A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-02-19 / 7. szám

eszköz (és nem cél) — jellegének kidomborításakor utalok P. N. Fedoszjevre, aki a következőket mondja: „Különösen értékes hozzájárulásnak érezzük azt a tételt, amely szerint a szovjet nép az emberek új történelmi közössége. Ez a megállapítás kulcsforgalom a szovjetunióbeli nemzetiségi viszonyok további kutatásához. Egyes elvtársak ezt a fogalmat az etnikai fogalmak kategóriájába sorolják és úgy vélték, hogy a szovjet nép alighanem új nemzet vagy nemzetiség. A szovjet társadalomtudósok azonban munkáikban bebizonyították, hogy a szovjet nép — az emberek társadalmi és nemzetközi egységének új történelmi formája. Ez az egység az osztályok és nemzetek közötti antagonisztikus viszonyok megszüntetésének, a munkásosztály, a parasztság és a értelmiség szövetségének, a szovjet nemzetiségek felvirágozásának és egymáshoz közeledésének talaján alakult ki.” (Az 1975 januárjában,

Moszkvában a szocialista országok tudományos akadémiáinak

társadalomtudományokért felelős alelnökei értekezletén elhangzott előadásból, Társadalmi Szemle, 1975. február, 51. old.) Tehát a kérdés így alakul: vajon iskoláink anyanyelvi alapozása és irodalmi nevelése van-e olyan szilárd, hogy megbírja a kétnyelvűség és a bikulturáltság interferenciáit, és vajon a kétnyelvűség és bikulturáltság lehetőségéből ki tudja-e bontani az éppen e tényben rejlő pozitív előnyöket — transzferlehetőségeket? A korszerű iskolának ki kell alakítania tanítványaiban olyan tudatot, hagyománytiszteletet, any any elv szer etetet, mely gátlás és kisebbségi érzés nélküli, fedoszejevi értelmezésű szocialista jövőtudatot alapoz meg. A választ erre az elméleti kérdésre csakis a gyakorlat, a tanítványaink elért sikerei adják meg: a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák tanítványainak túlnyomó többsége ma már sikeresen kapcsolódik be hazánk szocialista társadalmát építő munkába.

Minden eddig elért jelentős eredmény ellenére a korszerűsítés érdekében tudatosítanunk kell: tanítványaink tudatos szocialista hazafiságának további elmélyítése érdekében a jövőben még fokozottabb pedagógiai tevékenységgel kell kimunkálnunk, hogy tanítványaink utasítsanak el minden olyan nézetet, mely az aktív tevékenységet nem ismeri el az emberi létezés tényezőjeként.

A korszerűtlen, az adathalmazt és a tanulót gyötrő száraz grammatizálást iskola gyakorlata nem nyújthatja ezt, hanem csak a korszerű magyar beszéd- és írásműveltséggel is felvértező, nevelésközpontú iskola, mely tanítványaiból értő olvasókat és egy egész életre szólóan könyvet igénylő személyiséget, önmagát állandóan művelő embert nevel.

MÓZSI FERENC

III.

Mint ahogy a meleg sem luxus, az a meleg, melyet az ember lábának télidőben a télicipő lenne hivatott biztosítani. S mivel az én lábam bizony fázik, az utóbbi hetekben ha ismerőssel találkozom az utcán, nem azt kérdezem tőle, hogy van,— hanem hogy fázik-e a lába? Fázik. Mint ahogy annak a negyven embernek is fázik akiket a villamosmegállónál egy hosszas várakozás alatt végigkérdezek. Egyetlen ember akad, egy idős nénike, oki azt mondja, az ő fólszür csizmájában bizony olyan meleg van mint a kemencében. Hát igen! A néni az egyetlen, aki nem divatozik, s aki télicipőjét nem többszáz koronáért, csupán százharmincért szerezte be, s ő az, aki ezt a lábbelit még akkor is viselni fogja, amikor a többiek lába már a hatodik pár télicipőben lesz hullamerev.

Mindez sokmindent elárul, ám a cipőipart mégsem mentesíti egyértelműen. A cipőipar védekezik és büszke arra, hogy követi a divatot, ám nem szívesen beszél a minőségről. Ha mégis, akkor nem felejti el hozzáteni, hogy a cipőt tudni kell viselni. Ez szent igaz, mint az is, hogy a cipőt gyártani is tudni kell, óm ha az ember ezzel a válasszal vág vissza, a cipőipar megsértődik. Részben jogosan, mert hiszen tudunk mi jó cipőt is gyártani. No meg persze rosszat is.

Ugyanígy van ez a tejiparban. Tudunk gyártani tejesdobozt — drágán és keveset — de nem tudunk gyártani tejeszacskót. Igen a tejeszacskóról sokat lehetne beszélni, meg kéne is, hiszen naponta emberek millióinak okoz ismétlődő bosszúságot, hogy a zacskóstejet úgy kell kihalászni a tejesládákban úszkáló tejből s még csak az sem szolgálhat vigaszul, hogy tejeszacskót nem csak nálunk, másutt sem tudnak gyártani. Mi tagadás, az embernek bizony agyára tolul a vér, ha látja, mennyi tej pocsékolódik el a zacskós csomagolás révén. S bizony tiszta szívemből tudnám vigasztalni azt a tehéngondozót, akit esetleg sírni látnék a ládákban úszó koszos tej fe'ett. Mert tudnám róla, hogy a maga becsületes, mások által elpocsékolt, nehéz munkáját siratja és siratja még akkor is, ha ezért a munkáért tisztes fizetést kapott. Siratja, mert közösségi szellemben gondolkodik, mert látja, hogy milyen könnyű egy kis rossz munkával a sok jó munka értékét tönkretenni. Ám hogy mivel vigasztalnám, azt nem tudom. Talán azzal, hogv megígérem: azonnal leállítatom a tej zacskózását. Igenám, de nem rajtam múlik. De hogv rajtunk múlik, az is szentigaz. Csakhogy valahogy már megszoktuk, hogy a zacskóstej kifolyik, s ezt az üzletekben nyilván a lefolyóba öntik. Measzoktuk, hiszen ez a luxus immár többesztendős hagyományokkal bír, nemdebár.

Bérházban lakom, melynek karbantartását az e célra kijelölt házkezelőség hivatott ellátni. Hogy hogyan, azt tíz esztendő alatt remekül kitapasztalhattam. Olyannyira, hogy a házkezelőséqen nem egv alkalommal fenyegtőztem már bűnvádi eljárással, feljelentéssel. No nem azért, mert éppen ehhez volt kedvem. Egyszer például azért, mert a beázott mosókonyha mennyezetét sokszoros bejelentés után sem javították meg, mégnem o mennyezet úav ahogy volt, beomlott. Eqy esztendő múlva a mennyezetet tíznapos komótos munkával két ember megjavította. De csak a mennyezetet, a lyukas tetőfödémet, ahol a víz befolyik a padlásra, azt persze nem. Ezt is többször bejelentettem, de hasztalan. A mennyezet azóta is beázik, a vakolat már réa lehullott róla, ielenleg — ez szemmel látható — aktíváin korhad a tartóaerenda, mi pedig közömbösen várjuk a soronkövetkező beomlást, mojd az

esetleges soronkövetkező javítást, ám nem ilyen közömbösen, sőt drukkolva várjuk az illetékesek felelősségrevonását. Hogy meddig? Ki tudja. S hogy mindez mennyi pénzébe került a házkezelőségnek, pontosan nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy esetért felelős hózkezelőségi „dolgozó" egyhavi fizetése nem fedezni a kár-és munkaköltséget, bár ha rajtam múlna^ én ha utólag is, de az ő fizetését szavaznám meg erre a célra. Ha nem futná az egyhavi, futná a háromhavi s én még csak avégett sem aggódnék, hogy az illető esetleg éhenhal. Már csak azért sem, mert tudom, hogy más jövedelemforrása is van. A munkák mielőbbi elvégzésének érdekében pénzt adtam neki. Magyarul: megvesztegettem. Szolgáljon enyhítő körülményül, hogy a pénzt kiprovokálta, pontosabban mondva kölcsönkérte, azzal a meg nem említett szándékkal, hogy nem fogja visszadni. így is történt s ennek immár három esztendeje. Hadd tegyem hozzá, hogy a kisebb-nagyobb javítási munkákat azóta magam végzem, vagy maszekkal végeztetem el. Így ugyanis olcsóbb. S hogy miért beszélek e régi ügyről? Csupán azért, mert a minőségről beszélek s úgy vélem a példa jó alkalmat ad egyesek munkájának, erkölcsének, valamint munkaerkölcsének illusztrálására. No meg azért, mert ha magánügy kapcsán is, de azért súlyosain közösségi ügyről van ugyebár szó.

KESZELI FERENC