A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-02-12 / 6. szám

1A koporsókat kitették az ud­varra — egymás mellé mind a kettőt — az eperfa alá. ® A felsőszobából — ahol tegnap felravatalozták a halottakat —1 kijöttek az emberek, és megálltak a koporsók mellett. Az asszonyoknak széket raktak két sorban, mögéjük nyárfából ácsolt lócát. Apa és fia feküdt a két koporsó­ban. A gyászolók gyülekezetéből egyet­len férfiember sem hiányzott, mint komor, fejüket leszegett varjak, áll­tak a koporsók mellett. A temetést a halott apa legidősebb bátyja — Járó Sándor — rendezte, mert férfiember nem maradt a csa­ládban. Koporsóért bemenni a városba — mint máskor — nem lehetett. Se ko­porsóért, se másért, már hónapok óta, mert nem volt híd. Amit még az orosz katonák raktak az ősszel vaspontonokból, azt nem sokkal ké­sőbb szét is szedték, elvitték fonto­sabb helyre. Hol van most híd a Szamoson? Ladikkal át lehetett vol­na hozni a koporsókat, de vajon bent a városban van-é? Sok volt mostanában mindenfelé a halott. Sándor — a halott apa legidősebb bátyja — itt készítette a koporsókat helyben. Csendes, szépen megrendezett ha­lottbúcsúztatónak ígérkezett a teme­tés. Járó Sándor előkészített mindent Járó Lászlóné, az özvegy — aki nemcsak férjét temeti, hanem leg­idősebb gyermekét, Bálintot is — hajnal óta talpon volt. Reggel nyolc­­óra tájt elájult, de adott neki az or­vos két injekciót. Nem sokkal az­után kérte, hozzák be a ruháját: gyászba akar öltözni. A két lány — Olga és Elvira — állt a koporsókhoz legközelebb. Az anyjuk mellettük ült egy széken, zsebkendőt szorított az arcára. Néha mind a hárman felzokogtak, köny­­nyük már nem volt, harmadnapra elsírták. Elvira — a kisebb — arra gondolt, hogy apának és Bálintnak ma hajnalra kellett volna feltámad­ni — ha az Isten Jézus erejét pa­rancsolta volna halott testükbe. A tágas udvar kapuját kinyitották. A felsőszoba, ahonnan a halottakat az udvarra hozták, kongó üres. Az alsóban fehér, megterített asztal, rajta kenyér, szalonna, üvegekben pálinka. Járó Sándor már végigkí­nálta a férfiakat. A konyhában töl­tött káposzta főtt. A temetés végez­tével nem fog mindenki visszajönni, csak a rokonság. Sokan lesznek. Járó Sándor idejében gondosko­dott borról is. Temetés után bort kínálnak. Ez a szokás. A virrasztóban pálinkát ittak, de mindenki keveset. Szamosháza község lakói mérték­tartó, józan életű emberek. Igyek­vők, dolgosak, mint amilyen a ha­lott apa is volt. A halotti gyülekezet némán, csen­desen állt együtt. Az anya már nem sírt, a testvé­rek nem jajongtak, néha szipogott valaki, aztán csend volt újra. A harang még nem szólt. A földet a nap melengette, nedvét felszippantotta, mint szemre szorí­tott zsebkendő a könnyet. Járó Sándor is odaállt családja közé — a koporsókhoz. Csak egy-két öregasszony maradt a konyhán a káposztásfazekak mellett. Az emberek a földet nézték, amely simára volt gereblyélve, s amelyet egyenletesre tapostak a kemény tal­pú csizmák. Tegnap még víztócsa is volt itt, dérmarta zöldülő fűcsomók, de reg­gel korán átjött Szűcs Demeter, a szomszéd — anélkül, hogy valaki mondta volna neki. Nem a kerítésen jött, hanem körben a kapun, hozott magával mindenféle szerszámot, és lassan, aprólékos gonddal elegyen­gette az udvar földjét. A tócsákba száraz homokot hintett, a dúcokat lapáttal lenyeste, pálinkát inni egy­szer ment be, égre nem nézett, csak földre, fejét kemény, nehéz gondok húzták lefelé, dél lett, mire végzett. Akkor rágyújtott egy maga sodorta cigarettára, félreállt, elszívta, keserű gondokat eregetve a füstből. Aztán hazament, seprűért, összeseperte a lehullott diófaleveleket, számba vet­te a szerszámait, és hazacammogott. Megtisztálkodott, fekete ruhát vett, beállt a többi ember közé. Amikor a harang megszólalt, az anyának vizes ruhát tettek a hom­lokára. Nem sokkal a harang kondulása után megérkezett a tiszteletes úr. Palástját jövet a szél libegtette. Megállt az asztal előtt, fejét le­hajtotta, sápadt volt, mintha nem lenne vér az arcában. Kezét össze­kulcsolta, ott állt egy ideig némán — de lüktető gondolatokkal. Egyedül jött, nem kísérte senki. Felesége, a tiszteletes asszony, ott­hon maradt. Nem azért, mintha nem lett volna, aki a kislánnyal marad­jon. A halotti gyülekezetből sokan akarták látni őt ezen a temetésen. Amikor a harangszó utolsó fosz­lánya is elszállt messze túl a gyü­lekezet feje felett a Szamos part­jáig, a tiszteletes úr oldalra tekin­tett, aztán vissza maga elé. Angyal Sándor nyelt egyet; so­vány, libabőrös ádámcsutkája álla alól leszaladt, és elkezdte az éneket. „Te benned bíztunk eleitől fog­va” ... Nagyon magasan kezdte — aka­rattal így — és akkora erővel, hogy beleremegett a halotti gyülekezet. Aztán hangjához hangok simultak, mint ellenállhatatlan óriás áradat — hömpölygött az ének, feltörve az egekig. Mintha mindenki önmagán akar­na bátorítani, erőt venni a koporsók felett lebegő árnyakon. Az ének szállt, jólesett mindenki­nek a hosszú csend után a hangos énekszó. Nem sírt senki. Az anya nem éne­kelt. Ült. Két lánya a szék két ol-VÉGH ANTAL dalán. Átfogták anyjuk vállát és egymás karját is. Az özvegy, a halott fiú anyja, nem tudta hol van, valami rémlet neki, úgy érezte, hogy nagy isteni csuda megy most végbe. Milyen furcsa, hogy ő részese ennek az érthetetlen, felfoghatatlan szertartásnak. Meg kellene kérdezni: miért énekelnek. Az ének első sora végeztével csend lett. Mintha ebben a csendben va­lami rémítő felismerés szállta vol­na meg az anyát, de nem tudta vé­giggondolni, hogy mi. Meg akart szólalni, először nem jött hang a torkán, aztán mégis. Csak annyi, hogy: jaj! Félelem fog­ta el az embereket, várták, hogy Angyal Sándor kezdje meg az ének második sorát. „Uram, téged tartottunk hajlé­kunknak” Milyen Istentől kapott erőt adhat az ének szava, amely egyformán szólt most halott apának, halott fiú­nak — kettőjüknek! Az apa; ki hitte volna harmad­nappal ezelőtt, hogy most itt fognak énekelni felette? Vajon mi lehetett az első gondolata, amikor elindult a halál folyosóján? Tudta-e, hogy ho­va indult? Mi lehetett az utolsó gondolata, amikor érezte, hogy nincs menekvés ? Az ének második sora utáni csen­det nem hallotta az anya. Csak any­­nyit érzett, hogy valami felett, va­lami között szédülten lebeg. Üjra elájult, de tartották két ol­dalt a lányai. Elvira zokogott, fel­­jajdult, most értett meg mindent, ami három nappal ezelőtt történt; jött rohanva Sándor bátyja, hogy jaj, uram, Istenem, apátok meg Bá­lint ... Angyal Sándor rövidebb szünetet hagyott, mint az első két sor között. Az utolsó szótagot nem is énekelte, levegőt vett, hogy minél előbb kezd­hesse : „Mikor még semmi egek nem vol­tának” Most aztán nem hallani, ki sír, ki sóhajt, ki zokog, csak az ének hang­ja szárnyal. Messze hallik, kertvé­gekre, ki a Számos-töltésen túl, a vízig. Járó Bálint... szegény! Még el se temették, máris megfordulhatna a koporsójában. Bálint halott; tudja mindenki. De hogy miért? Ezt még azok sem, akiknek a szeme előtt ragadta őt magához a halál. Egy valaki van, aki tudhatná, de az nincs itt. Pedig neki kellene legközelebb állni a koporsóhoz. Bálint, ha élne, emlékezhetne rá; nem volt olyan rég, hisz nem is ré­gen ismerik egymást — egyszer ne­kibúsulva a kettőjük életének; meg­kérdezte: Zsuzska, te eljönnél az én temetésemre? Azt mondta: igen! Bálint akkor arra gondolt, hogy szeretné látni: igazán Zsuzska len­ne-e, aki a legszomorúbb gyásszal gyászolná el őt? Mind a ketten hangosan, szívből elkezdtek nevetni. Zsuzska azt, hogy ő milyen bal­ga... — Elmennék a temetésedre? Azt hiszed, tudnék én egy perccel is to­vább élni azután, ha te nem vagy? Még el sem hangzott végig az ének előző sora, Angyal Sándor kezdte: „Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva” Megzengette teljes erővel, utána a férfiak keményen, mint a kopo­nyák, mint a kapák száraz akácfa nyelei, megtörhetetlenül; az asszo­nyok csengve, hajlongva: suhogó nádrengeteg véges-végig beláthatat­lan tavakon. „Te voltál és te vagy erős Isten” Az anya felállt, és oda akart men­ni a koporsóhoz. Melyikhez menjen? Elindult, de megtántorodott. Szállt az énekszó. „És te megmaradsz minden időben” Csend temetésnek indult apa és fia halotti búcsúja. De már nem az ... Csák Albert tiszteletes úr az asz­talterítő fekete mintáit nézte. Sándor — a halott testvérbátyja — azt kérte, rövid legyen a szent­beszéd. A tiszteletes úr fiatal ember volt. Nem most temetett először. De ezt a két halottat... Mégiscsak az lett volna jó, ha el­jön a temetésre a felesége is. A pap intett Angyal Sándornak. Jöhet a második versszak. Ügy gon­dolta, azalatt rendbe szedi magát; előbb a biblia, az imádság, utána a halotti beszéd. „Az embereket te meg hagyod halni” Csák Albert tiszteletes úr már nem énekelt. Mindjárt rajta a sor. Nem lehet elodázni! Csak addig jusson el, amíg meg­hallja a saját maga első hangos sza­vát. „És azt mondod az emberi nem­zetnek” Tegnap este Járó Sándor elment a tiszteletes úrhoz, és azt mondta: eljöttem, tiszteletes úr, hogy meg­beszéljük, ami az Isten dolgából ránk tartozik. Hogy mondhatta vol­na neki: nem, Sándor bácsi, maguk­ra igen, de rám semmi! A temetés őrá tartozik Isten ren­delése szerint. „Légyetek porrá, kik porból let­tetek” Hangos beszéddel kell szőjön, ő a pap. Jó lenne elintézni mindent csendben ... otthon is, és most ezen a temetésen is ... „Mert ezer esztendő előtted any­nyi...” A tiszteletes asszony a temetés előtt — életében most először iga­zán — könyörgött az Istenhez. Bá­torságot kért tőle. „Mint a tegnapnak ő elmúlása” (Folytatjuk) Jégzajlás 10

Next

/
Thumbnails
Contents