A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-26 / 12. szám
PETERSEN KITŰNŐ ÖTLET Az egyik New York-i lapban bukkantam a következő apróhirdetésre: „Figyelem! Az Atlantic mozi előtt elveszítettem egy pár kékszínű női harisnyát. A becsületes megtalálónak igen hálás lesz egy fiatal, szőke, kékszemű aszszony. Fantáziám rögtön működni kezdett: plasztikusan elképzeltem a harisnya tulajdonosát, a kékszemű fiatal lányt, bájos gödröcskékkel az arcán. Bementem az első jobb harisnyaboltba. — Parancsol; uram? — kérdezte mosolyogva az elárusítónő. — Igen, egy apróságra lenne szükségem — mondtam. — Egy pár kékszínű nylon harisnyát szeretnék. — Sajnálom, uram, de egyetlenegy pár sincs raktáron, mind eladtuk. így hát mentem üzletről üzletre, de mindenütt ugyanazt mondták. Végül, amikor már letettem minden reményről, az egyik mellékutcában találtam egy üzletet, ahol még volt egy utolsó pár kék nylon harisnya. Másnap reggel dobogó szívvel álltam a lakás ajtaja mögött, ahol a kékszemű s kék harisnyát nélkülöző hölgy lakott. A háziasszony bevezetett a lakószobába, s aztán kisvártatva megjelent ő, a csinos, fiatal, kékszemű nő, haja szőke, mint az olvasztott arany. Amikor meglátott, széttárta a karját és felkiáltott: — Harry, hát te is meglátogatsz egyszer? Nagyszerű! Mikor is láttalak utoljára?... — Mary! Istenem, Mary! Ez aztán a véletlen! Az apróhirdetésben ugyan ott állt a lakáscím, de a név nem, s így aztán... Elnevette magát. — Te is hoztál nekem egy pár kék harisnyát? — Eltaláltad. De hát hogy a csodába veszthettél el egy pár kékszínű harisnyát? Kissé elkomolyodott és helylyel kínált. — Tudod, nem vesztettem el én semmiféle harisnyát. De a kényszerűség rávitt... El tudod te egyáltalán képzelni, milyen nehéz ma az élet? Egy szegény, vagyontalan, asszony számára senkinek sincs ideje, még kevésbé pénze. És így támadt azt ötletem, hogy feladom azt a hirdetést, amit te is olvastál. És nem tévedtem. Tudod mennyi harisnyát kaptam már? Nem fogod elhinni: tizenötezer hatszázharmicnégy párat! — Hatszázharmincötöt — javítottam ki, az asztalon levő csomagra mutatva. Mary elnevette megát és folytatta: — Megint eladom a kapott harisnyákat a boltnak. Nagy az érdeklődés, így aztán már kisebb vagyonkára tettem szert. Látod, nincs olyan régen, hogy csak bagatellre lett volna szükségem, és nem akadt senki, aki hajlandó lett volna segíteni rajtam. Kedves barátom, a pénz az utcán hever, csak tudni kell felvenni. Ebben a pillanatban megszólalt odakinn a csengő. Kisvártatva bejött a lakásadónő és mosolyogva mondta: — Valami férfi van itt. Annak a hirdetésnek az ügyében jött... Fordította: —ta — Egy rövid történet Sötétedik — a neonlámpák még búsan, lehajtott fejjel alszanak, eszükbe sem jut, hogy fényre nyissák szemeiket. Alattuk a járókelők bizonytalan léptekkel kerülgetik az időközben halmazállapotot változtatott hóból felgyülemlett tócsa- és sáradalányokat. A keskeny járdán — amely csak egyszemélyes — az előzés szinte lehetetlen, így tehát lassan, de biztosan haladok a falu központja felé. Gondoltam, a faluban már változik a helyzet. Jól gondoltam, ahogy közeledek a központ felé, a járdák szélesek, sármentesek, de a sötétséget megtörő fény sehol. Lassan bandukoltam tovább, s egyszercsak a másik utcából egy erősen világító reflektorpár tűnik fel s egyre nagyobb sebességgel közeledik felém. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy gépkocsi, de viszont nem voltam biztos, hogy a gyalogúton vagy az úttesten közeledik-e felém. Az erősen vakító fény, amely szokatlan sebességgel közeledett, még fülsüketítő zajjal is párosult, ami megállásra kényszerített. Szerényen egy ház tövéhez húzódtam és vártam, hogy száguldjon el mellettem az autó. Ahogy mellém ért, hirtelen nagy loccsanás, frecscsenés — s a zajos gépkocsi, mint aki jól végezte dolgát, továbbszáguldott. Én ott maradtam a ház tövében vízzel és sárral a kabátomon. Megdermedten bámultam a gépkocsi után — most mit tegyek? ... Éreztem s tapasztaltam, hogy a kabátom és arcom színt változtatott. Eredeti szándékomról lemondva megfordultam az elindultam hazafelé. Folyton az járt a fejemben, kit lehet okolni a történtekért. A gépkocsivezetőt? ö talán hosszú útról érkezett, s már annyi ereje sem volt, hogy levegye a gázpedálról a lábát. Vagy talán nem tudta, hogyan kell átkapcsolni a távolsági fényszórót tompított fényre? Biztosan én vagyok a hibás, hiszen minek álltam meg a tócsa mellett, s miért kellett nekem ezen az utcán menni, hiszen más utcán is elérhettem volna a központba — nem tudom. De sajnos azt tudom, hogy a kabátomat ezen a télen már nem lehet használni, és azt is tudom, hogy társadalmunkban még vannak olyan emberek, akik az ilyen történet hallatán jót nevetnek. — Biztosan ezek közé tartozik az említett gépkocsivezető is. Bencze Mihály 18
