A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-02-19 / 7. szám

Fáradtan, leverten keltem. A fürdőszobában a tükörre homályt lehelt a meleg. Letöröltem, megborotválkoztam. Két helyen megvágtam az arcom.

— Ne felejsd el a pénzt, már nyolckor nyitva van a posta. Add fel rögtön.

Megkaptam a figyelmeztetést — erre is jó a feleség.

Az autóbusz tömve volt, mint általában. Iskolások, ügyes-bajos dolgaik után futó felnőttek, orvoshoz igyekvő reumás nénikék préselődnek. Mindenki beszélt, zsinatolt.

Az úton a postáig, jól megáztam. Csurom víz volt a hajam, mintha zuhanyoztam volna.

Jólesett a meleg. Ráérősen beálltam a sorba, pedig sok dolgom volt még aznap. Riportot kellett készítenem egy élmunkással — szövetkezeti taggal. Azon törtem a fejem, hová megyek, kihez fordulok ebben a ronda esőben, amikor megszólított az ablak túloldalán lévő fia'talasszony. Talán már másodszor. Idegesen csengett a hangja:

— Tessék, mondja már, mi tetszik ...

A pénzesutalvány kitöltésével bíbelődtem, de félszemmel az embereket figyeltem. Nyilván én voltam az egy Y- len, aki körülnézett, mert ahogy láttam, mindenkit a saját gondja foglalt le.

Már kitöltöttem az utalványt, amikor észrevettem az öreget. Félénken, szinte szégyenlősen óvatoskodott mellém. Fekete kucsmát, fekete háromnegyedes télikabátot viselt, bő nadrágja fekete bőrcsizmába bújtatva. Jó hatvanas lehetett.

— Fiatalember, kitöltené nekem ezt a sportkaszelvényt, otthon felejtettem a szemüvegemet — szólt rekedt, mély hangon, s egy dülöngélő számokkal teleírt papírlapot nyújtott felém, meg egy kitöltetlen sportkaszelvényt. Remegett a keze.

Siettem, de nem utasítottam vissza.

— Persze, persze — mondtam esetlenül — kitöltőm.

Elvettem tőle a cédulát meg a szelvényt. Lassan, kényelmesen húztam át a kis ablakocskába zárt számokat. Szép, pontos átlókat csináltam. Közben kérdeztem, ő meg válaszolt. Hogy nem éppen szívesen, azt is észrevettem. Mintha már megbánta volna, hogy épp ilyen okvetlenkedőtől kért segítséget.

— Nyert már valamikor a sportkán, bácsika?

Kérges tenyerébe hullott a tekintete, mintha onnan keresne választ. Aztán elmosolyodott. Szemlesütve, mint egy kisgyerek — akitől azt tudakolják, kapott-e már ötöst — így válaszolt:

— Hát egy-kétszer már nyertem, de keveset.

— Dolgozik még? — kérdeztem, mire úgy nézett rám, mintha azt mondaná: „Hát te ki vagy, hogy mindent tudni akarsz?“ Azért válaszolt.

— Hogyne, dolgozok. A magnemesítő állomáson.

— Hol? — buggyant ki belőlem a kérdés. Kezdett érdekelni a dolog.

— A magnemesítőknél. Nem mondom? — Felemelte a hangját, tudtam ezzel befejeztük ezt a témát.

Nem baj — gondoltam — megkockáztatok még valamit. Legfeljebb elküld a fenébe. Átnyújtottam neki a kitöltött sportkaszelvényt. Tudtam, bosszankodott magában, hogy otthon felejtette a szemüvegét. Ha elhozza, elvégzi maga a dolgát, nem kell szóba állnia velem.

— Ha feladta a sportkát és én is végzek, elbeszélgethetnénk egy kicsit — ajánlottam bátortalanul, de már indultam is félve, hogy elutasít.

Ügy jött ki a dolog, ahogy kutyafuttában kiterveltem. Eőlbb végeztem, mint az öreg. Megvártam a kapualjban. Esett az eső, apró buborékok pattantak szét az útmenti tócsákban. Olyanok, mint a tiszavirág, gondoltam, a születésük pillanatában már meg is szűnnek létezni.

De közben kijött futó ismerősöm. Tanácstalanul állt meg mellettem.

— Talán beülhetnénk valahová egy sörre — mondtam. — Ott nyugodtan elbeszélgethetünk. Komolyan szeretnék egy kicsit elbeszélgetni magával. A munkájáról, az életéről, a családjáról...

Ostobaság volt tőlem az egész. Mert mit is akarok én ettől a vadidegen embertől, akik a véletlen sodort mellém a postán? Le is hűtötte hirtelen jött érdeklődésemet:

— Van nekem pénzem, a fiaim, meg az unokáim is megmondhatják. Nem azért sportkázok. Nincs időm, hagyjon engem békén ...

Ott maradtam magamnak az esőben. A fülemről a nyakamba csöpögött a hideg víz. A buborékokra, a tiszavirágra gondoltam ismét. Meg a nagyapámra, aki száz kilométernyire tőlem, maholnap hetvenéves lesz. Nyugdíjas, de még dolgozik. Éjjeliőr a szövetkezetben. BARAK LÁSZLÓ

18