A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-19 / 7. szám
Még tartott a dermesztő tél. A hosszú éjszakába vadul hasított bele a januári szél. A zúzmarát inkább csak érezni lehetett, mint látni. A fagyos ködös levegőjű utcán, ment a menet visszafelé a táborba. Az SS-legények kiáltásaitól hangzott az utca: — Kema, kema! — hangzott jobbról is, balról is. 1944-et írtunk akkor. A foglyok csak mentek, kiki sántikálva vagy botorkálva a fáradságtól. — Nem bírom tovább! — kiáltott fel egyikünk a sorból és összeesett. Hárman is hajoltunk érte, hogy felemeljük, de hiába. Az SS-legények észrevették. Puskatussal iökdöstek el bennünket onnan, s egykét utolsó rúgás után az éhezéstőNegyengült társunk holtan rogyott össze az utca kövén. Valahonnan a város túlsó végéből fegyeverropogás hallatszott. Talán a szabadulást jelenti számunkra?. .. Talán már megérkeztek a szovjet csapatok, hogy kiszabadítsanak embertelen, megalázó helyzetünkből? Véget ér a sok-sok éhezés, szenvedés, amelyet a fasiszta hóhérok zúdítottak ránk s Európa népeire, millióira? Ébredezni kezdett bennünk a remény. A város felett zúgva, sziszegve süvítettek a puskagolyók, gránátok, aztán valahol becsapódva óriási robbanások reszkettették meg a levegőt, a házakat, a földet. De ez most valahogy nem a pusztulástól vaJó félelmet ébresztette fel benem, hanem a szabadulás reményét. Alig láttam, érzékeltem, hogy mi történik körülöttem, a sok járókelőt, autót, katonákat, csak egyetlen gondolat töltötte be a szívem, lelkem, egész lényem: szabadnak lenni. Talán ma, talán holnap, ki tudja mikor?! Ott élt bennem a bizonyosság: nem tarthat már soká! A börtönben beszélgetve virrasztottuk át a hosszú, nagyon hosszú éjszakákat. Állandóan detonációk rázták, rengették az egész épületet. Hajnal felé eltalálták a börtön északra néző tetőzetének egy részét. Nem lehetett aludni. Kint már derengeni kezdett. Lassan szürkült, amikor az SS-legények sorba állítottak bennünket, s a napi munkára kísértek. Kiint hullott a hó. A szél szinte segített a város felett elzúgó, majd becsapódó lövedékeknek még síróbb hangot adni. A régi kaszárnya udvarán vastag rönkfókat vágtunk össze, meg lisztet zsákoltunk a német tábori pékség számára. Elrongyolódott ruhánk teljesen átázott. Ruhánkon, hajunkon, zsákolás közben ottmaradt a liszt, kovásszá ázva a sűrű hóesésben. Hajunk, arcunk is tele volt vele. Már napok óta nem mosdottunk, borottváíkoztunk, nem csoda, hogy rettentő siralmas látványt nyújtottunk szakadt rongyainkban. Nemegyszer fiatal nyilas ficsúrok fegyverüket ránkfogva ránk kiabáltak az utcán: „Koszos partizánok!" Csak amikor magyarul szóltunk vissza, bámultak ránk csodálkozó szemekkel. Húszéves voltam; s mennyi keserűség és elkeseredett bosszúvágy égett bennem, kívánva, hogy egyszer időén visszafizessem nekik mindazt, amit velünk műveltek a bitangok! Talán ez adott erőt nekem és társaimnak a megalázások, szenvedések elviseléséhez. Az udvaron a nácik rekvirált marhát nyúztak. Ott jártunk-keltünk mellettük. Később láttuk, hogy rakják kondérba a friss marhahúst. Fent a levegőben harci repülők keringtek, a város szélén pedig dúlt a harc; éreztük, tudtuk, mindannyiunk jövőjéért, szabadságáért. Zsákolás közben az egyik fogolytársam, aki szökött katona volt, meglátta a földön heverni a véresen félredobott marhabendőt. „Pajtás, kérd el azt a pacalt, valamit majd csak csinálunk vele" — szólt oda nekem. Nagyon éhes volt, mint mindan"annyian. Tudtam, hogy társam nem tud németül, ezért bíztatott engem. Nagyon rendes fiú volt, amikor nem bírtam a zsákot, ő mindig önzetlenül segített nekem, összeszedve minden bátorságom, odamentem a német konyhalegén/hez, és megkértem, hadd vigyem el a pacalt. A német először vigyorgott, amikor megértette, hogy mit akarok, aztán hirtelen felemelte a marhabendőt és az arcomba vágta. Tele lett a képem, szemem, ruhám azzal a szennyel, ami a megtisztítatlan pacalon volt. Nagyon csúnyán nézhettem ki, mert a többi német pokoli nagy nevetésbe kezdett. Akkor jött meg éppen a futár, egy Balog nevű tizedes. Az udvar másik felén volt a magyar parancsnokság, oda hordta a futár postát. L,. ':ént nagyon jó gyerek volt. Ha nem látta senki, mindig adott nekem kenyeret vagy valami más ennivalót, cigarettát, amit tudott. Látta a jelenetet s odajött hozzám: „Ugye éhes vagy? — kérdezte, és olyan sajnálkozást olvastam ki a tekintetéből, hogy majdnem elsírtam magam. — „Várj itten!" — mondta, azután az egyik SS-őrtől elkért engem, hogy segítsek nekik a favágásban. A német legény elengedett, s kezével intve jelezte, hogy menjek előtte és vigyem magammal a pacalt is. Szótlanul mentem előtte, némileg megnyugodva. Amikor odaértünk a magyar konyhához, már tudtam, hogy nem fát vágni kísérnek, s azt is, hogy hosszú idő után végre főtt ételt fogok enni. Már jóval ebed után járt az idő, amikor a két magyar konyhalegény segítségével megtisztítottuk és elkészítettük a pacalpörköltét, ahogy azt Balog János tizedes nevezte. Mindhárman jóllaktunk belőle, s délután négy óra lehetett, amikor Balog visszakísér a németekhez. Amennyire csak tudtam, megtöltöttem a csajkámat és vittem szenvedő társaimnak az ételt. Mondanom sem kell, hogy pillanatokon belül elfogyasztották, hiszen annyira ki voltak éhezve. — No most csak jóftaktái? — kérdezte mosolyogva Balog tizedes. — Meg úgy látom, meg is mosakodtál?" — Igen, hosszú idő óta most voltam csak először jóllakva és megmosakodva. Hálálkodtam volna neki, de ő csak legyintett és eltávozott. Valószínűleg a városba ment a lányok után. Este volt. Már sötétedett, és a lövöldözés is alábbhagyott kissé. Sorba állítottak minket és kísértek az őrök a megszokott úton hazafelé. Sok autót láttunk, megrakva minden el képzelhetővel, amit csak vinni lehetett. A nyilasok menekültek a családjukkal, s vitték magukkal a saját holmijukat, meg amit másoktól raboltak. Kusza összevisszaságban hömpölygött a nép az utcákon. Civilek, katonák ki erre, ki amarra. Mi meg vonszoltuk magunkat a börtönig, ahol azután megszámlálás után bekerült mindenki a maga cellájába'. Ennek egyetlen „berendezése" a puszta kőpadló volt. Átázott ruhában a falat vánkosnak használva elnyúltunk a kövön. Aludni persze nem tudtunk, csak a fáradtságtól időről időre elfogott valami kábulat, ami gyakorlatilag nálunk az alvást jelentette. Sokszor két óráig is meredten bámultam a cella ajtajára vagy a kis rácsos ablakra, töprengve, hogyan lehetne innen kiszabadulni. így telt s múlt az idő, nap, mint nap rengeteg munka éhezés és fázás közepette. Azért kellett kiállnunk azt a rengeteg embertelen szenvedést, megalásztatást mert az egyikünk zsidónak, a másik meg cigánynak született... Micsoda gyalázatos fajírtó őrület volt ez, mely magával ragadta a német fasisztákat és undorító lakájaikat, a magyar nyilasokat! Létszámban alaposan megfogyatkozva, még egy évet kellett embertelen szenvedéseket kiállnunk, miközben a németek folyton tovább és tovább hurcoltak a győzelmesen előrenyomuló szovjet csapatok elől. Aki nem bírt dolgozni, vagy menni, azt minden további nélkül agyonlőtték, mint a veszett kutyát. Nagyon kevesen értük meg a felszabadulást, de szinte földöntúli volt az örömünk, amikor 1945 májusában, Németországban utolértek bennünket a szovjet csapatok. Sírva borultunk a lábaik elé, amikor enni adtak és mutatták fürge kézmozdulattal, hogy csak menjünk haza a mamához aludni! Igen sírtunk az örömtől, a boldogságtól, hogy végre szabadok, ismét emberek lettünk. Éreztük, tudtuk, hogy most már emberek is maradunk, mindig és mindenki számára, hogy soha többé nem kell félnünk a fasiszta népirtástól, hogy lezárult az európai történelemnek ez a szörnyű és gyűlöletes korszaka és nem térhet vissza soha-soha többé. Emberek voltunk ismét, szabad emeberek! KOVÁCS KAROLY DÉNES GYÖRGY két verse: Fennsík. Márgás földjéből kövek pillognak, moha, moha — hús ujjam bögyén érzem, elvegyülök a létben észrevétlen, de ágbogai bennem sokasodnak, Szálegyenesen, mint Farkas dédapám hetvenen túl is — biztatom magam, ő nomád volt, hát nem görbült korán, s kinek gerince, annak hite van. A NAGY-HEGYEN megtöltenek, mint szikkadt nagyanyám a derékaljat napszinű szalmával dugig — bennem fű, fa meg virág van, fenyőtoboz, az isten tudja hány, SZÄLEGYENESEN Szálegyenesen? — húzom el a szám s gondolok annyi szégyenletes évre, melyek hínárként tapadtak teám, szorítván alja emberek kegyére. kis bolond nyírfa, remegő öröm, a lénykévéből pókháló, lila, — nem bírom már, ki kell csordulnia zsáknak, lelkemnek, Nyilj bűv tömlöcöm. Szálegyenesen! — zúgják a tölgyek téli viharban, bízván szakadatlan ... Szivünkben bárha gépágyúk dörögnek, az anyánk arca benne mozdulatlan. 11
