A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-26 / 12. szám
AB ÁLÉ Bokáig süppedünk a nedves homokba. Sűrűn kattog a fényképezőgép, szaporodnak a felvételek. Az imelyi szőlődombon az út mentén és a homokkupacokból méternyi magasságban kiálló karók és venyigék között, a februári napsütésben ragyogó, fehérre meszelt nádfedeles présházak, vagy ahogy itt mondják, hajiokok között járunk. Kis házacskák, pici ablakokkal, ajtóval. A nádfedél olyan némelyiken, mint a mélyen szemre húzott kucsma. Az egyik öreg hajlok ajtófélfáján ma is ott a szerencsepatkó. Jócskán kikezdte már a rozsda. Vajon eleget tett-e küldetésének? Megvédte-e a szőlőt a jég és a fagykár ellen? Nem tört-e meg a gazda bora a pincében az alatt az idő alatt, mióta odaszögezve őrködik a bejárat felett. Odébb méladozó falu, halálraítélt öreg hajiak. Nincs aki rendben tartsa, vagy már nem éri meg? Vajon ki állna neki sárral tapasztani, pótolni a lepotyogott részeket? Félő, hogy a többi, ma még ép, egészséges, minden fölösleges cifráktól mentes, nyugalmat árasztó kis ház is hasonló sorsra jut, idővel összeomlik. Az újabbak pedig már téglából készülnek. Mint a mellette levő. Alinak egymás mellett: múlt és jelen. Előttük gémeskút. Ahá, ágaskodik bennem a kisördög. Csak nem itt terem a bor jó része? Pedig biztosan csak a szüreti edények mosogatására és mosdásra kell a víz. Lejjebb, a domb alján épülő házak már inkább villának, üdülőháznak illenek be. Mellettük, árnyékukban szégyenlősen húzódnak meg a nádfedéllel borított vályogfalak. Mondják, hogy némelyik újonnan épült házban valóságos kis házi múzeum van berendezve. Megtalálható bennük a ropkától a kaszakőig minden. Divatba jött a régi használati tárgyak gyűjtése. Szobánk, konyhánk falát díszítik, pedig sokszor nem is tudjuk, miért tettük oda. Egyszerűen divat. És gyakran azt vesszük észre, hogy az igazi értékek elpusztulnak, mire észbekapunk, már hasznavehetetlenek. Imelyiek, gyallaiak, martosiak járnak a szőlőbe. Munka ilyenkor februárban is akad. A présházak, szőlőtőkék között emberek dolgoznak. Az egyikre a falnak támasztott kerékpár, a másikra személykocsi vár. Betérünk az egyik hajlókba, ötven-ötvenöt év körüli férfi fogad bennünket. — Dehogy zavarnak, éppen befejeztük a munkát. Trágyát hordtunk a tőkék közé. Megdolgoztunk, nem mondom, de így már három évre nyugtunk van. Legalábbis a trágyázással. Kint most más dolog nincs. Kalapos fiatalember jön be. Jancsár Imre, a gyulamajori szövetkezet zootechnikusa. Ahogy nézem, meszsze van még a harminctól, ö a gazda. Akivel pedig az imént beszéltünk, Kovács József, a sógor. Segíteni jött,- van ideje. Előkerül hamarosan Tériké, a gazdasszony is, Jancsár Imre felesége. De el is tűnik hamarosan a pincelejáróban, hogy bort hozzon a vendégeknek. „Hideget“ — szól utána a férje. (A sógor ugyanis forralt bort iszik.) Kis idő múlva már ott is áll a csecses kancsó az asztalon. Kóstolgatjuk a bort. Nos, hogy ízlik az abálé? — kérdi a második pohár után Kovács József. Kezemben megáll a pohár, kérdőn nézek vendéglátóimra. Abálé? Ismerem én az abálevet, dehát az nem ilyen. Bárcsak ilyen volna! Nem kell sokáig várnom a magyarázatra, mosolyogva mondják, hogy miért hívják így a bort. A domb, ahol a szőlő van az Aba. így hívják. A bor, ami itt terem, tehát az Aba leve, vagyis abálé. — A monda szerint Aba vezér sátra állott a dombon, magyarázza Kovács József. Hogy igaz vagy sem? Ki tudja. A bor mindenesetre jó. — Kadarka — mondja a gazda. — Kicsit savanykás, de tavaly nem volt ideje beérni — teszi hozzá mentegetőzve. Korán volt a szüret. Egyébként jóval ötszáz liter fölött termett belőle. Első termés volt, ugyanis nemrég vettük a szőlőt. Eléggé elhanyagolt állapotban volt. Most tehát a lehetőség szerint helyre kell hozni, gondozni, kezelni... Van itt munka bőven. Minden szombat—vasárnap akad valami tennivaló. Különösen most, hogy a hajlok is még befejezés előtt áll. Kovács sógor szerint nem érdemes a szőlővel foglalkozni. Nem fizetődik ki. Metszeni, permetezni, trágyázni, takarni, szüretelni, kezelni a bort... A fiatalok azonban más véleményen vannak. Nemcsak dolgozni, szórakozni is kijárnak a szőlőbe szombat —vasárnaponként a barátokkal. Ügyhogy az ötszáz liter bor könnyen el is fogy. — Szeretik a martosiak az abálevet — mondja mosolyogva Kovács József. Elköszönünk vendéglátóinktól. Nemsokára a szőlődomb alján járunk. Mint egy hatalmas gúnár csipkedi, markolja, falja a domb végét egy rakodó. Eszembe jutnak Kovács József szavai. „A közeli szeszélyes! dombon kutattak csontok után, mert munka közben előkerült néhány. Még most is hordják onnét a homokot s a terület egy része be van kerítve.“ Innen lentről végiglátni a domboldalt. Arra gondolok, vajon milyen lesz az idei szüret? Jó termést hoz-« a kadarka, a müller, a szlanka, az ezerjó vagy a cétényi? Nem okoz majd kárt a jég, fagy? Felhangzik-e majd az újbor táplálta jókedv nyomán a dal a hajiokokban! Több lé terem-e az Abán az idén? Reméljük. Egyenlőre azonban több itt a víz, mint a bor. Az út menti laposokban álló fűzeknek csak a koronájuk látszik ki belőle. GÖRFÖL JENŐ A szerző felvételei Pillanatkép a tornateremből 12
