A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-12 / 6. szám
II. Sorozatunk előző fejezetét azzal zártuk, miszerint a vásárló nincs miért külön hálálkodjék a termelőnek egyegy jó minőségű árúért, hiszen az árút pénzért vette, Olyan pénzért, amiért ő tisztességesen megdolgozott. Értékért értéket kapott s ez így van rendjén. Igenám, de tegyünk fel, hogy az említett vásárló a maga árúra fordított pénzéért nem is dóig azott meg olyan tisztességesen, mint ahogy az illő lenne, mint ahogy azt mondani szokás. Számtalan példát lehetne felhozni annak illusztrálására, hogy valaki rosszul végzi el a munkáját, ám fizetségét csorbítatlanul, vagy ha csorbítva is, de megkapja s pénzzel a zsebében a kereskedelem szempontjából ő ugyanolyan vásárló mint a többi, mint bárki, aki pénzéért becsülettel megdolgozott s azért becsülettel előállított terméket akar. Vannak aztán furcsa véletlenek, amikor ugyanez a vásárló a termék minőségének láttán félháborodva szitkozódik és közben elfelejti, hogy a rossz minőség hátterében egy, a munkáját ugyanolyan rosszul végző ember áll, mint ő saját maga azzal a különbséggel, hogy az egyik Ilyen, a másik olyan fajta selejtes terméket gyárt. Ezen aztán vásárlói, használói minőségben kölcsönösen zúgolódnak, miközben képtelenek arra, hogy a dolgok hátterében saját rossz munkájukat, saját munkaerkölcsüket, lelkiismeretlenségüket legyenek képesek felfedezni. Mindez persze nem változtat azon. hogy vásárlói minőségben mindkét személynek igaza lehet, de csupán formálisan. Ám az ember a társadalomban nem csak vásárlónak, de termelőnek is számít, olyan erőnek, amely a közösség érdekeivel és céljaival önzetlenül képes azonosulni, s mindezek megteremtéséért tenni, cselekedni is, ám mindig úgy, hogy munkánkból soha ki ne maradjon egy fontos tényező, az egyéni felelősség. Nélküle semmiféle munka nem végezhető el jál, nem végezhető el becsülettel. De szóljunk konkrét dolgokról is. Szóljunk például a vendéglátóipar egyes területeiről, arról a nem kevés étteremről, ahöl rosszul főznek. S mert ugy-e a rossz kosztat sem adják ingyen, sőt borravalóval megtoldott árat fizetünk érte, persze hogy nem lehet mindegy, pénzünk fejében mit tesznek asztalunkra, és hogyan. Sokhelyütt bizony nehezen megnevezhető „valami" kerül az ember tányérjára. Nyilván mindenkinek van némi személyes rossz tapasztalata ezügyben, ezért nem is lehet szükséges részletesen leírni egyegy tál ehetetlen étel receptjét, melynek megkotyvasztósakor távolról sem az érvényben levő hivatalos élelmiszeripari normák érvényesültek, hanem a szakács, a konyhafőnök, az üzletvezető, vagy a pincér mogánnormája, melynek legfőbb szempontja: hogyan lehet saját zsebre pénzt csinálni a fatányérosból, vagy a kapormártásbál, bármiből, amire a rossz ellenőrzés akaratlanul is, de lehetőséget biztosít. Ment ott, ahol laza az éllenőrzés, ott ahol a vendég inkább szótlanul a tányéron hagyja az ételt, mert nincs hozzá idegzete, hogy reklamáljon, veszekedjen, — bizony ez nem is nehéz. Nálunk a vendéglótóipairi árak mindenki által megfizethetők, ám az adagokkal és azok minőség'éve! nem kevés helyen bizony baj van. Szemtelenségemnek köszönhetően volt módom belelesni egy másodosztályú étterem belső titkaiba, s megsejtenem mindazt, amiről most beszélek. Persze egyéb, nagyüzemi élelmiszerkészítmények között is akadnak olyanok, amelyekről az ember joggal gyaníhatja: azért csinálták, nehogy valaki megegye. így például a disznósajtot, egyik legkedvesebb éledelemet. Az ízeiről nem is beszélek, mert az olvasó azt hihetné, tudok valamit, amit ő nem tud, esetleg azt, hogy a disznósajtot manapság sündisznóból készítik. Utánanéztem: nem így van. Igazi sertéshúsból készül, mégsem nevezhető disznósajtnak. Tele van szőrrel. Meggyőződésem, hogy nem azért, mértebből valakinek nyeresége származik. Egyszerűen csak azért, mert az előállító húsipari üzemben egy, kettő, három, vagy inkább sok ember trehányul végzi a munkáját, azt is mondhatnám, lélkiismeretlenül. Mert az üzem századik vagy ötszózadilk dolgozója sem jutott el még a döntő elhatározásig, miszerint: fogadjuk meg, hogy a disznósajtba ezentúl nem teszünk szőrt. Ami minőségét illeti, a bratislavai kenyérről talán csak röviden ennyit: estére megsavainyodik. Ez a kenyér tehát minőségileg nem sorolható a jobbik fajták közé. Aki jobbat akar enni, az vidéki útja alkalmával vesz kenyeret, vagy besorakozik háromszáztizenkettediknek a peremvárosi kispékség pultja élé, ahol viszont csak háromszáztizenegy darab eladó kenyér van, mert a többit a nagypiaci elárusítóhely re vitték, ahol az ötszáz darab kenyérért hatszázan sorakoznak, mert ők sem szeretik a savanyú kenyeret. A kenyérnagyipar mindezt persze tudja, de úgy látszik, a tanulságokat nehezen vonja te. Véletlenül találkoztam a hisztéria zó fiatalasszonnyal, aki fürdőkád fölé hajolva a legkeresetlenebb szavakkal szitkozódott, ugyanazért, amiért nemrég a feleségemet hallottam szitkozódni. Mindketten színes ágyhuzatot vettek és mindketten tönkretették vele a család fehérneműd Homo nyálnak felét. Ingeket, pulóvereket, aísóneműt, zsebkendőt — vagy háromezer korona értékű holmit. A szóban forgó ágyhuzatok ugyanis festenek, méghozzá jobban, mint a kizárólag kelmefestési célokra árusított rossz minőségű festékék. Az egyik kékre, a másik zöldre, a harmadik pirosra festi a fehér inget. De nemcsak azt, hiszen a sárgát, a kéket, a zöldet és a pirosat is használhatatlanná otrombítja. A tapasztaltabb háziasszonyok ezt tudják, ezért aztán az ilyen tarka ágyhuzat vásárlásánál és mosásánál egyaránt óvatosak. De hát nem mindenki tapasztalt háziasszony, mert senki sem születik annak, óm az azért mégiscsak nagy luxus, hogy a színes ágyhuzat mosásához szükséges tapaszttalatot valaki ekkora áron szerezze meg. Két lehetőség van. Az egyik, hogy ott, ahol kelmét festenek, megtanulják a kelmefestés technológiáját. A másik: ha már nem tudják megtanulni, talán írják oda egy fityegő cédulára, hogy mosásnál bánjunk vele óvatosan. De nem írják oda, mert az rossz reklám lenne. Inkább szűkölve várják a következményeket, a termelési költségekbe esetleg élőre belekalkulálják a rossz termékért kiírható bírság összegét. Mert van Ilyen, de úgy látszik, nem mindig teljesíti a küldetését. Mindenesetre az tény, hogy a fenti példa is összeegyeztethetetlen a szocialista termelés, a szocialista kereskedelem jó szellemével. Ügy látszik, rugalmasabb, hatékonyabb felelősségrevonásra van szükség. És van még egy csattanós történetünk ezzel kapcsolatban. A jóhiszemű és náthás vásárló belefekszik a tarka ágyhuzatba, s megpróbál egy jó izzasztókúrával kilábalni az influenzából. Sikerül is remekül kiizzadnia, de... de testén furcsa színelváltozások jelennek meg, különleges tarka ornamentumok vagy éppen szabályos geometriai minták, attól föggően, hogy milyen mintázatú tarka ágyhuzatban kúrálta magát. Rohanna is kétségbeesve az orvoshoz, de időben kapcsol és a rejtély megoldódik: persze, hát fest ez a vacak ágyhuzat! Nahát! És az enfber ismét jogosan bosszankodik, jogosan követelné vissza a tisztességesen megkeresett pénzét, sőt még kártérítésre is bátorkodik gondolni, de hát ugyan kinek van türelme veszekedni, kinek van ideje intézkedni. Persze azért vannak, akik konokul végigcsinálják a reklamációs tortúrákat, mert tudják, kereskedelmünk minden ágazatában vannak korrekt reklamációs szabályzatok, melyek minden boltban ott függenek, vagy ott kéne hogy függjenek a falon. Csak élnii kell velük. Persze ez már szükségszerű rossz, nem kellene hogy hozzátartozzék a kereskedelemhez, bár nélküle lenne csak igazán rossz, mert rossz minőségű selejtes termékek mindig is voltak, mindig is... nem, nem kell hogy mindig is legyenek, s ha már igen, akkor a legminimálisabb mértékben. Folytatása következik RESZELI FERENC 3
