A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-05 / 9. szám
Hfl hatók: lemosta az eső, de még a cifrítást látni rajtuk. A 83 éves Bodon Lajos bácsi úgy emlékszik, most is épp olyan állapotban van, mint az ő gyerekkorában volt. Ki tudja, miféle fából csinálták. A Zsiga bácsiék faragta fejfa mintájára eddig két család csináltatott síremléket kőből. Azt mondják, az tartósabb ... Vendéglátóm, idősebb Bodon Zsigmond földművescsaládból származik. Gyerekkorától szereti, űzi az ácsmesterséget. Most hatvanhét éves. Régebben házat, csűrt, ólat is épített, amit kellett. Ahogy beszélgetünk, dohányzunk, s időnként a szilva levét kóstolgatjuk, a konyhában megszűnik a szövőszék ütemes csattogása. Betekint az asszony is, idősebb Bodon Zsigmondné. Közénk telepszik s a „szakmájáról", a szövésről kezd beszélni: — Tíz esztendős koromban kezdtem el szőni. Árva voltam, apám a tizennégyes háborúban halt meg. Ez a rossz szátyva lett az örökségem, a házasságban a hozományom. Amikor még kicsiny voltam, beleültem a szövőszékbe, el is rontottam nemegyszer. Haragudtak érte, egypárszor el is náspángoltak. Mikor nagyobbacska lettem azt mondták, próbáljam meg. Egyvégbe harminc-negyven rőf anyagot készítünk. A fonalat tíz szálával vetjük, a mintát vetőfán alakítjuk ki. Erről, mint a láncszemet, leszedjük a pamutot, s egy egyméteres fába, melynek sűrű, kb. 160 darab foga van, tíz szálával belerakjuk a fonalat. Ez kerül aztán fel a évben ismét ellátogatnak a szomszéd csoportok munkaterületére, így például leereszkednek a rozsnyóiak „Barazdálás“ nevű barlangjába, mely köztársaságunk legmélyebb aknabarlangja, s bejárják a „Csengőlyuk“ elnevezésű 106 méter mély barlangot. Külföldi csoportokkal is rendszeresek a kapcsolataik. Az idén a miskolci Marcel Loubens Club kutatói látják vendégül a gömöri tájakon. A miskolciakkal dolgoztak már együtt a Bükkben is. Meghívást kapott a „Gömör—Lice“ csoport a Svájci Alpokba is, ahol filmet forgatnak majd és fotódokumentációt készítenek. Bizonyára nagy élmény lesz a 119 km hoszszú Höhloch-barlang megtekintése. Augusztusban a Lengyel-Tótra barlangjaiba mennek, mivel több meghívás érkezett a fiatal lengyel kollégáktól, akikhez szintén baráti együttműködés szálai fűzik a csoportot. A tervek szerint további szakelőadásokat tartanak a csoport tagjai az iskolákban és társadalmi szervezetekben, az év vége felé pedig a járási székhelyen kiállítást rendeznek, amely átfogó képet ad majd a csoport munkájáról, eredményeiről. Ez után a múltra terelődik a szó. Nehéz lenne részletesen felvázolni egész eddigi tevékenységüket. A csoport évek óta rendszeresen működik, a szárnyai területen például két évvel ezelőtt csak a patak vize tudott befolyni. 1976. augusztus 16-án hatoltak be először abba a járatba, ahol még ember sohasem járt. Jelenleg a kőtörmelék eltávolítását végzik. Az elterelt, majd a barlangba visszaeresztett víz oly hangos dübörgéssel tűnik el a sziklák közt, hogy egymás kiáltásait is alig halljuk munka közben. A csoport tagjai azonban annyira összeszoktak, hogy benn a barlangban nincs szükség sok beszédre. Korszerű felszerelésüknek egy részét maguk készítették, másik részéhez pedig a patronáló üzemek és szervezetek révén jutottak. A szárnyai munkahely közelében kutatóházat rendeztek be maguknak, ahol a leszállásra váró váltás tagjai felkészülnek, a mélyből jövök pedig megszárítkozhatnak, ehetnek, pihenhetnek. Nehezebb szerszámaikat is abban a házban tartják. A kutatás télen-nyáron megszakítás nélkül folyik. Gyakran 2—3 napot is a barlangban töltenek, ilyenkor függőágyakban, vagy hálózsákokban alszanak a barlangban, s gázfőzőn készítik el étküket. A munkát a sokhelyütt felbukkanó víz, a magas páratartalom zavarja. A kutatók természetesen sötétben dolgoznak, s a sáros falakat csak a sisakukra erősített lámpa világítja meg. A föld mélyében végzett munka, a kúszás és mászás nemcsak fizikai megpróbáltatással jár, hanem szellemijeg is kimeríti a kutatót. Egy idő után például nem tudják többé érzékelni az órák múlását. Mi a szép mégis ebben a munkában? Maga a küzdelem s a nehézségek legyőzése nyomán érzett öröm. „A természet bőven megjutalmazza azt, aki nem riad vissza az akadályoktól“ — ez a mondás lebeg mindig a barlangkutatók szeme előtt. S olykor pompás sziklaalakzatok, termek és cseppkövek tárulnak eléjük. A „Gömör-Lice" csoport tagjai valamennyien dolgozó fiatalok. Van köztük technikus, ellenőr, gépkocsivezető, szakács, esztergályos. A kutatásokat szombaton, vasárnap, szabadnapjaikon, évi szabadságuk ideje alatt végzik. Szüleik bizony aggódnak értük: nem szakad-e rájuk a barlang? Ök ezen csak mosolyognak. Azt mondják, sokkal több veszély fenyegeti az autóst és a gyalogost a forgalmas utakon, mint a képzett kutatót a barlangban. Veszélyes kalandjuk is volt persze, de szakértelmük, bátorságuk, az egymáson való segítés íratlan törvénye mindig diadalmaskodik. Szorgoskodásuk nemcsak a föld alatti munkából áll. Két leszállás között odahaza szakkönyveket, folyóiratokat olvasnak, korszerű technikai és elméleti újdonságokkal ismerkednek, tervrajzokat készítenek, naplót vezetnek. VERES JÁNOS (Benedek László és Gyökeres György felvételei) szátyvára. A mintát elindítani a legnehezebb munka. Nem is csináljuk már, csak hárman a faluban. Az utóbbi években ismét divatba jött a szőttes. Judit néni a háromszáz éves szövőszéken mostanában vagy háromszáz méter anyagot szőtt meg. Van hat unokája, mindnek csinált már egy szobáravaló rongyszőnyeget. A mai fiatalok azt mondják, nem kell már nekik ilyen, de azért csak hasznát veszik. Jó azt leteríteni az előszobában. — A fonalat kerekes guzsalyon fonom, most télen is csináltam. Ruhafestékkel színezem. A festékhez olajat is teszek, de a keverés az én titkom. A mintákat egymástól szoktuk átvenni, van persze olyan is, amit magamtól csináltam. Szőttem vásznat is, amit aztán a patakban lugoztunk. A lányom stafirunjának nagy része is itthon készült, de az egyik onokám is jobban szeret durva vászontürülközőbe törülközni fürdés után. Azt mondja, jobb mint a froté. Régen a fonóba jártak a fiatalok téli esténként. Odajárt annak idején Zsiga bácsi és Judit néni is. Elbeszélgettek, főtt kukoricát ettek, ha volt—mákkal is megszórták. Ital nem volt. — Zsiga bácsi akkor még süldő legényke volt, szégyellős is, nem mert elmenni a bálba — mondja huncutul a néne. — A fonóban énekelni szoktak, te meg nem tudtál — vág vissza a feleségének Zsiga bácsi. — Ha nem tudtam, tudott a többi! — Zsiga bácsi, próbáljon valamit eldalolni, olyat, amilyet a fonóban szoktak! Ha már a felesége egyszer nem tud! — bíztatom. — A fiam, ennyi pálinka után ez már nem megy! — Az Akácos út... címűbe mégis belekezd. Megreked a közepén. — El tudnám én ezt jobban is, szebben is, de bor kéne hozzá! Mostanában minden bálon ott van, nem úgy, mint legénykorában. Mindig utolsónak jön el. Húsvétkor három napig nem látták otthon. Nem bánta ő, hogy nem evett addig a tehene... Zsiga bácsi csak ünnepnapon veszi elő a bolti pipáját, „kimenőbe". Amúgy a saját faragásút szívja. Ezzel viszont szégyenkezne beállítani a bálba. Van egy tajtékpipája is 1871-ből. Úgy gondolja, szép emlék lesz valamikor. Zsiga bácsi persze nemcsak a fejfa- és pipafaragáshoz ért. Gereblyét is farag, mindent megcsinál, amit kérnek tőle. Kéményt falaz, azelőtt kemencét is rakott. Bolthajtásos kemencét akkor rakott utoljára, amikor még nem hordták ki falura a kenyeret. Három vagy négy esztendeje itt voltak Kassáról a rokonaik. Mondták az öregeknek, süssenek már tejfölös meg túróslepényt. Sütött is Judit néni, el is fogyott pillanatok alatt. * * * Élnek még imitt-amott régi mesterségek, hagyományok, szokások. Van, aki még nem dobta ki a régi szövőszéket, van, aki otthon süti a kenyeret — ha nem is mindig, megőrizve a házban a kemencét, s Mihályfalón még ma is kopjafát állítanak a palócok. Oe vajon meddig még? Lesz-e, aki tovább viszi a szép ősi szokást, ha idősebb Bodon Zsigmond is eltávozik az élők sorából? Vagy talán neki már csak sírkövet állítanak, nem pedig kopjafát? . . . BORZI LÁSZLÓ A szerző felvételei 13
