A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-08 / 1. szám

Alighanem sokan zavarba jönnének, ha a következő kérdésre kellene (kapásból) válaszolniuk: mi véleményük szerint az

iparművészet? Bevallom, én hosszas töprengés után is csak nehezen tudnék választ adni rá, annak ellenére, hogy nemrégiben még egy iparművészeti kiállítást is megtekinthettem. A probléma ugyanis abból a bizonytalanságból adódik, hogy nem lehet egyértelműen megállapítani: hol kezdődik és meddig terjed az iparművészet. Általános nézet, hogy minden használati tárgy iparművészeti alkotásnak tekintendő, ha nyilvánvaló esztétikai értékekkel rendelkezik. De tágabb értelemben az is iparművészeti alkotás, amely nem használati tárgy ugyan, de ipari eljárással készült művészi munka. Nyilvánvaló, hogy ez a meghatározás nem eléggé szigorú, s mindenki úgy alkalmazhatja, ahogy neki tetszik, ezért nem meglepő, hogy manapság sokan az ipari formatervezést is iparművészetnek tekintik, pedig a kettő nagyon is távol áll egymástól. A fent említett kiállítás (Vili. Szlovákiai iparművészeti és Formatervezési Kiállítás) rendezői a kiállítás elnevezésében ugyan szemérmesen utaltak a két fogalom különállóságára, de a kiállítás elrendezésében már nem igen törekedtek ennek kihangsúlyozására. Ha valaki történetesen egy, a régi korok iparművészetével foglalkozó könyvet forgat, egyáltalán nem lepődik meg azon, hogy abban mindenféle — a kor ízlésének megfelelő — bútordarab rajzát vagy fény-, képét találja. Ugyanő azonban zavarba esik, ha egy korszerű ülőgarnitúrát lát az iparművészeti kiállításon, mert nem tudja eldönteni, vajon iparművészeti alkotásként vagy a formatervezés jelenlegi állapotát tükröző tárgyként szerepel ott. Igaz persze, a lényeg nem ez. Elvégre a bemutatott alkotás értékéből mit sem von le, ha nem tudjuk egyértelműen besorolni valahova. De egymás mellett szerepeltetni az iparművész és a formatervező munkáit — meggyőződhettünk róla — nem mindig szerencsés dolog. A bútorok ugyan jó összhangban voltak a különböző kerámia dísztárgyakkal és az art protiszokkal, annál is inkább, mivel szükségszerűen kiegészítették egymást, viszont a halomra rakott hűtőszekrények vagy a szerszámgép-makettek furcsán hatottak a fotelek és a faliszőnyegek társaságában. Ennyit talán az elrendezésről.

A kiállított alkotásokról különben csak jót tudok mondani. Helyenként ugyan érezni lehetett, hogy a művész nagyon szeretne eredeti lenni, de nem ez volt a jellemző. Megnyugtató látványt nyújtottak a szép és praktikus bútorok, a nem szokványos világítótestek; örömmel vettem tudomásul, hogy léteznek másfajta vázák, hamutartók és teás-készletek is, mint amilyenek az üzletekben kaphatók. Ugyanakkor nem titkolhatom bosszúságomat sem. Mindvégig az volt az érzésem: engem (és még nagyon sok embertársamat) tulajdonképpen kihagytak az egészből. A legtöbb kiállított darab alá ugyanis odaírták: eredeti alkotás. Tehát valami olyan dolog, amely nem igen kerül sorozatgyártásra. A bútor, amely pedig nagyon tetszett, én aligha tudom megvenni, mert az üzletben hiába keresném. A szép világítótest alkotója, ha nagyon megkérem, talán nekem is csinál egy hangulatlámpát, de ha nem tudom megkérni (mert nem hoz össze bennünket a sors vagy nem eléggé degeszre tömött a pénztárcám), akkor kénytelen vagyok megalkudni önmagommal (és a kereskedelemmel, amely hajlamos arra, hogy inkább kitalálja, mintsem fáradságos munka árán felmérje a valódi igényeket), és megvenni azt, amit a lámpaboltban kínálnak nekem.

Jól tudom, hogy erről az iparművészek és a formatervezők tehetnek a legkevésbé.

— ez — (Jozef Kysela felvételei)

4