A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-03-05 / 9. szám

ANDRÉ MAUROIS: Irene — Boldog vagyok, hogy ma együtt kimegyünk valahova — mondta Iréné. — Szörnyű fárasztó volt ez a hét. Any­­nyi munka és gond. De hát hagyjuk, maga itt van nálam, s én már gondol­ni sem akarok az egészre ... Figyeljen ide, Bemard, elmehetnénk moziba és megnézhetnénk egy jó filmet. — Csak nem gondolja, Iréné, hogy ma este el tud cipelni engem a mozi­ba — mondta Bemard morózusan. — Kár. Már úgy örültem, hogy meg­nézünk együtt egy jó filmet... De hát sebaj... Nemrég nyílt meg egy új lo­kál a Montpamasse-on, valami marti­­nique-i zenekar játszik ott. — Nem — jelentette ki határozottan Bemard. — Semmiféle néger zenét, Iréné. Már torkig vagyok vele. — Hát végül is mit akar csinálni? — kérdezte Iréné. — De hiszen tudja. Megvacsorázni egy csendes kis vendéglőben, elbeszél­getni, hazajönni ide magához, lefeküd­ni a díványra és álmodozni. — Azt már nem ... Nein, kedvesem. Maga aztán igazán önző fráter. Meg­lepi, hogy ezt mondom? Biztosan azért, mert magának eddig még senki sem mondta meg szemébe az igazat. Senki. Megszokta, hogy a nők parancsként ve­gyék a kívánságait. Hiszen maga olyan, akárcsak valami pasa, modern kiadás­ban! Mintha csak háreme lenne. S az, akit éppen kiválasztott, még nagyobb rabnő, mint a többiek. Ha álmodozni van kedve, akkor az asszony elbűvöl­­ten nézze magát, ahogy álmodozik. Ha magának táncolni van kedve, hát akkor táncoljon. Ha maga leír néhány sort, akkor hallgassa meg isteni félelemmel. Ha maga azt kívánja, hogy szórakoz­tassák, akkor változzék át Seherezádé­­vá ... Nem, még egyszer megismétlem, nem, kedvesem! Van a világon legalább egyetlen nő, aki nem alkalmazkodik a maga rigolyáihoz. Elhallgatott, aztán kissé mérsékelteb­ben folytatta: — Ó, milyen szomorú is ez, Bemard! Mennyire örültem, hogy találkozunk, hogy együtt leszek magával. Elképzel­tem, hogy segít majd elfelejtenem mindazt, ami bánt. Maga meg jön és egyesegyedül csak saját magára gon­dol ... Menjen ... s majd jöjjön vissza akkor, ha megtanulja a mások szemé­lyét is akkceptálni... ★ Bemard egész éjjel nem aludt. Töp­rengett. Igencsak lehangolt volt. Iréné­nek igaza van. Utálatosan viselkedett. Nemcsak hogy megcsalta és elhagyta Alice-t, aki hűséges és odaadó volt, de még csak nem is azért hagyta el, mert másba szeretett bele. Miért tette? Miért ez a szükséglet nála, hogy hó­dítson és uralkodjék másokon? Miért képtelen a „mások személyét akkcep­tálni"? Elgondolkodott a múltján, visz­­szaemlékezett nem könnyű ifjúságára, a nőkre, akik elérhetetlenek voltak a számára. Micsoda ellentéte mostani ön­zéséhez! Akkor félénkség, most ciniz­mus. Nem, nem volt ez valami hízelgő gondolat, nemes érzés. Nemes? Ellen­kezőleg, ürességbe, banalitásba merü­lök, gondolta. Hiszen a legutóbbi idő­kig, kemény, könyörtelen volt a szere­lemben, s mégis megkönnyebbülés oly­kor engedni, gyengének lenni, boldog­ságot találni a másik boldogságában. Most ébredt ennek tudatára. Már csak egyre ritkábban és elvétve hangzott fel hozzá a garázsba beálló kocsik zaja. A mások boldogságában keresse a saját boldogságát? Nem próbálkozhat­na meg vele? Miért. Ki ítélte őt arra, hogy kegyetlen legyen? Hisz elvégre minden embernek joga s lehetősége van, hogy bármely pillanatban új éle­tet kezdjen. És lehetne ehhez az új szerepéhez jobb partnere, mint éppen Irene? Iréné, aki oly megható egyetlen estélyi ruhájával, megjavított harisnyá­jával és elnyűtt, viseltes kabátjával? Iréné, aki oly szép és szegény? És sze­génységében oly nemes? És emellett néhányszor már meglepte őt, hogy ma­gamagánál is szegényebb diákokon se­gít. Nélküle talán éhen halnának. A hét hat napján át egy üzletben dolgo­zik, ő, aki valamikor gazdag szülők gyermeke volt és igazán kitűnő neve­lést kapott. Sohasem beszélt erről... Iréné ... Miért is nem tudott neki egy egész egyszerű kis örömet okozni egyet­len szabad estéjén? Elment az utolsó csörömpölő autó­busz, megrázkódtatva az üvegtáblákat. Most már semmi zaj sem zavarja majd a csendesen tovatűnő éjszakát. Ber­nard, ennyi fontolgatástól fáradtan, megpróbált elaludni. Egyszerre nagy nyugalom és megelégedettség fogta el. Döntésre jutott ugyanis. Életét Iréné boldogságának szolgálatába fogja ál­lítani. Gyengéd, megértő, alázatos és odaadó partnere lesz. Ez a döntés úgy elringatta, hogy csakhamar elaludt. ★ Másnap reggel, amikor felébredt, még mindig olyan jó érzések bujkáltak benne. Felkelt és öltözködés közben fütyörészett, ami mór fiatalkora óta nem fordult elő vele. Elhatározta: ma este elmegyek Iréne-hez és bocsána­tot kérek tőle. Éppen a nyakkendőjét kötötte, ami­kor csöngetett a telefon. — Halló! — csendült fel Iréné dal­lamos hangja. — Maga az, Bemard? Figyeljen ide ... nem tudtam aludni. Tele voltam lelkiismeretfurdalással... Meg kell bocsátania, tudja, ahogy teg­nap este magával szemben viselked­tem. Nem is tudom, mi volt velem, hogy ... — Ellenkezőleg, Iréné, éppen én . . . Egész éjjel fogadkoztam, hogy megvál­tozom. — Nem, ez oktalanság lenne. Ne változzon meg. Ó nem! Az, Bemard, amivel maga imponál, ami miatt magát szeretni kell, azok éppen a maga sze­szélyei, akaratosságai s hogy úgy vi­selkedik, mint valami neveletlen gyer­mek. Egyébként is jó, ha a nőnek egy olyan partnere van, aki rávezeti, hogy föláldozza magát érte... Szeretném megmondani, hogy ma szabad az es­tém és hogy nem fogok semmiféle há­zon kívüli programot erőszakolni magá­ra. Magára hagyom a dolgot... Bemard, miközben letette a kagylót, szomorúan csóválta a fejét. Fordította: — ta — 16

Next

/
Thumbnails
Contents