A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-26 / 8. szám
AKTAK ÉS GYEREKEK (II.) Ha szombaton vagy vasárnap, a koradélelőtti órákban figyelő szemmel sétálgat valaki a nagyobb városok utcáin, olykor villanásnyi idő alatt érdekes „családi" jeleneteknek lehet szemtanúja. A belvárosi avagy lakótelepi bérházak egyikénekmásikának kapujában, jobbára ünneplőbe öltözött gyerekének kezét szorongatva, egy-egy türelmetlen tekintetű fiatalasszony várakozik. Aztán ki gépkocsin, ki gyalogszerrel, de általában hamarosan megjelenik az apa. A gyerek szeme fölcsillan, az asszony arcvonásai megmerevednek. A szülők többnyire kimérten köszönnek egymásnak, esetenként néhány barátságtalan szót is váltanak. „Ne siessetek úgy, mint legutóbb, nehogy megizzadjon a kicsi. És pontosan ötre hozd haza! Édességet is kevesebbet egyen!" — mondja ridegen az asszony. A már távozóban levő férfi bosszúsan viszszafordul egy pillanatra: „Fölösleges annyira aggódnod... Éppen úgy vigyázunk rá, mint te!" Ők ketten, az apa és a gyerek, kéz a kézben távoznak, az anya pedig sietve eltűnik a kapuban. A férfi ekkor boldogan fölkapja a kisfiút, aki örömmel csimpaszkodik az apja nyakába. Az anya a gyámhatóság vagy a bíróság által előírt ún. láthatást tette lehetővé, s mert nem kívánta, hogy volt férje a lakásába jöjjön a gyerekért, hát átadása előtt inkább a kapuban várakozott.. . — Az a szülő, akinél bírósági döntés alapján válás után a gyerek marad, köteles lehetőséget adni a másik félnek — a volt feleségnek vagy férjnek, —, hogy legalább a meghatározott, hivatalosan megjelölt időközökben ő is érintkezhessék a gyerekkel. Ez az úgynevezett „láthatás" — magyarázza tuba Vávrová, a körzeti gyámhatósági csoport vezetője. — A láthatás lehetővé tételére általában egy-vagy kéthetenként egyszer kötelezik a neveléssel megbízott szülőt. Persze, nagyban megkönnyíti a bíróságok és a gyámhatóság munkáját, ha a szülők békés úton tudnak megegyezni a láthatás rendszeres időpontjának kérdésében. Sajnos, ez nagyon ritkán fordul elő. Sőt, inkább ennek ellenkezőjét bizonyítja a gyakorlat: a láthatás körüli gyakori harc tovább mérgesíti a volt házasfelek közötti viszonyt. A szülők^többnyire meg sem próbálják fölmérni, hogy állandó torzsalkodásaikkal milyen mérhetetlen kárt okoznak a gyermek érzelmi világában. Ennek illusztrálására a gyámügyi csoport vezetője egy példát említ. Négy éve, hogy a szülők elváltak. A férj elvált feleségének többszöri fölszólítására, kölcsönös megegyezés alapján elhagyta a közös lakást. Abban is megegyeztek, hogy az apa hetente egyszer találkozhat akkor még óvodáskorú kisfiával. Nem kívánta magához venni gyermekét, mondván, egy óvodásnak elsősorban az anyja mellett a helye. Csakhogy az anya nem tartotta meg ígéretét: több mint fél évig nem tette lehetővé, hogy az apa láthassa a gyermekét. Amikor aztán a türelmét vesztett apa peres úton keresett igazságtételt, az alperes haragjában ezernyi szitkot szórt a férfi fejére: hogy meghurcolta őt a bíróság előtt, hogy fölösleges izgalmakra adott okot; tudhatná, hogy a gyerek nem kívánja a vele való találkozást s ehhez hasonlókat. A volt házasfelek évekre nyúló huzavonájának kárát, sajnos, a gyerek látja. Időközben iskolássá cseperedett és neve mellé az osztálytanító pedagógiai naplójába az alábbi bejegyzés került: „Fürge eszű, de csak átlagos képességű tanuló. Félszeg, fellépése bizonytalan. Fél a tollbamondástól és a gyors gondolkozást, határozott döntést igénylő feladatoktól. Környezetéről szeretettel, apjáról különös ragaszkodással beszél." —- A per „tárgya", akár a kötelék felbontásának, akár a gyermek elhelyezésének kérdésében dönt a bíróság, mindig a gyerek. Még akkor is, ha erről a pereskedő szülők nem hajlandók tudomást venni — mondja dr. Mária Cechovicová tanácsvezető bíró. — A szülőket gyakran elvakítja az egymás elleni gyűlölködés, a bosszúállás vágya. Régi bírósági tapasztalata, hogy amikor az egyik szülő a gyerek „érdekére" hivatkozva megtiltja, hogy a másik szülő találkozhassék vele, akkor többnyire csupán a boszszúállás vezeti. Pedig a gyermek nevelése, testi, értelmi és érzelmi fejlődésének elősegítése a szülők közös kötelessége, még ha időközben elváltak is. Nemcsak jogilag előírt, de emberi, szülői kötelességeik ezért különélésük esetén is együttműködésre kötelezik őket. Sőt, a láthatás lehetőségének indokolatlan megtagadása a családjogi törvény vonatkozó paragrafusa szerint szándékos vétségnek számít. Előfordul, hogy a szülők bontóperben arra kérik a bíróságot: hallgassák ki tanúként kiskorú gyermeküket, illetve gyermekeiket. Lelkiismeretes bíró erre az esetek többségében nem hajlandó. Ha a gyermek tizenkét-tizenhárom évesnél fiatalabb, úgy szinte soha; ha ennél idősebb, akkor is csak nagyon ritkán. Legfeljebb olyan esetben, ha az előkészítő tárgyalások során úgy tűnik, hogy vallomása éppen az ő érdekében valóban nélkülözhetetlen a tisztánlátáshoz. — Sok szülő elvakultságában, ha a bíróság elutasította a kiskorú gyermek kihallgatására tett indítványát, egyszerűen magával hozza gyermekét a tárgyalásra. Ilyenkor azután megdöbbentő jeleneteknek vagyunk tanúi, miközben a saját igazát hajtpgató felnőtt nem is tudatosítja, hogy elvakultságában, önzésében egy életre szóló sebet ejtett a gyerek lelkén — mondta dr. Mária Cechovicová. — Milyen vallomások származnak a gyerekektől? — Az esetek zömében teljesen megbízhatatlanok. Feltéve, ha egyáltalán hajlandó beszélni. — Rendszerint azonban kitérnek a nyílt válasz elől; önkéntelenül és tudatosan egyaránt küzdenek az ellen, hogy szüleiknek bírái legyenek. Előfordul, hogy amikor hajlandók vallomást tenni, csak úgy ömlik belőlük a szó — nyilvánvaló, hogy betanították őket. Sokkal gyakoribb azonban, amikor a gyerek félszeg megilletődöttségében még a nevét sem képes megmondani, és pillanatokon belül patakzanak szeméből a könnyek. Dr. Mária Valáseková gyermekpszichológusnak a bontóperekben vallomást tevő gyerekekről alkotott véleménye sokban megegyezik a bírósági és gyámhatósági dolgozókéval: — Általános szabály, hogy a gyermek vallomása nem lehet perdöntő. Az intézetünkbe utalt gyerekek pszichológiai vizsgálatakor napról napra tapasztaljuk: milyen kevéssé megbízhatók a gyermekek vallomásai szüléikről. Ha közömbös témáról óvatosan áttérünk a szülőkre, az addig nyugodtan viselkedő gyerek egyszerre zavarttá válik, és szinte soha nem azt válaszolja, amit várnánk tőle. Még a közvetett kérdésekre is kitérő, félszeg választ ad és nem hajlandó ítélkezni a szülei felett. A gyerekek — családjogi perekben — egyszerűen nem valók a bírósági tárgyalótermekbe! A hivatás és laikus bírák, a gyámhatóságok dolgozói tisztában vannak ezzel, a gyerek további egészséges fejlődése szempontjából szinte döntő fontosságú lélektani követelménnyel és valóban rendkívül ritkán engedélyezik serdülőkorú vagy még fiatalabb gyerekek kihallgatását szüleik peres ügyeiben. A minden felelősséget „készséggel vállaló" szülők elvakultsága ellen azonban nehéz érvelniük. Pedig gyermek a tárgyalóteremben — akár nyolc, akár tizenhat éves — nemcsak szomorú és megdöbbentő látvány, hanem a kíméletlen szülők ellen irányuló élő, eleven vád is. 17
