A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-05 / 5. szám
Stulajter is régi kohászcsaládból származik. Ebben az 1840-ben létesített gyárban dolgozott a nagyapja s az apja, és ő is kohászt nevelt a fiából. A Sverma Vasgyár mai dolgozóinak többsége nem élte már meg azt a nehéz időszakot, amikor nemcsak a kemencékből kicsapó lángokkal kellett megküzdeni, hanem a tőkés kizsákmányolókkal is ... A gyár forradalmi és munkásmozgalmi hagyományainak emlékszobájában néhány olyan megsárgult fényképet is látok, amelyeken keménykalapos meg cilinderes urak, pávatollas kalapú hölgyek egy-egy csoportja pöffeszkedik. Szemükben mosoly, arcukon a nyereség fölötti elégedettség tükröződik. Soványan, félmeztelenül izzadó kohászok fényképeit alig-alig találni itt azokból az időkből, hiszen ki, s miért próbálta volna „lencsevégre kapni“ azokat a munkásokat, akik verejtékük s olykor saját egészségük árán biztosították az elégedetten mosolygó tulajdonosok és részvényesek számára a busás profitot... Ha munkásokat ábrázoló fényképeket nem is, de egyéb érdekes dokumentumokat nagy számban őriznek ebben az emlékszobában. Itt van például egy levél, melyben több mint 300 kohász emel erélyesen szót annak érdekében, hogy igazságosabban és becsületesebben számolják el amúgyis szegényes bérüket. Az írás végén szinte lesújtásra kész vasökölként csattan a figyelmeztetés: „Tisztelt Tanácsos Űri A munkások türelme véges. Elhatároztuk, hogy ha ebben a hónapban is megkárosítanak bennünket a bérek elszámolásánál, ismét beszüntetjük a munkát!“ Ha egy-egy fizetésnapon mostanában mutatnám meg a vasgyár mai kohászainak ezt a levelet, bizonyosan elmosolyodnának. Régen volt, elmúlt, ne bolygassuk már a múltat, mondanánk, szüléink sokat meséltek erről... Nekünk nincselű merítőkanalat tart a kezében és odalép a kemencéhez. A műszakvezető int, és gombnyomásra kinyílik a kemenceajtó, a vállas fiatalember belemeríti a „kanalat“ a több mint ezer fokon fortyogó vasolvadékba, aztán kiemeli és tartalmát egy serpenyőbe önti. Ezt a mintát a laboratóriumban elemzik. Alig telik bele néhány perc, és a hangszóró máris bejelenti az öntvény összetételét. A műszakvezető egy újabb, megszokott karmozdulatot tesz, mire a kohászbrigád két további tagja a kemence csapolónyílásához indul. Egyikük kezében egy hosszúnyelű vaslapát, amivel óvatosan elkotorja a csapolónyílást elzáró agyagot. Utána lándzsaszerű vasrudat vesz a kezébe, társa pedig egy hatalmas kalapácsot. Egy pillanatra fölegyenesednek, a műszakvezető az órájára pillant, és Frantisek Stulajter a régi, sok tapasztalattal rendelkező kohászok nyugalmával csak enynyit mond: — Kezdjétek I A „lándzsa" hegyét az egyelőre még salakkal és agyaggal eltömött csapolónyílás elé készítik, aztán egy újabb intésre a súlyos kalapács feje hangosan csattan a vasrúd túlsó végén. Egyszer és még egyszer, de ekkorra már egyre vastagabb — így oltjuk, eddzük az acélt — magyarázza Frantisek Stulajter, miközben újból és újból tüzes vasszikrák ezrei röppennek a magasba. Mi tagadás, pompás látvány, bizonyosan bárki szívesen megtekintené; ám ki tudja: vajon épp oly lelkesen vállalná-e valaki a kohászok munkáját is? ... Mert a gépek segítsége ellenére is bátor férfimunka ez a javából, hiszen az olvasztároknak napról napra szembe kell nézniük az izzó fém harsány színeinek vakító ragyogásával, a forrósággal, a szerteröppenő szikrák perzselésével. Verejtékező homlokom láttán a műszakvezető elmosolyodik: — Ez még semmi most télen, de nyáron a szaharaival vetekedő hőség van itt — mondja. A kemencéből előbuggyant izzó fémpatak elapadása után újra szürkés félhomály lepi el az öntöde csarnokát, a riporter pedig még bepillant a meleghengerdébe meg a gyár huzal- és csőgyártó műhelyébe. Kísérőm büszkén mondja: — A podbrezovai Sverma Vasgyár országszerte nemcsak az itt nyert acél, de különböző késztermékeinek kiváló minőségéről is híres. nek már ilyen gondjaink. Jói megfizetik és korszerű gépek is sokat segítik a munkánkat... Valószínű, hogy ilyesvalamit válaszolnának, s akkor egy további fényképre hívnám fel a figyelmüket. A munkásszállónak „becézett“ barakkokat látni rajta, amelyeknek egyetlen berendezési tárgya a kényelmetlen vaságy volt. Tizenkét óra volt a munkaidő, és 900 vasmunkás lakott ilyen nyomorúságos körülmények között Podbrezován. De a fiatal kohászoknak igazuk van: szerencsére mindez már valóban a múlté ... Az egyik fiatal kohász hosszúnyecsikban tör elő a kemence mélyéből a vakító nyersacél. Mire a kohászok fürgén félreugranak, már teljes erőből patakzik a csatorna nyílásához illesztett kokillába a friss öntvény. — Stano, dobj oda három lapáttal! — kiáltja a műszakvezető. Stano teljesíti az utasítást, odavet három lapáttal valamiféle porhanyós agyagot, mire az öntőformából vörös füstoszlop csap a magasba. — Még kettőt, aztán jöhetnek a téglák I — rendelkezik a műszakvezető. Súlyos fémtéglák csattannak a tartályba gyülemlő öntvény folyékony felszínén. Már a gyárkapuban állunk, amikor Frantisek Stulajter, mélyet szippant cigarettájából és búcsúzóul ennyit mond: — Nem véletlen, hogy termékeiknek jó a hírneve, hiszen az embereknek, az apáról fiúra szálló hagyomány alapján, a vérében van ennek a kemény munkának a szeretete. Hangja nyugodt, kézszorítása erős. A tűzben edzett bátor férfiak kézszorításának határozottságát érzem benne. (M) Prandl Sándor felvételei 13
