek lopás? Amit a gróféból elhoz az em-VÉGH ANTAL bér, az már nem lopás, elvtársak! Hogy mondhattok ilyet? Tavasszal, ha osztjuk a földjét, az is lopás lesz? Dehogy! Jussolunk, emberek! — Azt mondd, miért nem hoztál a nyájból? — Szeretnétek tudni? Nem azért, amiért ti gondoljátok ... hogy nem mertem... Most már nem írja senki, hogy ki mit visz a gróféból. Az intéző könyve tele volt! Mindent beleírt, ki mit vitt el. Még azt is, aki egy hát szalmát kötött a szérűn. Az intéző éjszaka eltűnt... A könyv is oda van! Azt beszélik, most negyedik napja elment Kun Mihály lakására, fenyegette Misát, ha nem megy a juh után, baj lesz. — Misa! Sok van a rovásodon, az ember életében eljön az idő, amikor számot kell adjon arról, amit rábíztak ! Misa felállt az asztaltól, odament az intéző elé, összehúzta a szemét. — Ide figyeljen, intéző! Én többet magának nem vagyok Misa! Aki én belőlem még egyszer cselédet akar csinálni, azt én megfojtom... ha utána meg kell döglenem, akkor is... — Adod te még lejjebb is, Misa... — Én Kun Mihály elvtárs vagyok! — Felvette a botját. — No, ki vagyok én? Az intéző az ajtóhoz lépett, elfehéredett, ki akart ugrani. Misa nem engedte! — Ide a könyvet, amibe mindent felírtál! — Letegezte. — Ki vagyok én mostantól? Halljam! — Kun Mihály elvtárs! — dadogta az intéző. — Mondd hozzá azt is, hogy forradalmár! Az intéző mondta. — Honnan tudod te ezt ilyen pontosan, Sándor? — kérdezték az emberek. — Én ne tudnám? Ott voltam Misánál akkor este. Amikor jött az intéző, behúzódtam a felső szobába, de az ajtót nyitva hagytam. A sötétbe nem lehetett belátni, de én láttam és hallottam mindent. — Elbújtál, Sándor! Azt gondoltad, nem jó, ha ott lát az intéző, mert felírja a neved ... — Soha! Eltűnt! — Vízre tettétek, ugye? így beszélgettek akkoriban az emberek a hídépítésnél ebédszünetben. Nem keveredtek össze. A gazdák külön, a szegény emberek is külön. Bálint hol az egyik csoporttal ebédelt, hol a másikkal. A szegényei lelkesedtek érte, a gazdák tartottak tőle. Ebéd után Angyal Sándor engedélyt kért Bálinttól, hogy hazamenjen, van egy kis dolga. Megkérdezték tőle, hogy mit keresett akkor este Kun Misánál? — Vele is volt egy kis dolgom! Sándor engedélyt kért, a gazdák ha elmaradtak a munkáról, ők sose. Ahogy Angyal Sándor elment, az emberek még egy ideig az intézőről beszéltek, meg a juhász Kun Misáról. Hogy az a Misa már ezelőtt is ... Egyszer egy csendőr — valami lopás miatt — bilincset akart tenni a kezére, ö meg szétvetette a lábát, marokra fogta a botot; lehet, csak közelebb kell jönni! A csendőr nem ment... Azt mondta: Misának nincs semmi bűne, nem volt benne a lopásban ... Kun Misával nem jó kikezdeni. Bálint ebéd után a rönkfaragókhoz ment. Jól érezte magát. Az ebédet ma Elvira hozta, tegnap a mama. Apa eszik a szilkéből. Bálint szed magának a tányérba. Ha anya jön, mindig szeretne valamit mondani, de nincs rá alkalom, egymáshoz közel ülnek az emberek. Tegnap is elmenőben csak nézte a fiát, és azt mondta: — Fiam! Fiam! Bálint tudta, mit jelent ez, vidám képet vágott: — Na, anyám, ugye hogy csak lesz itt híd .. . Az anya arrafelé nézett, ahol a híd épült. — Te tudod, fiam... — Nem a hídra gondolt.........gyereke van, a pap felesége, te tudod, fiam!“ Beszélni kellene erről, de mikor? Hajnalban kél, jön a hidhoz. Este, hazamennek, megvacsoráznak; alig időznek egy kicsit, Bálint szedelőzködik, minden este megy! „Az a csuda, hogy a szájára nem vette még őket a falu. Mi lesz ennek a vége?“ Zsuzska szép és kedves. Azon nem lehet csodálkozni, hogy Bálint megszerette. Apa és anya úgy beszélgettek, hogy a lányok ne hallják. Apa keményebb: — Ha szeretik egymást, akkor hazajön a tiszteletes úr, nem számít! Mással is megtörténhet, hogy elvált. — Nemhogy elébb megismerkedtek volna! Nem szerencsés ez így; se Bálintnak, se a tiszteletes asszonynak. Az se szerencsés, hogy éppen őszre esik a hídépítés, meg hogy ősz után tél következik, jeges árral, ami nem épülő hídnak való. Ezért kell igyekezni, szorgalmazni a munkát. Bálint néha beállt a faragók közé, megfogta a szekercét, mint a többiek. Néha fel-felnézett, úgy, hogy a tornyot láthassa. Jó érzés a templomtornyot látni, és arra gondolni: aki ott lakik a fehér templom árnyékában, az az övé. Kényes szerszám a szekerce, pattog ide-oda, kézben kell tartani. A legnagyobb baj az, hogy nyers a fa. De nem lehet arra várni, hogy kiszáradjon a most vágott rönk. Volt, aki azt mondta, várni kell. Bálint megmagyarázta: ha az Isten is így gondolkozott volna a világ teremtéséről, akkor most még fán ugráló majmok lennénk ... (Folytatjuk) 10 Jégzajlás
