A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-05 / 9. szám
ANDRÉ MAUROIS: Irene — Boldog vagyok, hogy ma együtt kimegyünk valahova — mondta Iréné. — Szörnyű fárasztó volt ez a hét. Anynyi munka és gond. De hát hagyjuk, maga itt van nálam, s én már gondolni sem akarok az egészre ... Figyeljen ide, Bemard, elmehetnénk moziba és megnézhetnénk egy jó filmet. — Csak nem gondolja, Iréné, hogy ma este el tud cipelni engem a moziba — mondta Bemard morózusan. — Kár. Már úgy örültem, hogy megnézünk együtt egy jó filmet... De hát sebaj... Nemrég nyílt meg egy új lokál a Montpamasse-on, valami martinique-i zenekar játszik ott. — Nem — jelentette ki határozottan Bemard. — Semmiféle néger zenét, Iréné. Már torkig vagyok vele. — Hát végül is mit akar csinálni? — kérdezte Iréné. — De hiszen tudja. Megvacsorázni egy csendes kis vendéglőben, elbeszélgetni, hazajönni ide magához, lefeküdni a díványra és álmodozni. — Azt már nem ... Nein, kedvesem. Maga aztán igazán önző fráter. Meglepi, hogy ezt mondom? Biztosan azért, mert magának eddig még senki sem mondta meg szemébe az igazat. Senki. Megszokta, hogy a nők parancsként vegyék a kívánságait. Hiszen maga olyan, akárcsak valami pasa, modern kiadásban! Mintha csak háreme lenne. S az, akit éppen kiválasztott, még nagyobb rabnő, mint a többiek. Ha álmodozni van kedve, akkor az asszony elbűvölten nézze magát, ahogy álmodozik. Ha magának táncolni van kedve, hát akkor táncoljon. Ha maga leír néhány sort, akkor hallgassa meg isteni félelemmel. Ha maga azt kívánja, hogy szórakoztassák, akkor változzék át Seherezádévá ... Nem, még egyszer megismétlem, nem, kedvesem! Van a világon legalább egyetlen nő, aki nem alkalmazkodik a maga rigolyáihoz. Elhallgatott, aztán kissé mérsékeltebben folytatta: — Ó, milyen szomorú is ez, Bemard! Mennyire örültem, hogy találkozunk, hogy együtt leszek magával. Elképzeltem, hogy segít majd elfelejtenem mindazt, ami bánt. Maga meg jön és egyesegyedül csak saját magára gondol ... Menjen ... s majd jöjjön vissza akkor, ha megtanulja a mások személyét is akkceptálni... ★ Bemard egész éjjel nem aludt. Töprengett. Igencsak lehangolt volt. Irénének igaza van. Utálatosan viselkedett. Nemcsak hogy megcsalta és elhagyta Alice-t, aki hűséges és odaadó volt, de még csak nem is azért hagyta el, mert másba szeretett bele. Miért tette? Miért ez a szükséglet nála, hogy hódítson és uralkodjék másokon? Miért képtelen a „mások személyét akkceptálni"? Elgondolkodott a múltján, viszszaemlékezett nem könnyű ifjúságára, a nőkre, akik elérhetetlenek voltak a számára. Micsoda ellentéte mostani önzéséhez! Akkor félénkség, most cinizmus. Nem, nem volt ez valami hízelgő gondolat, nemes érzés. Nemes? Ellenkezőleg, ürességbe, banalitásba merülök, gondolta. Hiszen a legutóbbi időkig, kemény, könyörtelen volt a szerelemben, s mégis megkönnyebbülés olykor engedni, gyengének lenni, boldogságot találni a másik boldogságában. Most ébredt ennek tudatára. Már csak egyre ritkábban és elvétve hangzott fel hozzá a garázsba beálló kocsik zaja. A mások boldogságában keresse a saját boldogságát? Nem próbálkozhatna meg vele? Miért. Ki ítélte őt arra, hogy kegyetlen legyen? Hisz elvégre minden embernek joga s lehetősége van, hogy bármely pillanatban új életet kezdjen. És lehetne ehhez az új szerepéhez jobb partnere, mint éppen Irene? Iréné, aki oly megható egyetlen estélyi ruhájával, megjavított harisnyájával és elnyűtt, viseltes kabátjával? Iréné, aki oly szép és szegény? És szegénységében oly nemes? És emellett néhányszor már meglepte őt, hogy magamagánál is szegényebb diákokon segít. Nélküle talán éhen halnának. A hét hat napján át egy üzletben dolgozik, ő, aki valamikor gazdag szülők gyermeke volt és igazán kitűnő nevelést kapott. Sohasem beszélt erről... Iréné ... Miért is nem tudott neki egy egész egyszerű kis örömet okozni egyetlen szabad estéjén? Elment az utolsó csörömpölő autóbusz, megrázkódtatva az üvegtáblákat. Most már semmi zaj sem zavarja majd a csendesen tovatűnő éjszakát. Bernard, ennyi fontolgatástól fáradtan, megpróbált elaludni. Egyszerre nagy nyugalom és megelégedettség fogta el. Döntésre jutott ugyanis. Életét Iréné boldogságának szolgálatába fogja állítani. Gyengéd, megértő, alázatos és odaadó partnere lesz. Ez a döntés úgy elringatta, hogy csakhamar elaludt. ★ Másnap reggel, amikor felébredt, még mindig olyan jó érzések bujkáltak benne. Felkelt és öltözködés közben fütyörészett, ami mór fiatalkora óta nem fordult elő vele. Elhatározta: ma este elmegyek Iréne-hez és bocsánatot kérek tőle. Éppen a nyakkendőjét kötötte, amikor csöngetett a telefon. — Halló! — csendült fel Iréné dallamos hangja. — Maga az, Bemard? Figyeljen ide ... nem tudtam aludni. Tele voltam lelkiismeretfurdalással... Meg kell bocsátania, tudja, ahogy tegnap este magával szemben viselkedtem. Nem is tudom, mi volt velem, hogy ... — Ellenkezőleg, Iréné, éppen én . . . Egész éjjel fogadkoztam, hogy megváltozom. — Nem, ez oktalanság lenne. Ne változzon meg. Ó nem! Az, Bemard, amivel maga imponál, ami miatt magát szeretni kell, azok éppen a maga szeszélyei, akaratosságai s hogy úgy viselkedik, mint valami neveletlen gyermek. Egyébként is jó, ha a nőnek egy olyan partnere van, aki rávezeti, hogy föláldozza magát érte... Szeretném megmondani, hogy ma szabad az estém és hogy nem fogok semmiféle házon kívüli programot erőszakolni magára. Magára hagyom a dolgot... Bemard, miközben letette a kagylót, szomorúan csóválta a fejét. Fordította: — ta — 16
