A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-26 / 8. szám
A Hét számára irta KIRÁLY ERNŐ riarchális szerkezetű ayllu tulajdonában. A közösségen belül az egyén szinte nem is létezik. A tömegben él, ez óvja, ez ad értelmet az életének és ez szívja magába. Chichát iszik — erjesztett kukoricasört — és krumplit eszik. És néha lámahúst, a hűségesés büszke táirsát, ám csak akkor, ha az állat az öregségtől már-már kimúlik. Monoton és rideg élet ez, amelyet misztikus karneváli ünnepek ékesítenek a pogány szokások és a legbigottabb vallásosság különös-furcsa keverékével. Elgondolkodtató kérdés: hogyan lehet elképzelni, hogy ősei majdnem ugyanebben a jelmezben szolgálták az Inkát, aki állítólag kitörölte alattvalói szótárából azt a fogalmat, hogy éhség. .. És mi maradt mostanra ebből a nagyhírű birodalomból? Fellegsuroló romerdők, templommá alázatosodott szentélyek, a terraszos földművelés időtálló nyomvonalai a hegyek jól konzerváló talaján. És a szomorúság, az maradt meg. A zenéjük is ezt igazolja. „A viharos éjszaka szült engem / Eső és szél volt a bölcsöm / Senkisem szánta a nyomorúságomat / Elátkozott az én születésem / Legyen átkozott a világ is / Átkozott legyek én is"... S ha már dalról1 esett szó, engedtessék meg a forrásról is megemlékezni. Még mielőtt Limából elindultam, alkalmam volt találkozni egy énekesnővel. Ö beszélt és énekelt a fent idézett szomorúságról. Ezek a dalok merőben különböznek a spanyol hatásra íródott dallamoktól. Intig Nusta — magyarul: a Nap hercegnője — az indián folklór néhány nagyon szép a világ trónjan 1. Döntöttem: el kell mennem a Titicaca úszó szigeteire is. — Uram — fordultam az indiánhoz —. én nem amerikai turista vagyok. — Kis szünetet tartottam, nevezhetjük akár hatásszünetnek, de mondhatom a bizonytalanság néma vallomásának is. — Én nem amerikai turista, hanem magyar újságíró vagyok. — Ez utóbbit tulajdonképpen megszokásból tettem hozzá e kisded monológhoz, korántsem, hogy földrajzi vagy netán politikai hovatartozásomat eldöntendő vitát várjak e jámbor indián halásztól. Mindenesetre elmosolyodott, s egy árnyalattal melegebb hangon szólt: — Ha nem amerikai, akkor 150 sóit fizet. HIDEG ÉS NÉGYEZER MÉTERES MAGASSAG Az üzletet tehát megkötöttük. Meg kell azonban említeni, hogy az Altiplano indiánja ebben az alkuban is kifejezte magatartását egy másfajta életmód képviselőjével szemben. Évekkel ezelőtt, valószínű, még egy doboz cigarattáért alkudhattam volna, vagy fizethettem volna egy díszes csomagolású bonbonkollekcióval is — ha történetesen amerikai vagyok. Most ellenben azt állapíthatom meg, hogy a mindenhatónak tartott dollár erkölcsileg is leértékelődött. Csak a lényeg maradt: a gringo — vagyis az amerikai — az a fejőstehén, akit ott kell levágni, ahol csak lehet.,. Beszállunk tehát a motorcsónakba. Elmarad mögöttünk Puno, a hideg kisváros, az inkák ősi, szent tavának központja. A vízről lehetetlennek látszik, hogy 25 ezer ember lakjon jelentéktelen kis utcáin, házaiban. Az indián hosszasan babrál a motorral, nehezen indul. Háttal ülök a menetiránynak, így tehát állandóan magam előtt látom szomorkás, egykedvű arcát. Kétségtelen, tipikus képviselője fajának. Szünet nélkül rágják a cocát. Életük tulajdonképpen ebben a képletben összegezhető: malom-egyhanguságú munka, o rágóizmok állandó dolgoztatása — de mégsem esznek eleget. A coca-levélnek ugyanis az a jótulajdonsága, hogy el nem veszi, csak tompítja az éhséget. „LEGYEN ATKOZOTT A VILÁG..." Az eszköz és a föld, az élet két legfontosabb feltétele még mindig közösségi tulajdonban, a patmelódiájáva! segített megközelíteni ezeket az embereket, akiket az Andok fennsíkján szeretnék megismerni. NADFALUBA, RÚDFOLYOSÓKON Egy órányi utazás végén értük el az első nádszigetet. Azaz, hogy órám szerint volt ennyi az út, érzékeim teljesen megbízhatatlanokká váltak. Arcomnak napsütötte fele, úgy éreztem, kigyulladt már. Testemnek az a része, mely semmi napot nem kapott, meggémberedett. Csak már kikötnénk. . . Egészen távol a bolíviai partokat látni, s azon is túl hőfedte hegycsúcsokat. Hihetelenül békés és idilli a hangulat, amelyet a homokpadon, ácsorgó flamingók egészítenek ki. Zöld sziget tűnik fel. Készülök az első találkozásra az urók'kal. Meresztem a szemem, hiába. Semmi nyoma az életnek, hacsak a közömbös vízimadarakat és a nádat borzoló szelet ide nem számítom. Nem, ez az ember nem tévedhet. Nyilván, ebben a minierdőben valahol házaknak kell megbújni, de hogy hol és főleg miképpen, ez a rejtély! Az aymara halász meglepő biztonsággal irányítja a csónakot a keskeny kis folyosóba — melyet ón sohasem vettem volna észre. Talán ötven métert araszolunk még a nádszálak ostorcsapásai közepette, aztán feltűnik a falu — ha szabad ezt a kifejezést használnom — nádkunyhóival, kikötött nádcsónakjaival. Álcázásnak tökéletes munka! Lássuk közelebbről. S hogy a szándékkal ne maradjak egyedül, néhány gyerek bukkan elő és vigyorogva mutatnak a sziget egy pontjára, amit én belépési engedélyként értelmezek. Kiugrók tehát és a következő pillanatban nagy toccsanással térdig merülök a jéghideg és annál is büdösebb vízbe. A kis fickók harsányan felnevetnek gügyeségem ily látványos megnyilvánulásain. Mindegy. Felállók és megpróbálok elindulni, de nem jut más eszembe, mint hogy körülbelül ugyanígy lépdelnék, ha egyik pillanatról a másikra beledóbnának egy cirkuszsátor kifeszített gumiháilójába, min ahogy most próbálok haladni e spongyaszerű, hordalékkal és szeméttel1 borított nádtömegen. (Folytatjuk) A szerző felvételei 1. A Titicaca tó, a jellegzetes indián nádcsónakkal 2. Pillantás az Andok egyik gyönyörű völgyére 3. Indián kisleány, háttérben a Machu Picchu romjai 4. Indián öregasszony 5. Huancayo. Az aymara indiánok „fiestán" emlékeznek a spanyol hódításra. Ha úgy tetszik jelmezbálon játsszák el az inkák és a spanyolok találkozását
