A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-05 / 9. szám
A Hét számára írta KIRÁLY ERNŐ ^ URÖKNÄL, a világ trónján „PROPINITA, SENOR" Az én mutatványom befejeződött. Közönség azonban sehol, kivéve az előbb említett fiúkat. Kis idő múlva azonban észreveszem, hogy a kunyhók nyílása mögött arcok rejtőznek. Kinyitom a fényképezőgépet, inkább ösztönösen, mint szándékkal, de ez jó fogásnak bizonyult. Néhány asszony előjött, „pózba állt", majd a kezét tartotta a civilizáció első helybéli jelenségeként: — Propinita, propinita, senor. Borravalót kértek. Később megtudtam, hogy az egyetlen spanyol szó, melyet ismernek. Szintén ruhában vannak az asszonyok, de nem olyan szépen öltözöttek, mint punói, cuzcói vagy ayacuchói honfitársaik. Azokkal csak egyetlen közös külső jegyet viselnek, a kalapot. A gyerekek viszont majdnem teljesen meztelenek, ami kétségtelenül nagy hősiességre és még nagyobb szegénységre vall, ha figyelembe vesszük az árnyékban uralkodó hideget és nem utolsósorban a szelet, meg a tó jeges vizét. Egyébként ezzel a ténnyel, hogy tudniillik az állandóan lábnál levő víz hideg és nem csábítja őket fürdésre, magyarázatot találok arra is, hogy miért látszanak piszkosnak. A kölcsönös szemrevételezés percei után nem tudom mihez fogtam volna, ha félreérthetetlen gesztusokkal meghívást nem kapok egy tizenéves fiútól, hogy menjek vele és üljek be a csónakjába. Elhelyezkedem a törékeny, érett-szalmasárga alkotmányban, ami messziről Heyerdahl papiruszhajói kistestvérének látszik. Nádköteg, melynek elejét és végét az ég felé hajlítják, majd összekötik. Ifjú vendéglátóm idegesítő ingatagsággal távolodik el az enyhén ringó parttól és csáklyával irányítja járművét a nádfolyosón. Aztán szabad vízre érünk, majd megint folyosó következik, így járjuk körbe a szigetet. Megvallom, eszembe sem jutott, hogy fényképezzek, mert biztos voltam benne, hogy anélkül is, a legkisebb mozgásra azonnal kizuhanok ebből a valamiből, ami elválasztja tőlem a vizet, de nyilván csak pillanatok kérdése, és fényképezőgépeimmel, följegyzéseimmel együtt azonnal a téma mélyére jutok . . . „Ml VAGYUNK A FÖLD ALAPÍTÓI" Visszatértünk a szigetre. Egészen pontosan a fiú házához, s a szabadulás igazi örömét nem a nádcsónakból való kiszállás adta, hanem az, hogy belülről is megláthatok egy urokunyhót. Vagyis közelebbi kapcsolatba kerülök ezzel az egyre csökkenő létszámú indián törzzsel. Limában beszéltem egy antropológussal — Alfonso Carréon a neve — aki azt mondta, hogy ezek az emberek, akikkel a Titicaca-tó úszó szigetein találkozom, tulajdonképpen már nem tiszta leszármazottai a törzsnek. A népfaj legutolsó tagja a hatvanas évek elején halt meg, egy öregasszony volt, akit a misszionáriusok a boldog halál kegyelmének jegyében a Jesusa névre kereszteltek. Nos, Jesusa asszony tulajdonképpen még hosszú időn át érdekes lesz — bármi is történik ezeken a szigeteken —, mivelhogy szóra bírták a néprajzkutatók. így maradt fenn — az ő hangján — az a legenda, melyet ősei századokon át adtak szájról-szájra, a törzs naív történelmeként. Talán nem érdektelen, röviden idézni. „Az inkák előtt és még azelőtt, hogy Tatitu, az égi atya megteremtette a fehéreket, és amikor a Föld még félig sötét volt, mindössze a Hold és a csillagok világították meg csupán, amikor a Titicaca és a mocsarak a fennsík legvégső határáig terjedtek, őseink már itt laktak. A mai állatok azonban még nem éltek akkor, ám amelyek akkor voltak, azok meg mostanra eltűntek . . . Mi nem akármilyen emberek vagyunk. Mi több vagyunk az embereknél. Koponyánk más. Vérünk sötét, és nem fulladunk meg a vízben. Nem érezzük a téli éjszakák hidegét, sem a nyirkos ködöt, mely átjárja a többi embert és elpusztítja őket. A villám is kikerül bennüket. Nem beszélünk a többi ember nyelvén, és ők sem értik a miénket. Mi vagyunk a föld alapítói, az istenek teremtői, mi, a víz népe." CSÁKLYÁVAL VÉDTÉK KIS BIRODALMUKAT A tudósok, persze, másképpen magyarázzák „a víz népének" előéletét. Szerintük is azonban az Andok első honfoglalói között voltak az uro indiánok. Észak felől jöttek és az időszámításunk előtti 7000 körül érkezhettek. Nem valószínű, hogy már akkor a vizet választották volna otthonukul. Inkább akaratukon kívül menekültek oda, talán néhány száz évvel ezelőtt, akkor, amikor a harcias aymarák elözönlötték a Titicaca-tó vidékét. Az urók tehát az egyetlen lehetséges megoldást választották: a tó nádszigeteire költöztek. És itt, ebben a közegben, ahol a szárazföldnek semmi jelentősége nincs, talajt találtak, s arra otthont építettek maguknak. Igaz, a számuk egyre csak csökkent. Szárazföldi kalanddal sohasem kísérleteztek. Inkább a partlakó aymarák jöttek hozzájuk: gyümölcsöt, krumplit hoztak és halat vittek cserébe. Ám ezek a látogatások alkalmasak voltak arra, hogy az egymás között házasodó urók helyét lassanként egy keveréknép foglalja el a nádkunyhókban. „A világ trónján" — ahogy magukról mondják legendájukban — ma talán 1000—1200 uro indián él. Ők lakják a Peruhoz tartozó úszó szigeteket, ám a körülményeik nem sokat változtak. Ők is megvetik a fehéreket, mint elődeik — hosszú időn át azzal gyanúsították őket, hogy mérgezik a tó vizét, mert el akarják űzni a szigetlakokat. Mondják, tízegynéhány éve még csáklyával védték kis birodalmukat, ha egyegy fehér kutató érkezett hozzájuk. Életüket teljes egészében a nád határozza meg. Csónakot ad nekik, de mindenekelőtt talajt. És élelmet is a tó halai mellé: a nád zsenge gyökerét megeszik, engem is megkínáltak, fanyar ízére emlékszem ma is. Gyékényen alszanak a nádból készült kunyhóban. Hogy nyugodt- e az álmuk? Nos, erre csak azt lehet mondani, hogy általában a legbiztonságosabbnak vélt helyen építik fel kunyhóikat, de mégis megtörténik, hogy a vad szél a víz alányomja a matracszigetet. S hogy ilyenkor kihez fordul az uro indián: ősei isteneihez, a Naphoz és a Holdhoz? Vagy a misszionáriusok által beléjük sulykolt imádságot mormolja? A NÁDSZIGETEN JÉZUS PRÉDIKÁL Tény, hogy az amerikai misszionáriusok eljöttek már hozzájuk a bibliával — ami teljesen felesleges volt —, minthogy nyelvükön nem írnak, spanyolul meg nem beszélnek. Az uróknál tett látogatás megajándékozott engem azzal az élménnyel is, hogy meglátogathattam a világ egyetlen úszó és valószínű legmagasabban levő iskoláját. Ezt néhány éve húzták Punóból: petróleumoshordókon álló tutajról van szó. A tanító — Carlos Velasquez a neve — azt mondta: — Nincsenek illúzióink. Én csupán az analfabetizmus ellen próbálok harcolni. Iskolába főleg a felnőttek járnak, azok az emberek, akik akadozva, de kinyögnek néhány spanyol szót, aztán megtanulnak néhány, számukra iszonyúan nehéz leckét, meg úgy-ahogy számolni. Ez minden. A tanító egyébként ugyanolyan kunyhóban lakik, mint tanítványai. Az iskola csupán a munkahelye. Megnéztem én is. örömmel, mert az iskola, legyen az úszó vagy a jólét fundamentumára épített kultúrpalota, az élethez való fölzárkózást jelenti. Ebben az iskolában semmi sincs. Csak egy csiricsáré színekkel festett kép: A nádszigeten Jézus prédikál, a csónakokban ülő indiánok meg hallgatják. Aymara halászom sunyi szemekkel nézte, hová megyek még be. Megnyugodott, hogy most már a búcsú következik. Búcsú ezektől a különös, rideg emberektől, akiktől múlhatatlan emléket hozok magammal és azt a nyomasztó súlyt, amit az iskolától kaptam. Hogy az épületes, amerikai ízlésre valló kép, akárhogy is nézzük, jelkép, korszakhatár. Amikor ezt a képet kapták, tulajdonképpen ekkor zárult le a történelem előttinek mondott kor a Titicaca úszó szigetein. Mert e képpel az úgynevezett civilizáció névjegyét hagyták itt a misszionáriusok, az amerikai turisták, vagy éppen a parti emberek. Az Amazonas indiánjai még megtehették, hogy az útépítő gépek elől mélyebbre húzódtak az őserdőben, de az uro indiánok nem tudják kikerülni a fehér embert. És azt hiszem, ez lesz a második és egyben végleges halála azoknak a rokonszenves indiánoknak, akik a Titicaca vizén, 4000 méter magasságban az ég és a mélység között lebegnek, „a világ trónján". (Vége) A szerző felvételei e
